Apám minden alkalommal, amikor elindultunk a szülőfalujába, azt mondta, hogy csak húsz perc az út, de közben minimum ötven évet repültünk vissza az időben. Az első útunk mindig a Felsőbe, a hegyen található kocsmába vezetett , ahol gavallér apám elkiáltotta magát, hogy mindenki a vendége egy körre. Ez a gáláns gesztus kétszáz forintjába került. Itt találkoztunk a rokonokkal, régi szomszédokkal, osztálytársakkal, mindenkivel, aki szerves része a falunak. Apámat ebben a környezetben mindig fiatal legénynek láttam, aki időben elment szerencsét próbálni és meg is csinálta a maga szerencséjét. Akkor legalábbis úgy gondoltam.
Apám halálhírét is itt, a Felsőben kellett bejelentenem: amikor mécses égett a piros fröccs mellett apám megszokott helyén, tudtam, elkéstem, a faluban sokkal gyorsabban terjednek a hírek. Ekkor történt az is, ami a legtöbbször eszembe jutott a regény olvasásakor, hogy egy számomra ismeretlen férfi odalépett hozzám a kocsmában, részvétet nyilvánított, majd azt mondta:
„Apád azt akarná, hogy enyém legyen a fűkaszája”.
Háy János regényének háromszázhatvan oldala alatt én ebben a jól ismert díszletben bolyongtam. A magyar vidéken, ahol a legfontosabb kérdés, hogy lehet-e a fiúnak más a sorsa, mint az apjának vagy a nagyapjának. Hogy a nagy remény, a fel- és kiemelkedés lehetősége, a nagyvárosi egyetemi pálya valóban megugorható-e onnan, ahonnan ő jön. Ha nem mindenkinek ugyanarról a rajtvonaltól indul.
És ha, tegyük fel, sikerül neki, az nem teljesen mindegy? A génjeinkbe van kódolva, a vérünkben hordozzuk azokat a mintákat, amiket születésünk óta a családunkban látunk. Mi kell ahhoz, hogy ne nyúlj a pohár után, miután megszenvedted apád iszákosságát? Melyik az a pillanat, amikor visszatartod a kezed, hogy ne csattanjon pofon a feleséged arcán, ahogy anyádén csattant?
„Az asszony sírt, bár olyan volt az életének elmúlt tíz esztendeje, hogy inkább örömkönnyeket kellett volna hullatnia, hogy végre megpusztult ez a rohadék férfi, hogy immáron nyugodtan alhat minden éjszakán. De volt valami fájdalom benne, hogy megszűnik ez az elfoglaltsága az életének, amit a férfi jelentett.”
Háy történetmesélése engem elragadott, mert az elbeszélésben is megmutatta, hogy hiába próbáljuk meg átírni saját hozott mintáinkat, minden élethelyzet, trauma vagy személyes találkozás formál minket az életünk során. Ezért nem lehet egy életet sem lineárisan elbeszélni, és ezért Háy az elkezdett mondatot is ezer felé szövi, hogy egy hatalmas hálót, szabásmintát, térképet kapjunk a főhős életéről.: „Néha elfelejti az ember a sorsát, hogy ez vagy az történt vele, vagy azok sorsát, akiknek a sorsa befolyásolta az övét. (...) Ez a sok elfelejtett sors mind hatott a gyerekre. Tulajdonképpen az egész világ ilyen összeesküvés, amit ellenünk szőnek a többiek.”
Folyamatosan úgy éreztem, mintha Háy János hímzését, a keze mozgását figyelném.
Átlyukasztja az anyagot egy ponton, halad a cérnával egy irányba, majd hogy egyenletes és jól megdolgozott mintát kapjon, folyamatosan az előző mozdulat közepéig vezeti vissza a cérnát, hogy onnan indítsa a következő mozdulatot. Egy nagy lendülettel előre, majd félig vissza, onnan egy másik irányba újabb nagyobb lendület, majd vissza. Szerettem vele mozogni.
Vannak jó könyvek és rosszak, meg vannak azok, amik igazán megdolgoznak. Az utóbbiak azok, amikről csupa közhely jut eszembe, az például, hogy arcon ütött, hogy a gyomromba mart, hogy az olvasásával töltött napokra biztosan sokáig emlékezni fogok. Ilyen volt Háy regénye, ami után nagyon nehéz dolga van a következő könyvnek, aminek nekikezdek.
Kedvenc idézetek:
„A rosszindulat, ami nagyon erős, a szerelmi érzést és a gyerekszülést követően szinte egyedülálló érzés a nők lelkivilágában, teljességgel lehetetlenné tette, hogy női igazgatója legyen az iskolának.”
„Elválik és inkább él egyedül a gyerekekkel. Nem merte ezt tenni, mert félt, hogy kiközösítik, mert olyan a falu, főleg a nők. Azok kivált gyűlölik, ha valaki közülük képes változtatni a sorsán. Hogy merészeli – suttogják mindenütt a háta mögött az ilyennek -, hogy merészeli az föladni, amit mi nem merünk föladni, pedig a mi urunk nem csak csütörtökön ütlegel bennünket, hanem hétfőn és szombaton is.”
„Úgy érezte, kibaszott vele a sors, pedig ő baszott ki, ha őszinték akarunk lenni, mindenkivel. Főleg a két gyerekkel, a nagyobbikkal leginkább, aki fiú lévén erősen kötődött az apjához, s ez a kötődés később, kamaszkorban gyűlöletté erősödött, de mindez a gyűlölet sem tudott azon változtatni, hogy a felnőtt férfi mintáját ösztönösen az apáról vegye le, s a problémáira megoldásként is az apa megoldásait használja. Rombadöntött ő is egy házasságot, s elhagyott, talán nem is kettő, hanem három gyereket, mert akkor már bizonyos körökben a három gyerek volt a minta.”
„A lányban volt valami olyasmi, hogy ő most bele tud szeretni bárkibe, például ebbe a fiúba is bosszúból, mert épp egy hete hagyta ott a barátja. (…) nem lehet különbséget tenni a valódi szerelem és a bosszúból elkövetett szerelem között. Olyan ez is, mint a gyilkosság, hogy az áldozat számára mondhatni mindegy, hogy mi volt a szándék, már ott hever vérbefagyva (…)”
