Virginia Woolf Saját szoba című esszéjében arról írt, száz év múlva a nőknek lehet akkora függetlenségük, amit egy saját szoba is jelképez (az önálló jövedelem mellett). A Goethe Intézet március 8-i estjén azt a kérdést járják körbe, hogy száz évvel később a női írók mennyivel lettek szabadabbak és bátrabbak. Van-e már saját szobájuk a nőknek? És elegendő-e mindez ahhoz, hogy láthatóvá és hallhatóvá váljanak a nők?
Az est folyamán német és magyar női írók és műfordítók beszélgetnek önszerveződésről, a művészeti ágakban alkotó nők érdekképviseletéről és ezek akadályaikról. A beszélgetés résztvevői Hidas Judit író, Sophia Matteikat műfordító, Lea Schneider költő, Toldi Eszter műfordító, Tóth Kinga költő, Yael Inokai író.
Az est során a Hogyan szólnak a nők című projekt keretében, a résztvevőktől lefordított szövegek is elhangzanak. Olvasd el Lea Schneider írását!
Lea Schneider: Egy lyuk a papíron, mely elég nagy
Fordította Toldi Eszter
ez a főváros, a délebbi fővaros, az egykori főváros, mely már nem az. kormánypalotája nem európai. kormánypalotája annyira európai, mint egy gyarmatosítás kori villa. kormánypalotája egy utánzat, egy kormánypalota romjain áll, mely jézus öccséé volt. kormánypalotájának íves tetői vannak, egy pavilonja feledékeny madarak számára, századvégi öntöttvasból készített felvonói a schindler márkától, egy nyilvános kertje és egy aranyhalas tava. kormánypalotája 40 元-ért látogatható, aztán egész nap lehet maradni. a kormány 1937. december 1-ig maradt. amikor elment, a városkapukat bezárták. az azt követő hat hétben japán katonák 400.000 civilt mészároltak le. az azt követő négy hétben japán katonák 20.000 nőt erőszakoltak meg. a városkapuk még állnak, ugyanúgy a fal, 20 元-ért látogathatók, aztán egész nap lehet maradni. egész kínában ez az egyetlen sértetlenül megmaradt városfal. én ezt nem tudtam.
a wūlóngtǎn-parkban rekkenő a hőség. az egész lehet nagyon új vagy nagyon régi, a különbség nem nagyon akar beállni. leveleket írok tillnek, aki mellettem fekszik az árnyékban. leveleket írok christophnak, aki egy európai kisvárosban olvassa őket, ami annyit jelent: leveleket írok a múltba. a múlt, mondja l., ott van, ahol nem egyidőben történik minden; ahol a jelen nem 350 km/h-ra gyorsított egyidejűség, hanem
egy energetikailag felújított, légmentesen befalazott biztonság.
pont ez a probléma, mondja b. és a söre után nyúl: nincs időnk gondolkozni. a diákjaimnak harminc év kell, hogy észrevegyék, mit is akarnak, és addigra már azt csinálják, amit mindenki más. amire sürgősen szükségünk van, mondja b., az individualizmus. mást ért alatta, mint én.
x. azt mondja, jönni fog az individualizmus, már csak egy kis idő kell. és pontosan milyen hosszú az a kis idő, kérdezi b., miközben a feje eltűnik a hűtőben. 137 hónap és 22 nap, egyetlen másodperccel sem több és egyetlen másodperccel sem kevesebb, mondja x. és elveszi b.-től az üvegeket.
h. azt mondja, mostanában folyton a 70-es évekre kell gondolnia, olyan érzés, mintha visszajönnének a 70-es évek, és én azon tűnődöm, mi mindent nem tartanék természetesnek, ha a szüleim generációjába születtem volna, vagy az előttük lévőbe – mi az, amiért jobban küzdenék, mi az, amitől jobban félnék. a 70-es években nem volt sajtó, csak kormánylapok, mondja h. három hónappal ezelőtt feladta főszerkesztői állását és egy reklámügynökséget alapított. mi az, amitől jobban félnék.
