Kitűnő kollégám, Makai Imre a magyar műfordítás-történet egyik legnagyobb alakja volt. Ezek a szemelvények inkább csak érdekességeket, közelítésmódok, értelmezések közti különbségeket mutatnak meg. Biztos vagyok benne, hogy újabb hetven év elteltével egy új fordító az én művemben is talál majd furcsaságokat.
Makai Imre:
„Szonya még éberebben figyelte barátnőjét, és észrevette, hogy Natasa az ebéd alatt és egész este természetétől elütő, furcsa állapotban van (átabotában felel a hozzá intézett kérdésekre, belekezd egy-egy mondatba, de nem fejezi be, nevet, ha kell, ha nem).
Tea után észrevette, hogy egy szobalány szurkolva ott lesi Natasát az ajtónál. Beengedte a lányt, és az ajtónál hallgatózva megtudta, hogy megint levelet hoztak.”
Gy. Horváth László:
„Szonya attól kezdve még kitartóbban figyelte barátnőjét, és észrevette, hogy egész ebéd alatt, sőt este is furcsa, nem természetes hangulat uralkodott el rajta (értelmetlen válaszokat adott a kérdésekre, elkezdett, de nem fejezett be mondatokat, mindenen nevetett).
Teázás után Szonya egy ijedező szobalányra lett figyelmes, aki láthatólag alig várta, hogy ő elmenjen Natasa ajtaja előtt. Hagyta, hogy a lány belépjen a szobába, azután hallgatózott az ajtónál, és megtudta, hogy újabb levél érkezett.”
Kétféle szituációértelmezés a szűkszavú eredeti nyomán, plusz a „szurkolva” innen talán kilógó, kicsit avíttas jelentésváltozata.
Makai Imre:
„Pedig nem is tűnődött, csak tétovázott a rá váró munka előtt: fel kell emelni a lábát, rá kell hengeredni az ágyra. »Jaj, de nehéz! Jaj, csak mihamarabb, mihamarabb vége szakadna már ennek a sok fáradságnak, csak elengednétek már engem!« – gondolta. Száját összeszorítva, talán vagy húszezredszer mégis megtette ezt az erőfeszítést, és lefeküdt.”
Gy. Horváth László:
„De nem gondolkodott, hanem csak azt halogatta, hogy nagy erőfeszítéssel felemelje a lábát, és végigdőljön az ágyon. »Jaj, de nehéz! Bár lenne már vége ennek az örökös szerencsétlenkedésnek, bár eleresztenétek végre!« – gondolta. Száját összeszorítva, vagy huszadszorra sikeresen megtette az erőfeszítést, és elterült az ágyon.”
Rejtély, hogyan került bele ez a „húszezredszer”. Azt látszik sugallani, mintha az öreg Bolkonszkij herceg éveken át tartó esti kínlódásáról volna szó, de hát nem. A megállapítás erre az egy, konkrét éjszakára vonatkozik. Elképzelhető persze, hogy egy korábbi orosz szövegváltozat, amelyből Makai dolgozott, valahogy így szólt, bár nem valószínű.
Makai Imre:
„Az a földbirtokos, akihez Nyikolajt küldték, öreg, kiszolgált lovaskatona, agglegény, nagy lószakértő, vadász volt, ezenkívül egy szőnyeggyár, egy százéves szeszfőző, tokaji óborok és csodálatos lovak tulajdonosa.”
Gy. Horváth László:
„A földesúr, akihez küldték, öreg lovastiszt volt, agglegény, értett a lovakhoz, szeretett vadászni, s volt mindene, ami csak kellett: dohányzószoba, százéves fűszeres gyümölcspálinka, magyar óbor, pompás lovak.”
Itt már én is vakartam a fejem, és Vjacseszlav Szeredát, a magyar irodalom neves orosz fordítóját kellett megkérdeznem. A kovjornaja, így önmagában, jelenthetne éppenséggel szőnyegműhelyt, de éppígy jelenthet szőnyeges szobát vagyis külön dohányzószobát, dohányzószalont is. A zapekanka viszont egyértelmű: fűszeres likőr, gyümölcspálinka. Ebből pedig az következik, mutatott rá Szláva, hogy itt nem annyira a földesúr általában vett gazdagsága a lényeg, hanem hogy milyen pompás, kényelmes körülmények közt él. És ebbe a fogalomkörbe a dohányzószoba és a százéves pálinka illik bele, nem a szőnyeggyár és a szeszfőzde.
