Az első Maradj otthon cikkemben arról írtam, hogy mennyi elvemet kellett feladnom ahhoz, hogy elfogadható állapotban éljem túl a karantén első heteit. Akkor onnan indultam, hogy rántott húst sütöttem a lakásban, amire előtte az olajszag miatt soha nem volt példa, majd odáig jutottam, hogy a könyvek mellett rákattantam a Love is Blind valóságshowra, ahol emberek úgy házasodnak össze, hogy előtte nem is látták egymást. Azóta sok minden változott, több, mint egy hete az erdő közepére költöztünk, ahol minden nap harcolunk az elemekkel (a vízzel, az időjárással és a tűzifával) és ahol a felismerés ért: a karantén alatt sorozatfüggővé váltam.
A kutya szeparációs szorongása - Maradj otthon #17 - Könyves magazin
Barkával az évek alatt összenőttünk. A kilencedik évünket tapossuk együtt, teljesen felvettük egymás ritmusát. Van köztünk egy egyezség: nem zavarjuk egymás köreit. Egyetlen komoly és éveken át tartó konfliktusunk volt, hogy nem volt hajlandó egyedül maradni: amint bezártam az ajtót, rákezdett a fejhangú üvöltésre, amit addig nem hagyott abba, amíg haza nem értem.
Nem vagyok egy nagy filmrajongó, nincsenek meghatározó filmélményeim, ritkán nézek meg többször egy filmet, nem hatnak rám úgy, mint egy könyv. Moziba ugyan járok, de otthon soha nem találtam az idejét a filmnézésnek. Egyetemistaként persze beszippantott a Grace klinika és a Gossip Girl, de a Trónok harca és A Szolgálólány meséjének hájpja csak messziről ért el hozzám, egyetlen részt sem láttam a sorozatokból.
Valami gond van a vizuális befogadóképességemmel, szeretem ezt arra fogni, hogy nehezemre esik, amikor egy másik ember vagy stáb helyettem hoz létre egy világot, nem nekem kell megteremtenem a történetet, a hangulatot, a szereplőket.
Az olvasás munka, és én szeretem ezt a munkát, a filmek pedig ezt elveszik tőlem.
Ahogy a hétköznapokban eddig sosem, a karantén alatt megtaláltam a sorozatnézés idejét: egész nap, bármikor, bármeddig.
A Chloé tüdejében növekvő lótuszvirág visszarántott a jelenbe -...
Még csak a tizennegyedik napunkat töltjük itthon, de már most rengeteg elvem dőlt meg. Az első héten például az egyik legfontosabbat szegtem meg: hiába a legkedvesebb ételem a rántott hús, a lakásban ilyesmit nem sütünk, mert napokig nem lehet majd kiszellőztetni az olajszagot. Vasárnap a rántott hús mellé még sültkrumplit és palacsintát is sütöttünk.
Amikor pár napja azt tapasztaltam, hogy az új Murakami-regényt tíz oldalanként leteszem, mert nem köt le, lassúnak érzem, akkor elővettem Margaret Atwood Az ehető nő című regényét, amelyben már nemcsak azt tapasztaltam, hogy nehezen haladok és unom, hanem azt is, hogy elkalandozik a figyelmem, többször el kell olvasnom egy-egy sort, hogy megértsem.
Teljesen bepánikoltam, úgy éreztem, ez mind a sorozatok hibája, ahol ugyan napok óta nulla erőbefektetést nem teszek, csak elindítom, majd amikor vége a résznek, olyan izgatott leszek,
hogy képtelen vagyok mást csinálni, elindítom azonnal a következő részt.
Ez így megy addig, amíg meg nem fájdul a szemem.
26 könyvvel vidékre költöztem - Maradj otthon #23 - Könyves magazin
Nagymaroson töltöttük a hétvégét, amikor nálunk is berobbant a járvány. Fél éve megfogadtuk, hogy havi egy hétvégét a városon kívül töltünk. Ezek a lopott két-három napok tartották életben a kapcsolatunkat, és kicsit minket is, mert otthon elteltek úgy napok, hetek, hogy szinte alig találkoztunk, vagy csak a bevásárlólistát és a kutyasétáltatás leosztását egyeztettük.
Minden idegszálamra hat, pedig nem ad semmit. Nem kapom meg a végén, amit egy könyvtől, az útravalót, a tanítást, az emlékét, a sorozat nem tesz mást, csak lebilincsel és nem ereszt. Ráadásul mindegyikben, amit elkezdtünk nézni, üldöznek vagy megölnek valakit, félni kell, pedig én nem szeretek félni. Nyilván senki nem kattintana a következő részre, ha mondjuk Karl Ove Knausgard Harcom című regényfolyamából készülne sorozat, hiszen nem történik benne semmi más, “csak” annyi, amennyi mindenkivel megtörténik az életben.
Ahogy most végiggondoltam, melyik sorozatokat néztem az elmúlt hónapban, mindegyik főszerepében egy nő áll, aki megmenti magát, a környezetét, a társadalmat vagy az egész világot. Hát, elcsábítanak, miért ne tennék? Én is hős akarok lenni, ölni a jó ügy nevében, nem félni semmitől és senkitől!