ez nem a fecskék városa, ez az a város, melyről megfeledkeztek. megfeledkezni, wàngjì: kétszótagos szó, mint majdnem minden szó ebben a nyelvben. ebben a nyelvben, melyben minden szótag egy írásjel és minden írásjel egy szó, ebben a nyelvben, mely 85.568 írásjellel ír és 400 szótaggal beszél, melyben ezért minden folyton rímel, és melyben minden harmadik kiejtett szó ugyanaz lenne, ha nem kapna legalább egy második szótagot, ebben a nyelvben, mely igazából két nyelv, egy az íráshoz, egy a beszédhez, és mind a kettő nagyon bonyolult és nagyon, nagyon szép. wàngjì tehát, két szótag: wàng: elfelejteni, jì: megjegyezni valamit. wàngjì magyar fordítása így hangzik: megfeledkezni, de szó szerint fordítva wàngjì annyit jelent: elfelejteni megjegyezni valamit.
természetesen máshogy is lehet fogalmazni.
ez nem olyan vers, ami a nyelv és a gondolkodás elhanyagolt összefüggését fejtegeti. ez legjobb esetben egy lyuk a papíron, mely elég nagy, hogy az ember át akarjon mászni rajta. elég nagy, hogy lássa a mögötte úszó halakat. a pokémonokat.
中华字海 szavak tengere. a kínai kultúra összes írásjele (1994)
臧棣：像雪山一样升起丛书 zāng dì: felemelkedni, mint a havas hegyek (2011)
tehát: mindent gyűjteni, mert mindent látni kell. a gyömbérszeleteket és a szerecsendiós levest, a 20 x 20 cm-es járólapokat, mindben 1 körrel, 4 ívvel és 16 négyzettel a szélén – kb. 3000 szem nagyon sok csipával a sarkaikban. a tésztás standot és a palacsintás standot, a férfit a mobil lakatosszolgálattól, aki ebédszünetében a mobil lakatosstandjának dőlve szundít, egy vizes slagot az egyetem kertjében. a kövér, alvó campusmacskákat, hordozható, elemes, a műanyagburkolat szélén lassan szétmorzsolódó minirádiókat, hirdetményeket hangosbemondón, egy autóriasztót, mely fennakad a platánokon, piros szalagokat az ágak között és bicikliket, teherbicikliket, zìxíngchē, mondja x., bicikliket mint a 60-as évekből: bárhova is mennek, poros délutáni napfény veszi körül őket.
孙文波：六十年代的自行车 sūn wénbō: biciklik a 60-as években (2002)
nosztalgia, mondja l.: egyfajta hőség, melyben minden elszenderül, lesüllyed a testben és jelentőségét veszti. az utak dombok mentén kanyarognak, van bennük valami ismerősen mediterrán. nánjīngben először olaszországra gondolok és aztán valamire, amit nem kell semmihez sem hasonlítanom, hogy szeressem.
ez nem a fecskék városa, ez a város, amelyben szeretlek. falai fehérre mosottak, mint egy akta, kapui kerekek, mint egy lassan leeresztő labda. még át lehet menni. át egy múlton, egyen a sok közül, mely a jelen fülbemászó dallama, és mely pont olyan, amilyennek lennie kell, méghozzá rènao. rènao egy szó arra a fajta kényelemre, mely akkor áll be, ha egy nagy embertömegben mindenki egyszerre beszél és közben olyan hangerő jön létre, melyben az ember elfeledkezik a fentről és lentről – egy hangerősík, melyben minden felpuhul, fellazul és jelentőségét veszti.
