Ez a szerelem és a halál könyve: Szabó T. Anna harmadik novelláskötetében testről és lélekről, sóvárgásról és rajongásról, örömről és hiányról beszél, az emberben lakó gyönyörű és iszonyú erőkről, arról, hogyan engedjük el vagy zabolázzuk meg a vágyainkat. A legjobban az érdekli, hogyan működik jól megkomponált életünk mélyén az ösztönvilág, hogy civilizálható-e a szenvedély, és lehet-e, érdemes-e másképpen szeretni, mint életre-halálra. A kötetben a vad felfokozottság és a túlvilági szenvedély hangjai vegyülnek a józan hétköznapok közeledési kísérleteinek szólamába, váltja egymást múlt és jelen, valóságos és képtelen.
A történetek hullámzása, intenzitása és lecsendesedő pillanatai úgy hatnak ránk, mintha zenét hallgatnánk. A Szabadulógyakorlat olyan titkokat tár fel az identitásról és a kapcsolatokról, amelyeket - bár talán még nem vettük észre - minden ember ismer.
Szabó T. Anna: Szabadulógyakorlat
Zsoltárszimfónia
Szerettem, mint futó a levegőt.
Amíg meg nem ismertem, és azután is. Lihegve, mohón, átforrósodva, átadva magam egészen. Amikor felkeltem, őérte keltem fel, és rá gondoltam, amikor izzadtan szorítva a lábam közé a párnát, elaludtam. Ő, ő, ő. Tépett és lüktetett, mint a kiszakadó tüdő, mint a tüzesen sajgó izmok, a rángó szív, torkig égő gyomor. Minden lélegzetemmel ő áradt belém, és kiszakadt belőlem, amikor kilélegeztem, hogy értsem meg, jegyezzem meg: nem szabad. Ő nem lehet az enyém. Akkor magamba szívtam megint, hogy meg ne fulladjak, hogy éljek, érte, csak érte, tépjen és szaggasson: öljön csak tovább.
Hogy bír el egy gyerek ekkora vágyat? Szülőt és férjet, urat és bálványt így még nem imádtak, most már tudom. Én sem szerettem senkit. Senkit így. Se azelőtt, se azóta. Összekaszabolt ez az érzés, felhasított, kifordított magamból, kibelezett. A torkomban őrjöngő berácsozott sírással rohantam haza mindennap, amikor nem láthattam. Csattogva futottam hazáig és tovább, fel a visszhangos üres utcákon a kopár dombig, a megfeszített szoborig, ott kiültem a peremre, a mélybe lógattam a lábam, húzott lefelé a völgy, de én csak lélegeztem tovább. Ellenálltam: szerettem őt, élni akartam. Néha ledobtam egy kavicsot, hogy halljam, ahogy zuhan, és a lombokon át földet ér. Arra gondoltam: így lesz, ha nem szeret. Arra gondoltam: nem. Elég, ha én szeretem. Nem gondoltam semmire. Lélegeztem.
Heti kétszer volt kóruspróba, de fellépés előtt háromszor, sokszor szombaton is. A többi napot túl kellett élnem nélküle. Nem volt könnyű, a nevelőapám és a nagyanyám miatt: egymást gyűlölték, de engem közösen utáltak, és tizenöt éves létemre velem végeztették a házimunkát, pedig nagyanyám igazán ráért volna bármire. Dühödten sikáltam és sepertem, és Hamupipőkének képzeltem magam a kitérdesedett tréningnadrágomban. Az iker húgaim sportoltak, mint az apjuk, nekik csak a virágokat kellett megöntözni és a kutyát sétáltatni, de az én próbáim nem számítottak, és hiába maradtam fent sokszor éjjel is, ha rosszul osztottam be a feladatokat, futva estem be a terembe, pedig ő szigorú volt, az volt az elve, hogy a huzat nem tesz jót a hangszálaknak. Micsoda fegyelem kellett, hogy eltitkoljam a lihegésem? Hogy csukott szájjal tudjak prüszkölni és ásítani, miközben ő kiosztott minket és lobogva magyarázott?
Megtanultam uralkodni a testemen, átirányítani minden forróságomat, minden vágyakozásomat, minden áhítatomat az éneklésbe.
