Az én valóságom egyezik Barnás fikciójával - #olvass Ott Annával

Az én valóságom egyezik Barnás fikciójával - #olvass Ott Annával

Barnás Ferenc Életünk végéig című regényét először karácsonykor, az év legterheltebb időszakában olvastam, amikor pattanásig feszül mindenkiben a húr a tudattól, hogy eljött az idő, amikor együtt a család, és ha tetszik, ha nem, szeretnünk kell egymást. Mindig nagyon érdekelt a család, az intézmény, a különböző szabályrendszerek, a rutinok, a hagyományok, a mintázatok és a szereposztások.

Ott Anna | 2020. április 08. |

Barnás Aegon irodalmi díjra és Libri irodalmi díjra jelölt regénye, ami a Könyves 2019-es listájának hatodik helyén végzett, tíz testvér története - már önmagában nagy kaland. Szerettem bolyongani ebben a fura pókhálószerű hálózatban, a konfliktusokkal és szövetségekkel teli világban, ahol senki nem választotta, hanem örökül kapta ezeket a kapcsolatokat, és hiába az anya és az apa azonossága, 

sokféle magánnyal kell megküzdeniük, és valójában egyáltalán nem ismerik egymást a családtagok.

A karácsonyi időszakban megengedtem magamnak azt az olvasatot, hogy hiába történik számtalan konfliktus, sérelem, csalás, lopás, árulás és hazugság, a család az család, ami ugyan sokszor elvesz, de mégis inkább ad.

Barnás Ferenc
Életünk végéig
Kalligram, 2019, 456 oldal
-

Az elejétől érdekelt és szimpatizáltam a főhőssel, Sepivel, a szótlan, olykor mogorvaságba fordulóan zárkózott, körülményes férfival, aki az élete minden területén kívülálló. Azzal rántott be a történetbe, hogy megmutatta esendőségét. Sepivel az urológián találkozunk először, ahol végtelenül kiszolgáltatott, a prosztatadaganata és vizeletelakadása miatt olyan fájdalmai vannak, hogy azt tervezi, megszökik a kórteremből, felmászik a szomszédos panel tetejére, hogy onnan a mélybe vesse magát. Férfiassága a tét, és én hálás voltam neki az őszinteségéért, amilyen hálás legutóbb a norvég Karl Ove Knausgardnak voltam, amiért betekintést engedett nekem a férfiak gondolataiba és érzéseibe.

Barnás Ferenc regénye egy hatalmas család története [Aegon...

„Amikor először, pár hónapja olvastam Barnás Ferenc Életünk végéig című regényét, akkor nagyon jó társam volt, beengedett egy nagyon zárt világba, amit ő megteremtett ebben a több mint négyszáz oldalban. És azt éreztem, hogy nem akarok onnan kiszakadni, hogy időt szeretnék ott tölteni, hogy minél tovább akarom húzni.

Sepi kitagadottsága is belém mart. Az elbeszélővel az apja épp nem áll szóba, mert előző könyvéről született egy kritika a Népszabadságban, amiben az újságíró azt állította, hogy a főhős az apját diktátorként jellemzi.

„Miért, fiam, nem így volt?” – kérdezi az édesanya.

A párbeszéd a pomázi családi házban játszódik, így még erősebben éreztem a gyomromban Szentendrén töltött gyermekkorom alapvető kérdését és félelmét: mit fognak majd gondolni rólunk? Anyám szabályozta, hányszor sétálhatok el egy nap a Fő téren, hogy még a gyanúja se merüljön fel a városi közösségben, hogy egy csavargót nevelt belőlem. Így értettem az apa kétségbeesését, hogy a fia az egész család szennyesét a regényben kiteregette.