li-young lee: the city in which i love you (1990)
于坚：0档案 yú jian: akta 0 (2002)
nánjīngben olyan szegénységet látok, ami a fáradtságra hasonlít,
szegénységet, ami mindent elad, ami a kezébe kerül, söröskupakokat, használt virágdrótot, ebihalakat, dolgokat, amikről azt sem tudtam, hogy el lehet adni őket, szegénységet, ami hatalmas műanyagzsákokat cipel magával, szegénységet pirosfehérkékfehérpirosfehérkék csíkos, összetűzött, vízálló ponyvákból, szegénységet, ami takarófóliaként függ egy építkezési állvány előtt.
nánjīngben mindenhol, ahová csak megyek, platánok látnak engem, a legtöbbjüket még azelőtt ültették, mielőtt elment a kormány. nánjīng egy város, melyről nem tudtam, hogy platánokkal teli város, egy város könyvesboltokkal és parkokkal és utcai kávézókkal és tavakkal, melynek a nagy szerencsetörténetét még nem írták meg. nánjīngben folytonos a fűrészelés, ami nem is az, rekedt ciripelők lökdösődése az ágakon. amikor elhaladok mellettük, a tücskök egy pillanatra tompítják hangerejüket. mintha látnának; mintha zavarban lennének.
nánjīngben olvasok egy esszét lǐ chénjiǎntól, amit mindenki olvasott, mert majdnem egy egész napig volt online, mielőtt a cenzúrahatóság felfigyelt a kattintások számára. lǐ chénjiǎn a běijīngi egyetemhez tartozó yuánpéi-tagozat dékánja. lǐ chénjiǎn kína legmagasabb tisztviselőihez tartozik. a cinizmus, írja lǐ chénjiǎn, a társadalmunk alapköve, és ennek egyszerű oka van. ha mindenkit eltávolítanak, aki kimondja a véleményét, csak azok maradnak, akiknek nincs. zhūjūn, jù zuò quǎnrú, írja lǐ chénjiǎn: mélyen tisztelt högyeim és uraim, álljanak ellen a kísértésnek, hogy cinikusok legyenek.
李沉简：挺直脊梁拒做犬儒（北大一二〇纪念）lǐ chénjiǎn: cinizmus és tartás. 120 éves a běijīngi egyetem (2018)
tehát: mindent gyűjteni, mert mindenről fel kell szólalni. egy döntés, nem annyiban hagyni; nem megszokni, nem lassacskán és nem az egyszerűég kedvéért és nem ezt a nyomorult félelmet. egy döntés, a jelenben a jelenért; mely minden gyászt megtagad; mely a wūlóngtǎn-parkban az italautomata mögötti kis szigeten, szelektív hulladékgyűjtés és fűzfaágak és ebédszünet mögött, dobozos gyógynövényes jegestea és elvitelre bezacskózott gyorskaja mögött, egy döntés mögött, mely mögé nem megy vissza: say it too fast and it sounds like a platitude:
exactly the kind of reductive, crushing generality i want to try to avoid.
eileen j. cheng: literary remains. death, trauma, and lǔ xùn's refusal to mourn (2013)
kate briggs: this little art (2018)
ez az ország bonyolult, mondja b., mostanra mindegy is nekem, hogy ez jó vagy rossz, mindenesetre érdekes. fogalmam sincs, mi lesz két év múlva; alig emlékszem, hogy milyen volt két évvel ezelőtt.
tehát mindent gyűjteni, mert minden más lesz: napernyőket, cukormázas paradicsomokat, a xuánwǔ-tavat, ha az ember lenéz a városfalról, az evezős csónakok versenypályáját – apró tűk a szigetek között, ezek közt a tóba dobott, nagy karfiolfejek közt. y. azt mondja, ide jött az iskola után, ha egyedül akart lenni. y. azt mondja, többet kéne innom, duō hē diǎn, és mind ezt mondják. forralt vizet, kāishuǐ, még egy ilyen kétszótagos szó: kāi: kinyitni, shuǐ: víz. forralt víz, kāishuǐ, még egy ilyen szerencsés egybeesés: kinyitott víz.
