Még csak a tizennegyedik napunkat töltjük itthon, de már most rengeteg elvem dőlt meg. Az első héten például az egyik legfontosabbat szegtem meg: hiába a legkedvesebb ételem a rántott hús, a lakásban ilyesmit nem sütünk, mert napokig nem lehet majd kiszellőztetni az olajszagot. Vasárnap a rántott hús mellé még sültkrumplit és palacsintát is sütöttünk. Itt muszáj meglátnom az örömöt az ürömben, hiszen a karantén azt is megtanította, hogy tudok főzni, csak nem szeretek.
A másik elméletem, hogy alapvetően magányos ember vagyok, akinek létfontosságú az egyedül töltött idő. Erre azért már az elmúlt egy évben is akadt ellenérv (nevezzük Petinek), de az elmúlt két hétben többször hangosan is köszönetet mondtam neki, hogy
ezt az időszakot mégsem magányosan kell töltenem az elveimmel összezárva.
A karantén első napján még vitt magával az újdonság varázsa, élveztem, hogy egész nap olvashatok. Valami különösen szépre vágytam, valami olyanra, ami beszippant és kiszakít a valóságból. Boris Vian Tajtékos napok című könyve a Könyves szerint is a huszadik század egyik legszebb és legmegrázóbb szerelmi története, két napig tökéletes utazás volt, bár a Chloé tüdejében növekvő lótuszvirág néha visszarántott a jelenbe. (Állítólag a filmet Audrey Tautou főszereplésével kár lenne kihagyni).
A harmadik nap jöttek a gondok, amikor realizáltam, hogy nem maradt munkám és ez a helyzet jó ideig így is marad. Az teljesen egyértelmű volt, hogy a kreativitásom elveszett egy időre, nem én leszek az éllovasa annak, hogyan tudom múltbéli munkáimat minél gyorsabban online megvalósítani. Bénultságot éreztem és teljesen dekoncentrált lettem, de ezt meg is engedtem magamnak, a nagyobb baj az volt, hogy olvasni sem tudtam, mert nem kötött le semmi (a híreken kívül).
Elővettem Yalom Schopenhauer-terápiáját, mert úgy gondoltam, a pszichológia és a filozófia most a legjobbkor jön. Átlapoztam Eva Edith Eger A döntés című könyvében a bejelölt kedvenc oldalaimat, hogy tudatosítsam,
minden élethelyzet túlélhető, csak a megfelelő nézőpontot kell megtalálnunk
és próbáltam folytatni a Bűn és bűnhődést, mert mikor máskor van ideje az embernek a klasszikusokra, ha nem most. Egyikkel sem jártam sikerrel (és ez nem a könyvek hibája volt).
Ekkor tört ki belőlem a segélykiáltás, egyben a harmadik elvem megdöntése, miszerint szükségem van valami trashre, de azonnal. Nem kellett sokat kutatnom a Netflixen, hogy megtaláljam az igazit, ami egy házastárs-kereső reality, ahol a fiúk-lányok egy fal mögött beszélgetnek a másikkal, majd a srácok a fal mögül kérik meg a lányok kezét, nászútra mennek, majd két héten belül összeházasodnak.
Amikor még csak az ismertetőt olvastam, akarva akaratlanul párhuzamot vontam a valóságshow és a valóságunk között.
Mi lehet vajon azokkal, akik épp csak elkezdtek ismerkedni, amikor rájuk zárták a világot?
Ha online töltik együtt a következő heteket, az elcsúszhat egy fura insta-filterezett valóságba, ha viszont valóban összezárják magukat kvázi ismeretlenül, akkor lehet, hogy úgy járnak, mint a Love is Blind szereplői, akik a tizedik percben szerelmet vallanak egymásnak a fal mögül, majd a második személyes randin olyan csúnyán küldik el egymást a búsba, hogy öröm nézni. Eszembe jutottak a kedvenc lányregényeim, ahol a szülők döntenek, kihez menjenek feleségül lányaik: Anna Karenina és Bovaryné, akik az életükkel fizetnek a boldogtalan házasságukért.
A sorozatot nézve azon gondolkoztam, hogy milyen magányos egy generáció vagyunk mi, akik pár perc alatt bele tudunk szeretni egy hangba. Ha valaki egyetért velünk és talán még a kedvenc filmünk is egyezik, már el is hisszük, hogy a másik felünket találtuk meg. Hogy mekkorákat hazudunk saját magunknak (a másikról nem is beszélve) annak érdekében, hogy ne egyedül éljük le az életünket. De mit csinál ez az elmagányosodott társadalom a karantén idején? Hogyan fogunk ebből talpra állni? Szerintem a vírus nagyobb hatást gyakorol majd a társadalomra és az egyénre, mint a gazdaságra, és ezzel nem a gazdasági hatásokat akarom kicsiníteni. Pár nap elég volt, hogy meginogjon a bizalmunk (a társainkban, a kormányban, a munkáltatóinkban, az egészségügyben), amit nem tudunk egyik napról a másikra visszaépíteni. Addig pedig nem marad nekünk túl sok minden, de a művészetek biztosan.
