Nagyon erős történettel indít Szabó T. Anna harmadik novelláskötete, a Szabadulógyakorlat: egy tiltott kamaszkori szerelmi rajongás és az ezzel való visszaélés tanúi vagyunk, amelyet az áldozat maga mesél el nekünk idősebb korában. A Zsoltárszimfónia című novella nemcsak visszatekintés, hanem vallomás is, illetve utólagos értelmezése mindannak, amit gyerekfejjel még nem lehetett átlátni, felfogni. A tét egy igazi, túlzó kamaszkori élet-halál szerelem, amely tele van kezelhetetlen vággyal és már-már fanatikus imádattal, és amelynek semmilyen körülmények között nem szabadna beteljesülnie.
A szerelmi felfokozottság levegősségéből azonban a történet végére fulladozás lesz. Egy totális érzelmi megsemmisülés emléke, valamint egy életre szóló trauma marad csak az egészből, önhibáztatással kísérve.
„Eretnek voltam, szent és boszorkány, és jó volt, bizsergett és borzongott mindenem. A legjobban az fáj, hogy még most is a hideg forróság lel, mikor belém vág, mennyire élveztem a bűnt, a bűnömet. Szerelem volt: őrült, halálos vágy. Semmi köze a szeretethez. Ha érettebb lettem volna, ha lett volna bármilyen tapasztalatom a testről, akkor felismerhettem volna a csapdát, és akkor a magam javára fordíthattam volna, ami történt.”
Az első történet rögtön nagyon intenzív és letaglózó, így nem csoda, hogy ez a felütés egészen a kötet végéig velünk marad, ott rezonál minden novellában. A Zsoltárszimfóniában ráadásul fel is bukkan jó pár meghatározó téma és motívum, amely aztán végigvonul az egész könyvön: ilyen például a zene ereje, a felfokozott vágyakozás, a vallomásosság, vagy a női létben rejlő ellentmondásosságok.
Szabó T. Anna ebben a novelláskötetben megmutatja, hányféle is lehet egy női sors, és hányféle hiányt, sérülést, titkot és kimondatlan történetet hurcolhat magával egy nő.
A kötetben rengetegféle elbeszélővel találkozunk, és nagyon sok élet képe villan fel előttünk. Vannak hosszabb, kidolgozottabb novellák, és akadnak rövid, ütős skiccek is, amelyből épphogy csak felsejlik egy-egy karakter és élettörténet. A szenvedély, a vágy és a sóvárgás azonban ott van a legtöbb szereplőben, aki elbeszéli, bevallja, szóvá teszi a múltbeli titkait. Akad olyan feleség, aki a kihűlt házasságát szeretné felmelegíteni (Tűz), van, aki egészen őrült, fanatikus módon akar kisajátítani, bekebelezni más embereket a szeretet címszava alatt (Magfúzió, Mangó), és van olyan is, aki képes megtalálni magában az önerőt, a nyugalmat, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között él éppen (Szabadulógyakorlat, Nagymama kertje). A novellák tehát elég heterogének, élethelyzetek egész kavalkádja tárul elénk, ahogy ugrálunk egyik sorsról a másikra. Ugyanakkor a túlcsorduló, magával sodró nyelvezet, a vágyak intenzitása mégis összeköti ezeket a történeteket, ahogy azok a kérdések is, amelyek megbújnak mögöttük. Hol a határ a szeretet és a ráakaszkodás között? Mikortól lesz bántalmazó egy viszony? Mit jelent a kiteljesedés? Vissza lehet-e találni a kamaszkori szenvedélyességhez? Meg lehet-e békélni az öregedéssel?
Szabó T. Anna hőseinek sokszor önmagukkal van a legnagyobb bajuk, gyötrik magukat és a testüket, nehezen birkóznak meg a nőkre nehezedő társadalmi elvárásokkal, néha egyenesen gyűlölik saját magukat.
„Senki voltam, mert nem szerettem beszélni, és ezért butának és csúnyának látott mindenki. A legpusztítóbb az volt, hogy én is annak láttam magamat. Megtörtek, és nem tiltakoztam. Nincs rosszabb, mint amikor az ember megveti magát, de nem képes lépni vagy kilépni, nincs rosszabb, mint a céltalan évek, a szabad lélegzés helyett a puszta létezés” (Zeneterápia). Általában véve ez az oka annak, hogy nem tudnak normális, szeretetteljes párkapcsolatokat, vagy épp szülő-gyerek kapcsolatokat kialakítani, ahogy ide vezethető vissza az is, hogy nem képesek elhinni, hogy nekik is járnak a lehetőségek, ők is megérdemlik a boldogságot. Éppen emiatt nehezen lépnek ki a számukra rossz helyzetekből, viszonyrendszerekből, vagy ha mégis sikerül kitörniük, gyakran csöbörből vödörbe esnek (Zeneterápia, Tűzmadár).
Az egyetlen dolog, amiben ezek a nők elmozdulnak a korábbi nemzedékek mindent eltűrő, magukba fojtó attitűdjétől, az a megszólalás aktusa, a hallgatás megtörése.
Ez a motívum nagyon erősen végigvonul a köteten.
„Mondd, ki a te anyád, Uram? Egylényegű veled, vagy alábbvaló? Szót emelhet magáért, vagy csak parancsot teljesít? Felegyenesedik vagy fejet hajt? Befog és befogad? Mosolyog mindig? Hallgat és a halálért is hálás? Tárgyalás nélkül ítélnek el engem, tárgy vagyok csak, gyűlöletük tárgya, és tárgy leszek, ha túlélem, sebzett katatón makogás, mert az erőszak nem öt perc, hanem ötven év, a vád nem mondat, de egy egész élet…” (Visszafogott)
A hallgatás megtörésén túl a kötet három kitörési pontot, háromféle szabadulógyakorlatot kínál: az egyik a zene eksztázisa, a másik az őrület, a harmadik pedig a boszorkányság. Ezek néhány novellában össze is érnek, összemosódnak. Ahogy haladunk a kötetben, úgy lesz a misztikumnak, a rituáléknak, a boszorkányos varázslatoknak egyre nagyobb szerepe. A novellák így azt sugallják, ha egy nő valóban szárnyalni akar, ahhoz titkok, ördöngősségek, lopott eksztázis kell (Élj a kopár hegyen), vagy egyszerűen meg kell tanulni felülemelkedni minden bajon (Szabadulógyakorlat).
A Szabadulógyakorlat indulatos, szenvedélyes, boszorkányos, szerelmes novelláskötet,
amely a legelemibb, legősibb női vágyakat kapargatja meg, és épp úgy beszéli el a balladák hősnőinek fájdalmait, mint a régi asszonyokét, és mint a mai középkorú feleségekét. A történeteket olvasva nagyon széles érzelmi skálát járhatunk be a sóvárgástól a szégyenig, a felfoghatatlan szerelmi magasságoktól a kihűlt kapcsolatokig, a már-már elviselhetetlen élni akarástól egészen a depresszió legmélyebb bugyráig. A kötet végkifejlete azonban egyértelműen pozitív, a nyitottság, az életöröm felé vezet, új, izgalmas kezdeteket ígér: „Kész vagyok minden szerelemre: nyitva az evilágra, a túlvilágra.”
