Próza kategóriában Kiss Gabriella, líra kategóriában Kupihár Rebeka nyerte a Panodyssey és szakmai partnere, a Könyves Magazin első kreatív írói pályázatát. 151 pályamunka érkezett be, közülük választotta ki a győzteseket Moskát Anita (korábban már megjelent laudációját itt olvashatod) és Závada Péter. Olvasd el most Závada Péter laudációját!
A Panodyssey egy Franciaországból indult kezdeményezés, melynek fő célkitűzése egy közösségi oldal létrehozása: a felületen a felhasználóknak lehetőségük van saját szövegeik közvetlen publikálására és monetizálására. Arról, hogy hogyan működik a Panodyssey, hogy miért éri meg használni az íróknak és az olvasóknak is, ebben a cikkben írtunk alaposabban.
A Creative Room European Alliance konzorcium feladata, hogy a Panodysseyt Európa más részein is megismerjék. E nemzetközi program keretében több mint 9 európai ország különböző szervezetei működnek együtt. 2022 őszétől pedig, a Könyves Magazinnal szakmai partnerségben, Magyarországon is elindult a Panodyssey platform népszerűsítésére indított projekt.
Díjátadók alkalmával gyakori közhely, hogy a zsűri tagjai hosszan ecsetelik, miért is volt nehéz dolguk a nyertesek kiválasztásakor. Ugyanakkor az ember, amíg nem kerül a zsűri egyszerre megtisztelő és hálátlan szerepkörébe, nem tudja, hogy egy ilyen értékelési folyamat valójában mennyire sok összetevős, felelősségtől terhelt és komplikált döntést igényel. Nem volt ez másképp a Panodyssey verspályázatának esetében sem, melynek kiírása így szólt: „Hogy nem lesz felejthető propaganda a politikai költészet?” Már a pályázat címében sem rejtettem véka alá aggodalmamat a közéleti és közérzeti líra aktualitásának időben erősen korlátolt volta, illetve bizonyos szövegek érvényességének végleges elavulása kapcsán. A kettő, noha úgy tűnhet, hogy ugyanaz a jelenség, a helyzet ennél bonyolultabb. Hiszen kimehet valami gyorsan a divatból, pl. egy versforma, mint például a villoni ballada, vagy egy beszédmód, mint mondjuk az Újholdas tárgyiasság, azonban értékük idővel újratermelődhet, mint a földben lebomló és átalakuló élő szervezeteké, melyek kőolajként új halmazállapotban törnek a felszínre. Gyakran látjuk ugyanis, hogy
a fiatal generációk egy-egy líratörténeti korszakot, stílusirányzatot újra felfedeznek, és új fénytörésben mutatják meg értékeit.
A politikai költészettel, pontosabban egyes konkrét darabjaival tapasztalatom szerint más a helyzet. A közéleti témákat boncolgató vers legtöbbször a jelennek szól, problémafelvetései egytől-egyig aktualitások, és célja sem más, mint felhívni a figyelmet a kor fontos, jelen idejű eseményeire, forradalmi hevületére, politikai ellentmondásaira, társadalmi és szociális igazságtalanságaira vagy épp nosztalgikus, értékőrző eszmei áramlataira. Épp emiatt ütközöm rendszeresen ellentmondásba a közéleti költészet szerepének meghatározását illetően. Ha egy vers aktuális problémákról szól, nem az volna a célja, hogy minél szélesebb réteghez eljusson, és így közlendőjét a lehető legérthetőbben és mindenki számára befogadható nyelven fogalmazza meg? Mi haszna másképp a politikai lírának, ha üzenete nem világos? Ugyanakkor mintha a költészet általános értelemben vett feladatát épp abban határoznánk meg, hogy a nyelv közlési és jelölő funkcióin túl valami mást, valami areferenciálisat fejez ki, valamit, ami nem mutat a mű világán kívülre, aminek az életvalóságban nincs megfelelője. Tehát nem leképez, hanem felmutat magán valamit, amit úgy, abban a formában még sosem tapasztaltunk. Ha ez így van, akkor a politikai költésztet önmagában egy oximoron. Természetesen vannak olyan kivételes költemények, amelyek mind a hagyományos értelemben vett politikai vers vállalt célzatosságának, mind pedig a költői nyelv poétikusságának kritériumait képesek teljesíteni, elég csak József Attila Eszmélet, Levegőt, vagy épp Thomas Mann üdvözlése című örökérvényű klasszikusaira gondolnunk.