Azt nem írom le, hogy hívták, mert nem is neveztem magamban a nevén, soha. Ő. Ő. Mindig csak így, még gondolatban sem, még álmomban sem tegeztem. Éppen kétszer annyi idős volt, mint én, még ezt is jelnek vettem, mindent annak hittem akkoriban, azt is, hogy zöld szeme van, mint nekem, hogy Bach a mindene, akit walkmanen hallgattam rongyosra éjszakánként, mikor nem akartam hallani a húgaim szuszogását, és azt is, hogy pont annyira szereti a kisuvikszolt cipőket, mint én – amikor magyarázott, és nem énekeltünk, nem mertem ránézni, mert féltem, hogy elárul a tekintetem, ilyenkor mindig a földet néztem, a reverenda alatt a meg-megránduló vádliját és a fényes fekete félcipőjét, ahogy szinte lábujjhegyre emelkedve mantrázott és magyarázott. Mindent ilyen szenvedélyesen csinált, ágaskodott, mint aki mindjárt felemelkedik a földről, nem fért a bőrébe, úgy lelkesedett és lelkesített, és mi, a városi kórus, lelke bűnös büszkesége, ahogy sokszor nevezett minket, ha humorizálni próbált, megbűvölve bámultuk, ahogy gesztikulál. Jót tett neki ez az átszellemültség, mert leginkább csak az éles, égő szeme volt vonzó, meg a keze, a gyönyörű, hosszú, zenére repkedő, lebegő, táncosan cirógató ujjai – össze kellene rándulnom az emlékétől is, de amikor a vezénylésére gondolok, elfelejtek mindent, csak a csodát látom, az emberré lett, a testté vált muzsikát.
A zenéhez tényleg nagyon értett, az elmélethez és a gyakorlathoz, sikerrel komponált maga is. Irtózatosan vágytam rá, hogy egyszer az ő sajátját énekelhessem, eggyé akartam válni a gondolataival és az indulataival, de a mi kórusunkkal szerénységből nem próbált saját művet, még a leghíresebbje, a Te Deum is inkább a gimnáziumi énekkarnak jutott, a negyedikes nagyoknak. Hogy szerettem otthon, titokban, amikor az udvart sepertem, énekelni, Fiat misericordia tua, tudtam fejből szinte az egészet, pedig csak egyszer hallottam, de aki szerelmes, annak megváltozik az érzékelése, az emlékszik mindenre. Igen, még ma is, pedig már nem akarok, emlékszem minden szavára és érintésére. Minden dalra, minden hangra, amit vele éltem át, amit vele énekeltem. Ővele, mondom, mert velünk dalolt mindig, amikor vezényelt, mozgott a szája, a próbán is előénekelte nekünk a szólamokat, és gyönyörű hangja volt, majdnem olyan szép, mint a keze. Minden pillanatban tudatában voltam, hogy egy vagyok vele, egységben lüktetünk, hiszen ugyanazt a levegőt szívom ki és be, mert az ő intésére könyörgök és kiáltozom, az ő szempillantására halkulok vagy hallgatok el. Éledek, ha néz, és ha elfordul, nem vagyok. Tu ad liberandum suscepturus hominem, non horruisti Virginis uterum. Szűzi méhet nem utáltál, tudtam magyarul is, megtanultuk latinórán, és én őrá gondoltam, amikor énekeltem. Csak a lélekre, nem a testre. Csak az áhítatra és az átlényegülésre. Csak az ő magasan hullámzó, finom ujjaira. Laudamus! Legyen, ahogy ő akarja. Azt akartam.
Akartam, követeltem, hogy észrevegyen.
Hogy ne csak egy legyek a szólamomból, és ne csak egy sóvár, sápadt, sovány kislányt lásson énekelni, hanem engem. Otthon titokban, a tükör előtt tudatosan gyakoroltam, meg akartam igézni, hogy rajtam felejtse a szemét. A nyakamat megnyújtottam, a megnövesztett és fényesre fésült, nagy loboncos hajamat, benne a kuporgatott pénzemen vett csillogó kék csattal, makrancosan hátravetettem, és próbáltam olyan érzékien tátogni és pillogatni, ahogy a tévében láttam Marilyntől, de közben vigyáznom kellett, hogy ne legyek túl feltűnő, mert az egyik dörgedelmében – tudott ő haragos is lenni, de még mennyire! – úgy kikelt a mesterkéltség és a képmutatás ellen, hogy a föld is belerendült. A hamis hangnál és a hamis embernél csak a bérgyilkos rosszabb, kiabálta, képtelenség itt ma dolgozni, mert mindenki hamis. Hazug az egész, csaló, ördögi. Velejéig romlott, ezt kiáltotta magából kikelve, ez a szigorúan szakmai ember, még a mindig sima arca is rángatózott, csak pislogtunk riadtan, és mint a hirtelen görcs, úgy cikázott át rajtam a lelkifurdalás: biztosan én vagyok a hibás, csakis én ronthattam el, hiszen rám nézett, egyenesen a szemembe, amikor azt mondta: ördögi.