Keserédes ízt hagyott a számban a kelet-európai író, világfi-utcazenész Sepi képe, aki ugyan egyik könyvével egy rangos irodalmi díjat is megnyert (mint Barnás az Aegon-díjat a Másik halál című regényével), munkáját tekintve jelenleg egy alig látogatott plázaszerűség őrző-védő alkalmazottja. A filozófiatörténész-esztéta annak érdekében, hogy megtartsa függetlenségét, húsz éve minimálbéren él, az Objekt nevű hely biztonsági őre:

az üres bevásárlóközpontban egész nap köröznie kell a munkaköri leírása miatt, közben viszont szabadon gondolkozhat elméleti munkáin. Sepi így gondol a szabadságra.

Az Életünk végéig műfaját tekintve autofikció, ahogy Knausgard Harcom-sorozata. A regény elején olvasható az ilyenkor jól megszokott mondat: “a könyv a képzelet műve, a szereplők, a helyszínek és az események a szerző kitalációi, a valósággal való hasonlóságuk, netán egyezésünk teljességgel véletlenszerű”. A figyelmes olvasó sok fontos információt és egyezést talál Barnás eddigi életművével és életrajzi adataival, sokan a Kilencedik egyfajta folytatásaként olvasták, de Barnás most rossz lóra tett, mert az én valóságom nagyon sok helyen egyezik az ő képzeletének művével.

A pomázi hévmegállóban található Bull Pub, ahol Sepi minden alkalommal legurítja az Unicumot, mielőtt felsétál a családi házba, az a talponálló, ahol mi a Hubertusszal ismerkedtünk kamaszkorunkban. A szentendrei Ferences Gimnázium örök traumát okozott minden barátomnak, de mégis annyira összekovácsolt minket, hogy máig kitartunk egymás mellett. A Péter Pál templom, ahol a vasárnapi misén mindenki jól végigmérheti a másikat, a Rab Ráby étterem, ahol a Dunakanyar örömapái lagzikat szerveznek gyerekeiknek. 

Csak később állt össze, hogy nemcsak a helyszínek, hanem a szereplők is ismerősek.

Legalább négy Barnás-karaktert tudok mondani, aki fontos része volt a társaságunknak. Lali, a legzűrösebb testvér mondataihoz - bár már a könyv olvasása közben is a kedvenceim voltak -, ezután már hangot is tudtam társítani, hiszen valóban nincs szentendrei, aki ne ismerné őt. Minél többet beszéltem nyilvánosan a könyvről, annál több ember jelezte, hogy neki is volt már köze valamelyik testvérhez (kit filozófiára tanított az egyik, kinek fociedzője volt a másik, kinek a nagyapja tervezte a pomázi családi házat.)

És miközben ezeket a sorokat írom, mégis elfog a rossz érzés, mert úgy érzem, kukkolok, leskelődök, valami olyasmit fejtegetek, amit nem szabad fejtegetni. Mert ez egy regény, a fikció és az író műve, de mégsem véletlen, hogy annyira otthonosnak éreztem.

„Ki tudja, meddig élek még, és ebben a korban már nem tagadhatom el magam elől a saját valóságom fikcióját, gondoltam, mely fikcióba a családom történetének a fikciója is beletartozott.”

A koronavírus miatt huszonhetedik napja vagyunk mindannyian bezárva. Várom, hogy a művészek a kezdeti sokk és bénultság után elkezdjenek alkotni a kialakult helyzetről. Várom, hogy a művészek segítsenek egy kicsit a lelkünkön, tegyenek minket irányba, fogalmazzák meg helyettünk az érzéseinket úgy, ahogy mi úgysem tudnánk. Várom a karanténról, a járványról, az elidegenedésről, a magányról, a bizalmatlanságról szóló műveket. A karantén harmadik hetében olvastam újra a könyvet, mert ismerősre és biztonságra volt szükségem. Tudnom kellett, hogy Jakartából is lehet a Duna szagáról, a vízen játszó tükröződésről írni, mert ez olyannyira az íróé, hogy sem tér, sem idő, sem járvány nem veheti el tőle. Most én is így kapaszkodom mindahhoz, amit a karantén (épp) elvett tőlem.

