A világirodalom gyakorlatilag végtelen, könyvek ezreinek, tízezreinek sora – vannak kötetek, melyeket szerte a világon olvasók milliói ismernek, az irodalmi kánok(ok) legmagasabb polcaira helyezte őket az idő, na meg az olvasók és az irodalomtörténészek.
Pozíciójuk, irodalmi értékük megkérdőjelezhetetlen, éppen ezért szeretünk úgy tenni, mintha ismernénk őket. Egyébként általában ismerjük is, jellemzően rengeteg tudásmorzsánk van ezekről a kötetekről, még akkor is, ha egy betűt sem olvastunk egyikből sem. A Big Think cikke arra vonatkozóan ad tanácsokat, mit tegyünk, ha blöffölnünk kell ezekkel a könyvekkel kapcsolatban, és el kell játszanunk, hogy mélyen és alaposan ismerjük őket. Persze mindez nem komoly, sokkal inkább
(ön)ironikus kikacsintás saját sznobériánk és képmutatásunk felé.
De a gyűjtés kapcsán azért elgondolkozhatunk azon, hogy a műveltségünket illetően tényleg kell-e mást mutatni, mint ami van, illetve azon is, hogy akár híresen nehéz, akár híresen hosszú könyvek ezek, sosem késő elővenni és elolvasni őket.
Íme az öt könyv, négy az említett cikkből, egy pedig a mi kiegészítésünk a magyar irodalomból:
Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke
1805, csillogó moszkvai és szentpétervári bálok, ifjonti szerelmek, boldogtalan házasságok. 1812, Napóleon hadserege betör Oroszországba. Tolsztoj regénye (itt bele is olvashatsz) a világirodalom három legismertebb alakjának sorsát követi: Pjotr Bezuhov egy gróf törvénytelen gyermeke, akinek meg kell küzdenie az örökségéért, miközben a spirituális teljességre áhítozik. Andrej Bolkonszkij herceg hátrahagyja a családját, hogy harcoljon Napóleon ellen. Natasa Rosztova egy orosz arisztokrata szép, fiatal lánya, aki mindkét férfinak felkelti az érdeklődését. Miközben a francia hadsereg előrenyomul, Tolsztoj egészen különböző származású és hátterű figurák sorát mutatja be: parasztokat és nemeseket, civileket és katonákat. Mindannyiukban közös, hogy a korszakra, a történelmükre és kultúrájukra jellemző problémákkal szembesülnek.
A regény előrehaladtával ezek a személyek túllépnek a bennük rejlő egyedi vonásokon, hogy ezáltal a világirodalom legemberibb és leginkább megindító jellemeivé válhassanak. A kötet Gy. Horváth László vadonatúj, korszerű fordításában adja közre Tolsztoj nagyszabású regényét.
James Joyce: Ulysses
„Noha Joyce megszállottja a reklám-közhelyekből, handlékból és szirupos érzelgésből összeragadt Dublin városának, érdeklődése mégis egyetemes: az egész világ, az egész és örök ember érdekli, nem egyetlen osztály vagy egyetlen korszak. Teljesen különbözik a századforduló naturalizmusától abban is, hogy műve tele van forma-játékkal: minden fejezet más és más kompozíciós ötlettel dolgozik: van dráma és van egy szuszra leírt belső monológ, van viktoriánus-érzelmes stílus-paródia, és van egy óriás katekizmus - műve realitás-tartalma így sokkal, de sokkal inkább érvényesül, mintha egyenletes regényformába öntötte volna.” (Szentkuthy Miklós, 1947)
Jelen kiadás Joyce megkerülhetetlen klasszikusának először 2012-ben megjelent új fordítását tartalmazza: Szentkuthy Miklós fordítását a Magyar James Joyce Műhely tagjai, Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, és Szolláth Dávid dolgozták át.
Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában
Marcel Proust életműve a modern irodalom kiapadhatatlan forrása. Nagyszabású regényciklusa, Az eltűnt idő nyomában nemcsak a 20. század francia irodalmának, hanem a világirodalomnak is klasszikus műve. Művészetével és a regény formájának megújításával Proust új utat kezdett, új látásmódot teremtett az irodalomban. Nem leír, hanem felidéz, emlékek, hangok, színek és benyomások révén kutatja az eltűnt, múltba vesző valóságot.