Akkortól kezdve féltem is tőle, nem csak imádtam. Talán akkor kezdődött ez a sokszor ismétlődő, zuhanózökkenő fájdalom. Vagy inkább akkor, mikor hirtelen elhatározásból elloptam próba után a poharat, amiből ivott. Majdnem kicsúszott a kezemből, annyira izzadt a tenyerem, és iszonyú kínos volt az egész, mert nem tudtam hirtelen, hova dugjam, ha már rámarkoltam, úgyhogy a szoknyám alá csúsztattam be kapkodva, a bugyim szoros gumijába, ott lüktetett rajtam, feszült és fájt, és emlékszem, még vigyáztam is, hogy hozzá ne érjek a pereméhez, le ne töröljem róla a szája érintését. Fölé sátraztam a bő parasztblúzt, úgy mentem ki a tornateremből a lányok után, lassan, óvatosan, csak aztán kezdtem rohanni, kerülővel, az ágyékomra szorított tenyerem alatt a villámgyorsan átforrósodó, üres pohárral. Nem, nem is volt üres, volt benne még egy korty víz. És most egy pillanatra megállok, mert itt kezdem el szégyellni magam. Eddig bírtam, mostantól kezdve lesz nehéz leírni, hogy mi is történt, mert van, amit még mindig nem értek. Annyit holtbiztosan tudok, hogy mit nem lett volna szabad: akkor jártam először a tilosban, amikor azzal a vízzel keresztet rajzoltam a két mellem közé, csorgott lefele a hasamon, a maradékot pedig, sós volt és meleg, és lüktetett, mint a vérem, elnyalogattam, és zümmögve, ringatózva énekeltem közben. Eretnek voltam, szent és boszorkány, és jó volt, bizsergett és borzongott mindenem.
A legjobban az fáj, hogy még most is a hideg forróság lel, mikor belém vág, mennyire élveztem a bűnt, a bűnömet.
Szerelem volt: őrült, halálos vágy. Semmi köze a szeretethez. Ha érettebb lettem volna, ha lett volna bármilyen tapasztalatom a testről, akkor felismerhettem volna a csapdát, és akkor a magam javára fordíthattam volna, ami történt. A mostani, negyvenéves énem nem hőkölt volna hátra, nem rémült volna meg, miután befonta őt: akkor megvetettem volna a lábam, és úgy roppantottam volna össze, mint a kagylóhéjat. Én szívnám ki az erejét, nem ő az enyémet. Én fognám le a kezét, nem ő az enyémet. Én hajtanám hátra a fejét, nem ő az enyémet. Ha még egyszer végigélhetném! Leírom ezt is, most ide bármit leírhatok, majd amikor legépelem a pszichológusnak, úgyis kihúzom. Kihagyom, elhazudom. Nem adom. Az enyém. Elég, ha a tényeket tudja, de ehhez nincs köze senkinek. A lüktetéshez az ágyékomban.
A lüktetés. A fájdalom. Vedd le rólam csapásodat, elpusztulok kezed alatt. A szerelmi megsemmisülés sötétje, vakon és csupaszon ugrottam bele, hunyt szemmel, mint aki már nem akar élni. Belevetettem magam. A megvetésbe. Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai. A lángom, a tüzem. A rajongásom tárgya. A trágya. A gonosz, a geci, az eleven tüzes ördög. Ő. Nem, nem a nagy Ő: csak egy nagy Ó, egy nagy, tarajos nulla. A száj nullája, ahogy a csupasz vállam, a nyakam, az arcom csókolgatja. A herék nullái, ahogy nekinyomódnak a combomnak. Ahogy előtör a lefojtott indulata. Lefog, elfoglal engem a csontos ágyék, az ostorként lecsapó csípő. Néma vagyok, nem beszélek, Uram, hiszen te cselekszel. Csontváz vagyok, üres medence, üres, üres, üres, befogadni akartam, de megsemmisültem, egy életre elvesztettem az ártatlanságot. A tiszta – nem, nem a tiszta: a nyers, a bátor, a forró, a szabad, a kérő, és nem parancsoló –, az egyetlen igaz vágyat.
Ad liberandum. Ki akartam szabadulni a gyerekkorból, és beszabadultam a pokolba. Ő. Új éneket adott a számba. Ó. Et immisit in os meum canticum novum. És erről most nem, ne többet, az új énekekről, a további életemről. Arról sem, hogy miért vittem ezt a titkot tovább huszonöt éven át, mint egy repeszt a méhemben, mint a begyógyult haslövést. Maradjak most a tényeknél, hogy legyen, ahogy a dal mondja, legyen mit mesélni, legyen mit elmondani. Nem, nem az „eseményt”, nem azt, ami „megesett”, ahogy coach létemre, kínomban, idegen hangon, megpróbáltam eldadogni a telefonban a pszichológusnak, hanem a körülményeket. Vázlatosan, röviden, fegyelmezetten. Nem bűnvallás ez, nem szabad ötletek jegyzéke, azt nem szabad: tudom, úgysem szabadulhatok. Ez csak feljegyzés, csak segédvonal, csak mankó. Segítség. Hiszen nem haltam még meg, még és mégsem: élek.