A karantén új kontextust is teremtett a könyvnek: miután a vírus megállította az életünket, és bebizonyította, hogy minden, ami anyagi, az múlandó, egyik pillanatról a másikra szűnhet meg a munkánk, az egzisztenciánk, korlátokat szabhat a kapcsolatainknak, még a halált is az arcunkba nyomta. Hiába tabusítottuk generációkon keresztül, hogy az élet véges, hiába szerveztük ki kórházakba, hiába fordítottuk el a fejünket, most minden napra jut egy hatalmas szám, azt jelezve, hányan veszítették életüket.

Amikor Sepi édesapja meghal, az összes testvér összegyűlik a szobában, hogy végső búcsút vegyenek tőle. Nincs dramatizálva a helyzet, az élet természetes része a végtelen fájdalommal együtt, a legemberibb gesztus, amit most olvasva az egyik legerősebb résznek gondolok.

A könyv Jakartában zárul le, ez decemberben zavart, távolinak éreztem, nem érdekelt annyira, én Pomázt akartam látni, nem a távoli Keletet. Akkor Sepi megemlíti, mennyire furcsa és idegen, hogy az utcán szinte mindenki maszkban sétál. Nem kellett három hónap és Sepi valósága mindannyiunk valósága lett.

Minden könyv mást és mást ad attól függően, melyik életszakaszodban olvasod – szól a közhely. A könyv 15. oldalán olvasható ez a két mondat: „Az ablak felé fordultam, és arra gondoltam, hogy a halálunk pillanatában nem is az életünket hagyjuk itt, hanem csak azt az egy-két emléktöredéket, amely ilyenkor valami miatt felvillan bennünk. Minden más kitörlődik belőlünk, az is, hogy éltünk.”

Első olvasatra bár megragadta a figyelmemet és a gyomromban éreztem azt, amiről beszél, nem tettem mást, csak tudatosítottam magamban, hogy oké, akkor ez egy ilyen jól ismert borúlátó, deprimált történet lesz, továbbsiklottam rajta. Most legszívesebben a testemre tetováltatnám, de minimum kiplakátoznám vele a karanténom, mert iránymutatást ad. Itt a lehetőség, hogy újragondoljunk és átrendezzünk mindent és megteremtsük azt az egy-két emléktöredéket, amik majd felvillanhatnak bennünk.

 

 

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

„Mire a test porladásnak indul, a lélek már rég szétrohadt” - #olvass Ott Annával

Mindenki csak egy lépcsőfokot tud fejlődni a szüleihez képest - ezt a pszichológusom mondta egyszer. Ez az egy lépcsőfok akár a fél életünkbe is  kerülhet. Háy János A gyerek című regényéről írt Ott Anna.

...
Nagy

2019 legjobb könyvei 10-1.

...
Nagy

Barnás: "Kalandor voltam, akár a hősöm"

KÉPALÁ 2020
...
Nagy

Elindult a KÉPALÁ pályázat - Neked mit mesél a fotó?

...
KÉPALÁ - Testőrök között

Győry Domonkos: Papamobil [Képalá]

...
KÉPALÁ - Apa

Papp Ágnes: Vízidő [Képalá]

Film / Színház / Muzsika
...
Kritika

Mi az ára a művészetnek? - Itt járt Martin Eden

...
Hírek

7+1 adaptáció, amelyet érdemes megnézni októberben

...
Hírek

Újra streamel a Radnóti Színház!

A hét könyve
Kritika
A sötétség azért van, hogy könnyebben meglássuk a jót
...
Nagy

Carmen Maria Machado: A tulajdonosán kívül senkinek nincs köze a másik testéhez

Az év elején jelent meg magyarul Carmen Maria Machado első önálló kötete. A szerző provokatív, határfeszegető novellái gyakran abszurd, meghökkentő módon, sok zsáner elemeit felhasználva mesélnek sajátosan női témákról és tapasztalatokról. Interjúnkban szóba kerültek olvasói reakciók, az év eseményei és azoknak esetleges hatásai is.