Jellegzetes alakjai Swann, a léha műkedvelő, Guermantes hercegnő, a nagy világi dáma, Francoise, a szakácsnő, Verdurinék, a társasági élet zsarnokai és rabszolgái, Bergotte, az író, valamint Berma, a nagy színésznő. Az író éles szemmel figyeli, kíméletlen rajzzal örökíti meg a kor művészeit, íróit-festőit, barátait és ismerőseit, árnyaltan érzékelteti a nagypogári és arisztokrata világ rétegeinek egymáshoz való viszonyát, és a lélek olyan mélységeibe, útvesztőibe száll alá, a tudat és a tudatalatti olyan finom rezdüléseit, mint őelőtte senki.
Herman Melville: Moby Dick
Ahab kapitány az északi és déli óceánok ezernyi áramlatán át üldözi megszállott lélekkel ősi ellenfelét, a legendás Fehér Bálnát, Moby Dicket. Mindenfelé süllyedő szigonyosnaszádok, tört bálnázó csónakok, vízbe fúlt, mélybe rántott matrózok hullái jelzik a csapását, azt az irtást, melyet évek óta vágott vadászai között Moby Dick. Ahab életének átka ő: fiatal kapitánykora óta, mikor is első összecsapásuk alkalmával lemetszette fél lábát a bőszült fehér szörnyeteg, hajszolja hasztalanul és egyre megrögzöttebb tébollyal ez a bosszúért sóvárgó híres hajós Moby Dicket.
Ahab életének értelme és célja ennek a veszélyességében hírhedett fenevadnak az elejtése, de hiába mind a legkörültekintőbb üldözés, a legszilajabb hajsza, hiába törnek a szigonyok a bálna oldalába, akárhányan vetik is nyomába magukat a legveszekedettebb, halálmegvető bátorsággal, minden küzdelemből győztesen kerül ki a sátáni értelmű és erejű óriási Moby Dick. Ahab elpusztul ugyan, de törhetetlen akarata, gigászi erőfeszítésének hősiessége mégis az ember diadalát jelenti a természet erői felett, melynek megszemélyesítője a bálna: Moby Dick.
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem
Bár évtizedek óta kötelező olvasmány, a többség valószínűleg csak szemelvényeket ismer belőle, ami nem csoda, hiszen kifejezetten nehéz szöveg. Az Obsidio Szigetiana előképei, mintái között nemcsak az előszavában említett Homérosz és Vergilius, hanem a modern keresztény hősi eposz mintája és legmagasabb rendű alkotása, Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem című hőskölteménye is szerepel, és hatottak rá az olasz barokk reprezentatív költőjének, Giovan Battista Marinónak lírai és kisepikai művei is, számos egyéb kisebb szerzővel együtt, akiknek művét Zrínyi forrásként használta. Merített a magyar és külföldi történetírók műveiből, a törökellenes harcokat megéneklő délszláv hősi énekekből, a magyar históriás énekek hagyományából, Balassi Bálint és Rimay költészetéből, a reformáció gazdag bibliai és hitvitázó kultúrájából, Pázmány Péter nyelvi vívmányaiból.
Vallási érzülete, amely határozottan elvetette, sőt kimondottan károsnak tartotta a vallási türelmetlenséget, mély istenhiten és bibliai kultúrán alapult; mindez egyéni és megrázó módon fonódott össze a költő és politikus hazája iránti elkötelezettségével, korára, „az magyar romlásnak seculumjára" vonatkozó és egyre mélyülő hősi pesszimizmusával, magas rendű erkölcsiségével és személyes végzettudatával. Jelmondata is erre utal: Sors bona, nihil aliud – Jó szerencse, semmi más. Az ember minden dolgán lehet úr: erény, okosság, vagyon, rang, vitézség, hírnév legalább részben tőle függ, de a sors kiszámíthatatlan, szeszélyes, katasztrófával fenyegeti a legkiválóbbakat is.
