Juli Zeh Németország egyik legsikeresebb regényírója, sokféle műfajban otthonosan mozog, publicistaként pedig fontos véleményformáló. Magyarul az év elején, Nádori Lídia fordításában jelent meg Újév című regénye (ITT bele is olvashatsz), melynek tartalmáról a hét könyve kritikánkban a következőt írtuk: „Súlyos gyerekkori emlékek törnek fel egy megrekedt, boldogtalan és pánikbeteg férjben és apában január elsején, az év első biciklitúráján”. Az íróval a magyarországi megjelenés kapcsán egy rövid levélinterjút készítettünk, melyben pánikrohamokról, a nemi szerepek átalakulásáról és arról is szó esett, milyen érzelmi megterhelést jelentett megírni a regényt.
Ön Brandenburg Állam Alkotmánybíróságának tiszteletbeli bírája, de íróként is közismert. A jog és a szépirodalom két nagyon távoli területnek tűnik. Hogyan egyeztethető össze ez a két hivatás?
Számomra a két tevékenység nagyon jól kiegészíti egymást. Az írói munka gyakran magányos, ezért szeretek emberek közé menni, és más kollégákkal együtt dolgozni a bíróságon. Ráadásul a törvényszéken sok izgalmas történettel lehet találkozni, ami íróként is fontos inspirációt jelent.
Nagyon gyakran hallatja a hangját társadalmi és politikai kérdésekben. Segíti ezeket a megnyilatkozásokat az, hogy az emberek íróként ismerik önt? Van ennek a hivatásnak presztízse a hazájában?
Igen, Németországban még mindig az a helyzet, hogy a közismert értelmiségiek hangját szívesen meghallgatják az emberek. Gyakran előfordul, hogy valamelyikünk olyan véleményt képvisel, amely nem annyira mainstream, és eltér attól, amit az újságírók nap mint nap írnak. Szerintem éppen ezért a társadalmi szerepünk nagyon fontos.
Az eddigi munkáiból kitűnik, hogy nagyon sokféle témával foglalkozik. Hogyan talál meg egy témát? Hogyan válik annyira fontossá, hogy könyvvé váljon?
Nem tudom pontosan, mindig rengeteg ötletem van, és nem igazán tudom megmagyarázni, hogy egyik miért nyűgöz le jobban, mint a másik, és miért alakul úgy, hogy könyvet írok valamelyikből.
Azt hiszem, alapvetően egy nagyon kíváncsi ember vagyok, akinek elég élénk a fantáziája, és nagyon érdekel, hogy mit éreznek és gondolnak mások.
Könnyen magukkal ragadnak a legkülönfélébb történetek.
Véleményem szerint minden jó író jó olvasó is egyben. Ön milyen típusú olvasó? Kiket tart írói példaképeinek?
Nincsenek igazi példaképeim íróként; ha mégis meg kell neveznem valakit, akkor leginkább a nagy amerikai történetmesélőkhöz, például Jonathan Franzenhez vagy John Updike-hoz igazodom. Olvasóként nagyon kaotikus vagyok, mindenfélét olvasok, sok könyvet elkezdek, különböző országokból, jelenről és múltról is, tulajdonképpen bármiről, ami éppen az adott helyzetben és pillanatban vonz.
A magyarul most megjelent Újév című regényében két szál fonódik egybe. Egy emancipált apa története és az ő gyermekkori traumája. A főhős-elbeszélő kezdetben főleg társadalmi kérdéseken elmélkedik, de aztán egy emlék arra készteti, hogy szembenézzen élete traumájával. Ez a szerkezet volt az eredeti ötlet, vagy a regény írta ilyenné önmagát?
Az Újév egyértelműen megírta magát.
Egyszer Lanzarote hegyei között bicikliztem, és hirtelen egyfajta látomásom támadt: láttam a saját két kisgyermekemet egy hegy tetején állni, teljesen egyedül, rémülten és elhagyatottan.
És akkor meg kellett írnom ennek a két, egészen kicsi gyereknek a történetét, akik egy váratlan esemény következtében egyedül maradnak egy házban, ahonnan nem tudnak elmenekülni.
A könyvben egy négytagú, kisgyermekes családot látunk az apa szemszögéből. Hogyan látja a kiscsaládok helyzetét ma Európában? Mi az apák szerepe ebben a mikrokörnyezetben?
Olyan időket élünk, amikor a nemi szerepek teljesen átalakulnak. Ez nagy lehetőségeket kínál a férfiak és nők számára, de nagy nehézségeket is jelent egyszerre. Gyakran megfigyeltem, hogy – különösen a férfiak számára – milyen problémát jelent, hogy az idő felében családos embernek „kell” lenniük, és a háztartásról és a gyerekekről is gondoskodniuk kell.
Sokaknak gondjaik vannak az identitásukkal, elbizonytalanodnak, néhányan teljesen stresszesnek és túlterheltnek érzik magukat, és meg is betegszenek. Mivel kifejezetten érdekel ez a jelenség, és nagyon jól meg tudom érteni, kitaláltam Henninget, akinek pontosan ezek a problémái.
A regény főhőse, Henning súlyos pánikbetegségben szenved. Egyetért azzal az állítással, hogy a pánik a legbelsőbb és legtisztább énünkkel kapcsolatos? Hogy a tünet segítség is lehet, emlékeztető valamilyen rejtett üzenetre?
Ez valószínűleg igaz, de mondom ezt úgy, hogy nem vagyok pszichológus. Viszont magam is sokáig szenvedtem pánikrohamoktól, így tudom, hogy mit jelentenek, és milyen szörnyűek lehetnek. Tényleg tönkre tudják tenni az embert. Az az érzésem, hogy a pánikrohamokat egy akut túlhajszolt helyzet okozza, ami lehet egy trauma vagy egy aktuális helyzet következménye, illetve – mint Henning esetében – mindkettő egyszerre.
A regény flashback részében egy kisgyermek nézőpontja érvényesül. Mennyire volt nehéz ezt a nézőpontot kialakítani? Milyen módszerrel tette hitelessé?
Nagyon könnyű volt, mert a gyermekeim éppen egyidősek voltak a regény szereplőivel, így mindent pontosan el tudtam képzelni. Végig sírtam, amíg a gyerekekről szóló részeket írtam, és őrült gyorsan dolgoztam, hogy túl legyek az egészen, mert annyira mélyen megérintett és magával ragadott.
Számomra írás közben minden teljesen valóságos volt, átéreztem az összes érzelmet, és az egész helyzetet legalább olyan tisztán éltem át, mint egy filmben.
Akkor merünk farkasszemet nézni a képzeletbeli szörnyeteggel a ciszternában, ha nagyon szeretünk valakit, ahogy a kisfiú története is példázza. De vajon felnőttként szembe merünk nézni a bennünk lévő mélység szörnyeivel?
Azt hiszem, többnyire megpróbálunk nem foglalkozni a szörnyekkel, és ez így van rendjén. Nem hiszem, hogy állandóan önmagunkkal, a traumáinkkal és a mélységeinkkel kellene foglalkoznunk. Van abban valami egocentrikus, ha folyton ezeket a szakadékokat vizsgálgatjuk.
Néha az is rendben van, ha elnyomjuk a dolgokat, szétnézünk a világban, aktívak vagyunk, és azon gondolkodunk, hogyan tudnánk valami szépet alkotni, és jót tenni másokkal ahelyett, hogy mindig a mélységbe nézünk és rettegünk.
Nyitókép forrása: Juli Zeh Facebook-oldala