Többek között ezért voltam kíváncsi rá, hogy mit jelent a politikai költészet ma, 2023-ban, jóval a dicsőséges forradalmak és naivan bálványozott politikai ideológiák kora után az idősebb és a fiatalabb generációk számára. Lehet-e még egyáltalán politikai verset írni, és ha igen, milyet? Annak, hogy egyébként igenis lehet, ékes példája a legfiatalabb költőgeneráció tagjainak munkája: Vida Kamilláé, Kállay Eszteré, Borda Rékáé, akik, ha jól értem, a személyesnek ható megszólalás, az identitás tematizálása és a (poszt)irónia eszközeivel igyekeznek megragadni a politikai vers illékony műfaját, mely máskülönben oly könnyen elpárolog nyitott tenyerünkből. Iróniával, hogyan másképp? Hiszen a konkrét célzatosság, a képviseletiség és a vakmerő forradalmi lelkesültség a múlté. Mi az, amiben manapság őszintén hihetünk: egy ideológiákon túli világban, a posztfaktualitás, a digitális és megfigyelési kapitalizmus, az illiberális, újnacionalista nemzetállamok, a világjárványok, a klímakatasztrófa és egy új, világméretű háborús konfliktus kialakulásának időszakában?
Ám mégis úgy tűnik, hogy vannak, akik nem elégszenek meg az önreflexív, beletörődő iróniával, és a tehetetlenség és kiábrándulás szólamai közé a forradalmi elégedetlenség, düh és tenni akarás hangjait vegyítik.
Talán az sem véletlen, hogy ezek a szerzők a legfiatalabb generáció tagjai, és elsősorban: nők.
Nők, akik a feminizmus negyedik hulláma után ismét felfedezik magukban az erőt és a hajlandóságot arra, hogy szembe szálljanak a nőket, akár csak a természeti kincseket, kiaknázandó erőforrásként értelmező patriarchális világrenddel, és a maszkulin-hegemón társadalmi normákkal, melyeket javarészt a mindenből előnyt kovácsoló pártpolitika és a szándékosan félreértelmezett hagyományőrzés erőltet ránk. Nem meglepő tehát, hogy a pályázat első öt helyezettje közé ezúttal három nő és két férfi került. A döntés tényleg nem volt egyszerű, mert noha érkeztek kevésbé eltalált pályamunkák is, az első öt versenyző kifejezetten színvonalas, a feladatot kreatívan megoldó, emlékezetes alkotásokat küldött, melyek egytől-egyig számot tarthatnak primer befogadói és elemzői figyelmünkre. Idő szűkében csak néhány mondatot szólnék a győztesekről, de előbb hadd jelentsem be az első öt versenyző sorrendjét, akik rendkívül profi és gondolatébresztő munkáikkal, úgy gondolom, hogy a 47 pályázó között már így is győztesként gondolhatnak magukra.
Az ötödik Máthé Zsolt András, aki szövegeiben izgalmas feszültséget teremt a klasszikus ecloga formai kötöttségei és a jelen égető problémáinak felvetése között: első eclogájában a vírus sújtotta színház és a kultúrpolitika által ellehetetlenített költészet helyzetét vizsgálja egy színész és egy költő párbeszédén keresztül. Második versében egy önkéntes és egy bevándorló szívszorítóan aktuális problémáit taglalja, míg a harmadikban mintha a lírai én korábbi önmagával folytatna kiábrándult, nosztalgikus párbeszédet egyszerre egy fiatalember és egy idősebb költő személyében, Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című szövegét is megidézve. A közhelyességtől Máthét is a személyes érintettség érzete és a konkrét problémák specifikus kidolgozottsága menti meg.
A negyedik helyezett Vajsenbek Péter, aki a közéleti, vagy még inkább közérzeti líra ironikus irányát erősíti fergeteges, olykor egészen vitriolos humorral, mégis fájdalmas önreflexióval. Elég csak a következő sorokat idéznünk Magyarok és értelmiségiek című pofátlanul találó verséből: „A magyar értelmiség éppen jógázik. / Egyenletesen lélegzik, /közben a testére figyel.” Noha nekem ez volt a kedvenc szövegem tőle, Vajsenbek mindhárom verse figyelemre méltó alkotás, megérdemlik az elismerést. Nem mellesleg jegyzem meg, hogy a versek össz-színvonala is döntő szempont volt a helyezések szempontjából.