A Zsoltárszimfónia. Akkor kezdődött.
Ahogy visszafogott haraggal, érvelve, vitázva és mégis lelkesedve, elmagyarázta Sztravinszkijt. A bűnt és a megbocsátást, ahogyan ő értelmezte. Váratlanul, akkor egyszer, a mi értelmezésünkre is kíváncsi volt. Mármint a többiekére, mert én nem tudtam megszólalni, még akkor sem, amikor személyesen szólított meg – egészen addig nem voltam biztos benne, hogy tudja-e egyáltalán a nevemet. Ahogy rám nézett, az inkább könyörgés volt, mint parancs, megzavarodtam tőle, egy pillanatig csak néztünk egymásra tanácstalanul. Mit tanácsolnék most a régi magamnak? Semmit. Hiszen még most sincsenek szavaim arra, ami történt. Arra sem, ahogy a kórus a nagy bécsi tavaszi koncerten énekelt a Mahlerről elnevezett ifjúsági zenekarral életem első és utolsó külföldi fellépésén. Csak azt tudom, hogy soha olyan jól nem szóltunk, mint akkor, teljes egységbe forrt hang és ember. Moccanás nélkül ülte végig a közönség a Zsoltárszimfóniát, és őrjöngve tapsolt a végén. És amikor hazajöttünk, és kiderült, hogy a karnagyunknak megvan az egész videón, mert felvette az osztrák tévé, akkor hirtelen mindenki szerette volna meghallgatni vagy újrahallgatni, átélni az eksztázist ismét, és akkor a nagyanyám, akit soha életében nem érdekelt a zene, egyszer csak azt találta mondani, hogy kérjem má’ el a tiszteletes úrtól azt a filmet, hadd nézzék meg a szomszédasszonnyal, milyen Bécs, és akkor én nem tiltakoztam és nem is haboztam, hanem felvettem a szép ruhámat, és felmentem hozzá iskola után, és akkor, és akkor ő betette, benyomta a kazettát a lejátszóba, és nézni kezdtük együtt, és láttam az átszellemülést az arcunkon, az egész kórus égett és lángolt, a zenekar zúgott, a két karja repült és lobogott, és én éreztem, hogy forró az arcom, és feléje fordultam, és láttam, hogy engem néz, azzal a tekintettel, áthatóan, ahogy csak ő tudott, és én visszanéztem rá, nem fordítottam el sem a fejemet, sem a számat. Exspectans exspectavi Dominum, et intendit mihi. Fölhevült bennem az én szívem, gondolatomban tűz gerjede fel.
Két évvel később, akkor már kollégista voltam egy másik városban, levelet írt nekem.
Nem kellett volna elolvasnom. Azt írta, miattam volt az egész, én vagyok a hibás. Hogy ő engem szívvel-lélekkel szeretett. Hogy értem kellett feladnia mindent, a papságot, a kórust, mindazt, amire rátette az életét, mert én voltam az, aki gonoszul behálóztam és elcsábítottam és aztán becsaptam, de ha most azonnal kimegyek hozzá Svájcba, és még egyszer, utoljára meghallgatom, amit nekem még mondani akar, akkor talán, esetleg még megbocsát. És én akkor összegyűrtem azt a gonosz papírt, és kirohantam a viharba, és futottam, és ordítottam, és átkozódtam, és az útszéli fákat, az út menti keresztet és a jelzőtáblákat és a buszmegállókat és a padokat köpködtem, ütöttem és rugdostam, és úgy vágtattam a villámok között a csattogásban, hogy szúrt a tüdőm, égett és fájt mindenem. Azt gondoltam, megfulladok. Azt, hogy megölöm. Őt vagy magamat. De ahogy a hídhoz értem, és a víz fölé hajoltam, és nem tudtam már, hogy sírok vagy nevetek, kibomlott a nyakamban a piros selyemkendőm, az egyetlen ajándék, amit még megőriztem tőle, mert rajta volt a szaga, és a szél belekapott, és vitte, rángatta, röptette a tajtékfekete víz felett, és én akkor abbahagytam az ordítást, és csak néztem, ahogyan elszáll.
