Megjelent Tóth Krisztina új verseskötete, a Szeleknek fordít, amiről a szerzővel podcastban is beszélgettünk. A kötetben a költő 2020 és 2025 között írt verseit olvashatjuk. „Emlékek és álmok, fényképek és tárgyak, félreolvasások és rádöbbenések, monológok és visszhangok váltják egymást a Szeleknek fordít formailag is rendkívül gazdag költeményeiben a rímes versektől az ezúttal is fontos és külön ciklusba rendezett haikukig” – olvasható a fülszövegben. Mutatunk néhány verset a kötetből!

tóth krisztina

Szeleknek fordít

Magvető, 2025, 77 oldal

Megveszem

Tóth Krisztina: Szeleknek fordít (részlet)

Égősor

Egy fél élet se elég, hogy kibogozd.
Föltekered, felmész a hegyre,
onnan dobod a múltra, körbehúzod
vele az öröklött balatoni telket.

Keresgéled, hogy hol van a hiba,
hol törhetett meg az a vezeték.
Melyik égő a rossz? Mit kéne kicserélni,
hogy sziporkázhasson az életed?

Egyik vége a Kaszpi-tengerbe lóg,
másik vége a földben, Ázsiában.
My Heritage: felvillan néha
egy-egy halvány fény a Balkánon is.

Talán végleg elázott. Rátapostak,
halottakat kötöztek össze a
zöld vezetékkel, lógni hagyták
mínusz harmincöt fokban egy fenyőn.

Padlásra vitték, sárba süppedt,
valahol talán mégis ott van a vége,
de megtalálni már sose fogod.
Meg hát minek is, ha nem ég? Nem ég.

Keskeny szoba

Eleinte még mindent hazavittem.
Metróztam kisszekrénnyel, képkerettel.
A legnehezebb ezt volt megtanulni:
hogy az emberek itt mindent kiraknak.

Faragott fotelt, lámpát, gyerekágyat.
Gyakran álltam a szakadó esőben,
és nézegettem egy horpadt ágybetétet,
vagy egy kaspóval szálltam fel a buszra.

Van mindenünk, hogy ehessünk, aludjunk.
Semmi se kell már, lehajolok mégis:
megfordítok egy sáros nagykabátot,
mintha megnézném, hogy tényleg halott-e.

Ha nem vagy otthon, fejben rendezel be
titkos szobákat, talált bútorokkal.
Belekotorsz a kidobott ruhákba,
hogy felismersz-e valamit a múltból.

Itt ez a vers is: rögtön telehordtam
tömött szatyrokkal, székekkel, komóddal.
Alig lehet a sorok közt haladni,
és a fal mellett kijutni belőle.

Százhúsz liter föld

Megnéztem, mi maradt a régi házból:
a Google utcaképen rákerestem.
Se kerítés, se fák, üres telek csak,
a felmagzott fűben hatalmas cserép.

Még otthon laktam, amikor hazahozták.
Ketten cipelték fel a kerti úton.
Százhúsz liter föld, mondogattad,
és mutattad, hogy állítsák középre.

Telente mindig fejjel lefelé állt,
hogy szét ne fagyjon. Aztán úgy maradt, és
ásító szája megposhadt levet
csorgat kongó belsejéből a mélybe.

Egy láthatatlan, fekete növény,
lombos gyökér, befelé nő a földbe,
koronát ereszt, és te nézed,
sötét hamvakkal öntözöd, apám.

Matrjoska

Bennem lakó anyám felébreszt éjjelente.
Üvöltve rádiózik, rosszul hallja a múltat.
Ha kimegyek a mosdóba, a lámpafényben
kiül az arcomra, és visszabámul.

Az öregek otthonából már kitették,
most bennem él, és használja a hangom.
Ha elküldöm, ütögeti a szívem,
belülről visszerekkel megkötöz.

Kiabál a fiammal, lecsavarja a fűtést,
hülyén sminkel, hamisan énekel.
Nem hagy aludni, beszélgetni szeretne,
próbál rávenni, hogy én legyek ő.

Ha nem felelek, elkezdi unalmában
szólongatni a bennem lévő anyákat,
az összes héjat, levedlett, régi testet,
és hajnalig sorolja a nevüket.

A legbelső anyám egy hallgatag sejt.
Virraszt a mormolásban éjszaka,
membránkendőjét hirtelen ledobja,
és elindul, hogy végre csend legyen.

Edényfogó

Sápadt, kéregető tenyér.
Kimosott edényfogó kesztyű:
összegyűrt textilöble ráncos.
A hosszú szárításban összement.

Amikor betettem, élénk
mályvaszín volt, most halvány,
egy barna pöttyel. Égésnyomtól
májfoltos, aszott bőrű kéz.

Vajon mit kérsz, anyám?
Gyűrött, pecsétes kéz vagy.
Nincs a kesztyűnek párja.
Tudod, mindig csak egy volt.

Kevés ölelni, felemelni.
Forró kislábos, láztól
gyöngyözve, párologva
vártam: hozzám se értél.

Lehet, ki kéne dobnom.
Egyszer tényleg ki kéne.
Kár volt egyáltalán kimosni:
nem tudom, mit reméltem.

Három óra alatt a forró
vízben minden beszáradt,
sötétlő folt kiázik.
Neked hány élet kéne?
Mégis, miféle program?
Nincs másik, ez az egy van.
Csak ez a sápadt, fél pár,
emberkézforma kesztyű.