y. azt mondja, mindenki arra vár, hogy kipukkadjon az ingatlanlufi; y. azt mondja, még nem tudja, hogy akkor újra berlinbe megy-e. amikor y. első alkalommal ment berlinbe, két hónapba telt, míg leomlott a fal. 1989, az szörnyű év volt kína számára, mondja y., azután sokáig nem jöttem vissza. miközben szívembe zárom, azon tűnődöm, mit is akarok tőle hallani. y. az államnak dolgozik. y. utálja xí jìnpínget, mert xí jìnpíng utálja az értelmiségieket. ez közös bennük máoval, mondja y., ez a felvilágosodással szembeni megvetés. én ezt nem tudtam. y. azt mondja, elege van a kalligráfiakurzusokból, ahogyan a kulturális külpolitikát nevezi; y. azt mondja, kína ennél bonyolultabb. igen, mondom én, és pont ezért ilyen érdekes. y. fáradtan mosolyog. duō hē diǎn.
és alattunk a tó, és egy város csendje, melyről megfeledkeztek, kínaiul: egy város csendje, melyet elfelejtettek megjegyezni; egy város csendje, melyet már az 50-es évek óta valahogy figyelmen kívül hagytak;
egy város csendje, melynek 8 millió lakosa van.
nánjīngben, egy ősszel, mely valójában egy nyár, melyet beszélgetésekkel tömtünk tele, mint egy jiǎozit, olyan mohón telítettük, hogy főzés közben fel fog hasadni. egy ősszel, mely egy kezdőhiba, mely szebb mint ami objektívan lehetséges, és mely valójában egy nyár, leteszem a modern kínai nyelv lexikonát till kávésbögréje mellé az asztalra egy balkonon, amelyen száradózó törölközők lógnak, lábjegyzetet a lábjegyzethez, stégek a nyelvek mólóinál, melyek hátrahagynak minket, ígérkeznek.
közben a német és a kínai annyira hasonlítanak, mondja y., mindkettő kiáll a szavai mellett, ügyetlen fordítások mellett, ahol a többi nyelv az eleganciát választja, ott a német és a kínai a szó szerinti fordításhoz ragaszkodik. gyereknyelvek, amelyeken mindennek az a neve, mint ami, melyeken nem televízió, hanem fernsehen a neve, vagy éppen diànshì, még egy ilyen kétszótagos szó, diàn: elektronikus, shì: nézés, diànshì: elektronikus nézés, vagy éppen fern-sehen, táv-nézés. nyelvek, melyeknek alacsony a toleranciájuk az idegen szavakkal szemben; nyelvek, melyek mindent magukba szívnak, amit találnak; nyelvek, melyek gyengédséggel közelítik meg a világot, azzal a gyengédséggel, mellyel a halat szokás agyonütni.
és ez nem összefüggés, mondja x., nem hagyomány, nem antropológiai állandó, ez egy lyuk a papíron, mely elég nagy, ez egy azon véletlen, strukturális hasonlóságok közül, melyeket a logika hívei csodának neveznek, mind ezek a valahogy lelki rokon szörnyetegek, melyek mind zaklatottan visonganak saját szigetükről a történelemben, és figyelmet követelnek.
david der-wei wang: the monster that is history (2004)
tehát mindent gyűjteni, mert minden a nyelvhez tartozik: teatojások, yóutiáo, a gǔlóu-metrómegálló melletti kioszknál árult cenzúrázott újságok, amiket nem olvas senki, a nánfāng zhōumòban és a cáixìnen olvasható riportok, amiket mindenki olvas, az aranyhalas tavak és a szarkák, amik a szentélyek előtt állnak, lebegő díszuszonyaik, a királynői kék a szárnyak tükrei alatt, a szélén.
milyen színű madarak azok, melyek elrepülik saját feledésük?