Aztán eszembe jut még egy nő, Olga Tokarczuk, akinek a beszéde a Nobel-díj átvételekor nagy hatással volt rám, és ő már hónapokkal ezelőtt figyelmeztett, de azt gondoltam, rám nem érvényesek a szavai:
“A másik fontos új jelenség - az egyéni vélekedések dühös kakofóniája mellett -, hogy az írás szerepét a 21. században átvette a kép. Levelek és naplók helyett képeket osztunk meg, ez viszont silányítja a szellemünket, mert sokkal kisebb erőfeszítésbe telik befogadni az információkat, és így elveszik az értelmezés közben kialakuló mélyebb, összetettebb megismerés.
Az irodalom szerepét átvették a filmsorozatok, ez lett az uralkodó műfaj, ami Tokarczuk szerint szintén teljesen átalakította a történetmesélés szerkezetét. A sorozat lényege ugyanis a figyelem ébren tartása, mindenáron. Éppen ezért a mai történetekben a karakterek menet közben teljesen átalakulhatnak, a jellemfejlődést nem az író valóságot megmutatni akaró koncepciója, hanem a fordulatokra való igény határozza meg. Pont ezért visszatért a mai történetekbe "deus ex machina" alkalmazása is, amikor váratlanul, a történet belső logikájától függetlenül, minden a feje tetejére áll. Az új évad elkészítésének üzleti alapú reménye miatt lezáratlanság is jellemzi a mostani történetmesélést, ez viszont elveszi a befogadótól a katarzist, illetve a tanulság levonásának lehetőségét.”
A sorozatnéző pályafutásom a Morning Show-val kezdődött, aminél keményebbet és csodálatosabbat azóta sem láttam. A metoo következményeit az áldozatok és az elkövetők szempontjából mutatja be, és talán ez az egyetlen sorozat, amiből sok mindent magammal tudtam vinni, miután véget ért.
A karantén első napjaiban az Éles tárgyakat kezdtük el nézni: a fiatal újságírólányt, Camillet visszaküldi főnöke a szülővárosába, ahol kamaszlányokat gyilkolnak. Camille egy emberi roncs, aki vodkával próbálja egyben tartani magát, utál visszatérni gyermekkora helyszínére, ahol már az elejétől sejthető, hogy valami durva trauma érhette. Az egész sorozatnak olyan elképesztően bizarr és hátborzongató hangulata van, hogy már-már horrorba hajlik, amit szívből utálok, mégsem tudtam abbahagyni, pár nap alatt végignéztem.
Be kell vallanom valamit: imádom a bűntényeket, a nyomozók munkáját, akik egy neonvilágított lepattant irodában gondolkoznak, elméleteket gyártanak, majd halált megvető bátorsággal a gyilkos után erednek. Ha ezt nő csinálja, akkor úgy érzem, pályát tévesztettem, nyomozó akarok lenni.
Ezzel csak az a baj, hogy annyira félek még nézni is ezeket a történeteket, hogy kivilágítom az egész házat, mert sötétben mozdulni sem merek.
A Valhalla gyilkosságok hőse egy nyomozónő, aki előtt a gyilkos mindig egy lépéssel előrébb jár. Bár a skandináv krimik kimaradtak eddig az életemből (mert félek, ugye), ezután biztos leveszem a polcról Jo Nesbot, hogy átéljem a borzongást írott formában is. A sorozat Izlandon játszódik, amit eddig csak Jón Kalman Stefánsson szemüvegén keresztül láttam. Hatalmas fehérség, húsbavágó hideg, magány, üresség, hátborzongató múltak. Ez a Menny és pokol-trilógiában is megvan, csak ott mindez pozitívba fordul.
Nagyon vártam Deborah Feldman Unortodox - A másik út című önéletrajzi regényét, aminek megjelenése a koronavírus miatt májusra csúszott, így nem bírtam kivárni, és előbb néztem meg a sorozatot. A négyrészes minisorozat annyira lebilincselt, hogy egyszerre néztem meg az egészet. Esty Williamsburgben nő fel egy ultraortodox zsidó közösségben, és bár hiába New York a világ egyik legmodernebb városa, a közösség tagjai teljesen elszigetelten élnek: a nők nem tanulhatnak tovább, nem dolgozhatnak, egyetlen céljuk, hogy újraépítsék a holokausztban meggyilkolt zsidó népességet, így Estyt, amilyen gyorsan lehet, férjhez adják, hogy a család gyarapodjon. Esty szökése és sorsának alakulása is elképesztően izgalmas, de a visszaemlékezések magukkal hoznak rengeteg információt a közösségről, ami után érdemes egy kicsit kutakodni (én napokig tettem ezt). Amikor már majdnem mindent tudtam az ortodox zsidó hagyományokról és szokásokról, az Instagramon rákerestem az íróra és a főszereplőkre is, ez is egy nagy utazás volt.
A megszállottak viadala volt az, aminél megálljt parancsoltam magamnak - miután három nap alatt végignéztem két évadot, mert végérvényesen maga alá temetett a sorozatfüggőségem. Adott egy gyönyörű, sikkes, végtelenül intelligens bérgyilkoslány, aki még a gyilkolást is hihetetlen stílussal és humorral végzi, mondjuk ez utóbbi abból következik, hogy pszichopata. Nem egészen tiszta, kinek és mi célból dolgozik, viszont rááll az MI6 egyik munkatársa, Eve. Macska-egér játék, kis szerelmi szál és folyamatos öldöklés.
Szóval, nagy munka az olvasás, a sorozatok világából tekintve pedig még nagyobb. De én szeretem ezt a munkát és hűséges akarok maradni a könyvekhez. Murakamit és Atwoodot befejezem, majd jön a Varázshegy.