Az első három helyezett pedig talán nem meglepő módon: nő. A harmadik helyezett Szűcs Anna Emília, aki verseiben a nők kizsákmányolása, a szexuális bántalmazás és a családon belüli erőszak témáit feszegeti rendkívüli éleslátással és szókimondó kegyetlenséggel. Szűcs talán legerősebb verse arról az iráni Mahsa Aminiről szól, aki 2022 szeptemberében, huszonkét évesen halt meg tisztázatlan körülmények között egy iráni rendőrőrsön, miután a vallásos erkölcsrendőrség letartóztatta, amiért nem viselt hijabot. A vers poétikájának töredezettsége, levegőért kapkodó, dadogó, iteratív jellege nyelvi eseményként is színre viszi a kiszolgáltatott test példátlan szenvedését.
Első alkalommal rendezték meg idén a a Panodyssey és a Könyves Magazin közös írói pályázatát, amelyre 151 pályamunka érkezett. Közülük választotta ki a győzteseket Moskát Anita és Závada Péter.
A második helyezett Fancsali Kinga. Versei közül kettő megrendítő szépségű vallomás egy azonos nemű szerelmespár tagjai között. A szövegek olykor vágytól és szenvedélytől fűtöttek, poétikájukban szerephez jut a metaforák visszafogott erotikája is.
Ami azonban Fancsalinál a leginkább szíven ütött – és itt érdemes megjegyezni, hogy a legfiatalabb generáció szövegei között igen gyakoriak a szerepversek, a drámai monológok és dialógusok, valamint a kísérleti, avantgárd felsorolás, pontokba szedett leltárszerűség is –, tehát a legmegrázóbb vers mégis a napirendi pont, mely egy társasház lakástulajdonosainak jegyzőkönyvben rögzített, szobáztatásra, vagyis prostituáltak üzletszerű futtatására vonatkozó panaszait játszatja egybe a vélhetően családon belüli erőszak kegyetlen verbális és fizikai bántalmazásának fenyegető nyelvével. Így a hivatalos nyelvhasználat, valamint a pesti argót és indulatszavakat felvonultató utcai beszéd rendkívül éles kontrasztot képez – talán ebből táplálkozik a vers gyomorszorító feszültsége. Fancsali Kinga tehát különös tehetség, érdemes rá odafigyelni.
Az első helyezett ezúttal nem más, mint Kupihár Rebeka. Mint már említettem, véleményem szerint a közéleti és közérzeti költészet aktuális témafelvetéseinél, burkolt vagy vállalt célzatosságánál és értéktételező kritikai attitűdjénél fogva könnyen csúszik át a politikai pamflet, vagy akár a propagandisztikusság mezsgyéjére. Ennek elkerülése komoly tehetséget igényel. Kupihár Rebeka verseiben maximálisan aktuális kérdésekről szól, mégis a didaxis vagy a frázisszerűség leghalványabb jele nélkül. Ennek kulcsa pedig ismét a kendőzetlen személyességben, megalkuvásmentes őszinteségben, és azt kell mondjam, a versek üdítően sallangmentes fogalmazásmódjában rejlik. Ez a szempont nekem is csak idővel tűnt föl: mintha a poétikai eszközök túlzott használata az ilyen égetően aktuális és megkerülhetetlenül fontos politikai-társadalmi problémák esetében eltávolítaná az olvasót, mellőzhető ornamentikaként, feleslegként rakódna rá a mondanivalóra, amiben, valljuk be, semmi szép, semmi magasztos, semmi költői nincs.
Témája végtelenül egyszerű: a hétköznapok véres brutalitása, a dühítő és kiábrándító valóság.
Kupihár Rebeka megrendítő erejű verseiben az azonos nemű szerelem rendkívül érzékeny nyelvi-poétikai színrevitelének vagyunk tanúi, ahol a személyes érintettség kérdései a nemzeti sorskérdésekkel fonódnak össze, és amely versek egyszerűségükben rendkívüli pontossággal és arányérzékkel operálnak. Álljon itt példaként az ezek mind pokolra jutnak című csodálatos vers záró strófája:
„az embert próbálom meglátni,
levágni róla a propaganda szavait,
a tekinteten túlnőtt frufrut, amitől nem látjuk egymást.
az embert, akinek TAJ-kártyája, orgazmusa, félelmei vannak.
aki horvátországi nyaralásra spórol, valóságshowkon alszik el,
ügyetlenül parkol.
mélyeket lélegzem.
a szégyen lassan részvétté válik.
bárcsak tudná, hogy a buzik is imádkoznak.
és, hogy az egyik pont érte.”
Gratulálunk mind az öt győztesnek, Kupihár Rebekának pedig különösképp!
Kitartást és jó munkát kívánok nekik a Panodyssey csapata nevében is.
Fotó: Valuska Gábor