西川：夜鸟xī chuān: éjjeli madarak (1992 körül)
nánjīngben látok egy jégmadarat, az egyetlen jégmadarat, amit valaha láttam, egy lebetonozott kanális partján xiānlínben, a jīngtiān lùba tartó 2-es metró megállója mellett.
nánjīngben a platánok körülbelül a földtől egy méter magasságig fehérrel és az óváros falai pasztellsárgával vannak lefestve, nánjīngben a légkondícinálók hǎi’ěr márkájúak, nánjīngben a villanyvezetékek tartják össze az eget.
nánjīngben tanulom meg a különbséget a pragmatika és a pragmatizmus között. egy döntésből áll, és az árból, amit az ember fizet érte: a pragmatikusok minél alacsonyabban akarják tartani, pragmatisták olyan magasra kalkulálják, amennyire csak lehet. nem azért, mert élvezik a szenvedést, nem hősiességből, nem reményből – a remény, írja lǔ xùn, ugyanaz az illúzió mint a kétségbeesés – hanem egy döntésből, mely inkább elkötelezettség, egy elkötelezettségből, mely megtagadás. annak megtagadása, hogy annyiban hagyjuk, hogy megszokjuk, annak a megtagadása, hogy cinikussá váljunk, a képtelenségből, hogy annyiban hagyjuk, ama reménytelen komolyságból kifolyólag, mellyel egy játék iránt elkötelezzük magunkat, elígérkezünk.
魯迅：鲁迅自选集 lǔ xùn: előszó saját, választott művekhez (1933)
azért írok, mert az emberek gyűlölik, mondja lǔ xùn. a világ tele van olyan emberekkel, akik csupán a személyes komfortzónájukat akarják biztosítani, és nem szabad, hogy csak úgy megkapják, időről időre valami bosszantót kell eléjük tennünk, valamit, ami megzavarja őket a cselekvésmentes világukban.
魯迅：墳 lǔ xùn: sírok (1927)
küldd el szeretetedet valentin-napra, mondja a plakát a wūlóngtǎn-parki kioszk mögött, küldd el gyorsfutárral. tóngchéng fēisòng, csak 5元, házhozszállítás az egész városban, csak 6 óra. valentin-nap, qīxì, a hetedik nap a hetedik hónapban, nánjīngben ez ősszel van, ami valójában nyár. én ezt nem tudtam.
suǒyǐ yào jué mù, nǐ jiù gǎnkuài dòng shǒu ba, mondja b.:
ha sírokat akarsz kiásni, csak rajta.
西川：月亮 xī chuān: a hold (1995 körül)
qiūfēng qiūyǔ / chóu shā rén, mondja qiū jǐn, kína első feministája, az anarchista az ősszel a családnevében és a tükörvízű tó kardjával a művésznevében, 1907. július 13-án, a kivégzése előtti estén: őszi eső, őszi szél / ez a nyomorult félelem. qiūfēng qiūyǔ / chóu shā rén, mondják kínai iskolás gyerekek milliói, akik kívülről tudják a verseit.
秋瑾：秋风秋雨qiū jǐn: őszi eső, őszi szél (1907)
előbb vagy utóbb mindannyian golyót kapunk a fejünkbe, mondja h. ez elkerülhetetlen, és ezért biztosra kell mennünk, hogy az ellenségeinktől kapjuk, és ne saját magunktól.
jure detela via tibor hrs pandur: manifest ilegale (ca. 1975)
cǐkè, shéi méiyǒu fángwū jí bùbì ànjiē dàikuǎn, mondja h.: akinek most nincsen háza, annak már nem kell hitelt fizetnie. meg amúgy is, mondja h., sosem értettem, hogy miért dolgozna valaki az államnak, manapság olyan sokféle lehetőség van pénzt keresni kínában. h. kifizeti az ebédemet és nevet. óvatosnak kell lenni, emlékeztetem magam, ha szeretett emberek túl nagy ajándékot adnak nekünk: az búcsúajándék lesz.
韩博：自由二 hán bó: szabadság, 2. sz. (2017)
marina cvetaeva: szonyecska regénye (1938)
