Egy szépséges, becsomagolt, alaposan megkötött rinocérosz szerepel Schein Gábor új kötetének borítóján. Orosz István grafikus és rinocérosz-mániás (lásd: Albrecht Dürer rinocérosza című animációs film, a Szent rinocérosz gyermekei című könyvet) művéből készült, neonnal bolondított, vagány borítója a Gucci-logóra emlékeztető betűjátékkal már a könyv olvasása előtt megszólít. Christo és Jeanne-Claude óriási épületeket csomagoltak be, ebből a szempontból Orosz munkája a becsomagolt rinóval is gigantikus dolognak tűnik: nem lát, nem érez, nem hall, nem mozog. Mintha egy szobor lenne, egy régi kor értéke. A többségihez képest mást be kell fogni, rabul kell ejteni, kontrollálni kell, mintha ezt üzenné a borító. És hogy mi a más, az egyfelől sokat változik, másfelől erre keresi a kötet a választ.
Az Ó, rinocérosz verses regénynek álcázza magát, miközben a tér és idő kötöttségei alól felszabaulva egy nagy történetet mesél el idegenségélményekről, mert
"A rinocérosz nem volt sehol. Hol itt nem volt, hol ott, / hol így nem, hol úgy nem”.
Zavarbaejtő, hogy saját tapasztalatunkat egy rinocérosz nézőpontjából ismerjük meg, és ez csak látszólag függeszti fel az emberközpontú gondolkodást: nem poszthumánná, hanem nagyon is emberivé válik. Mindig is kerestük az eszközöket, hogy az idegenségélményünkről beszéljünk, ebből a szempontból a Pókember vagy Batman nem különbözik a rinocérosztól (főleg, az 51. versbeli, ami szuperhősszerű: "Van valami bennünk, / amit nem hagy nyugodni a rinocérosz szédítő idegensége. / Mintha meglovagolnánk ezt a páncélos, emberszemű / szörnyet"). Mindegyiknek saját kultúrtörténete van, bármelyik nézőpontból tekintünk a világunkra, valami mást kapunk.
A high-concept egyszerű: mi lenne, ha rinocéroszokkal mesélnénk Európáról, az emberről, a menekültekről, az erőszakról, a történelemről, szóval bármiről. Schein mindent egy lapra feltéve úgy ugrik bele a kultúrtörténet szövegtengerébe, mint egy játékos rinocérosz: csobbanás után a felszínen marad és lubickol. (Esterházy Péter a Harmonia Caelestisben "Édesapám"-at hozta ilyen szöveghelyzetbe.) A koncepció alapja (Europé és a rinocérosz) nem állna meg a nagy mítosz nélkül se: Albrecht Dürer évszázadokra meghatározó rinocéroszát úgy rajzolta meg, hogy soha nem látta; az Európába kerülő első rinocérosz a gyarmatosítás szimbóluma is lehetne (32. és 36. vers); Mánuel király a rinót és az elefántot egy véres küzdelem szándékával eresztette össze, de nem történt semmi.
Schein a 31. számú versben arra is választ ad, miért a rinocérosz vált alkalmassá arra, hogy ezekről a témákról beszéljen:
a rinocérosznak az elefánttal, a majommal vagy a kígyóval szemben nincs mítosza,
jelentéstelen, értéke csak holtan van, mivel a tülke értékesebbé vált az aranynál, és hasonlóságot mutat az unikornissal, ami sohasem létezett. Ami nem csoda, hiszen már fizikai megjelenése sem akármilyen: "Ronda, / öreg állat, a bőre, mint egy teknősbékáé. Ridikült se / lehetne belőle csinálni" (23.) Vagy: "De a rinocérosznak százezer alakja és korlátlan / kiterjedése van" (82.). Nem méltányos, nem toleráns, megbízhatatlan, nem a béke követe, "Ha valaminek / követe egyáltalán, akkor a szabadság" (37. vers). De ennek a versnek a végén szerepel az, hogy "A szabadság pedig / hol békét, hol háborút akar. Mindig a másikat". De ez a rinocérosz azt is elárulja, hogy csak akkor kezdett magára rinocéroszként gondolni, amikor meglátott egy orvvadászt, vagyis az a szomorú tény, hogy mások erőszaka jelölte ki identitását, az áldozatét.
Az átváltozás tematizálásáról már a hatos számú versben találkozunk, ahol (talán) megnyílik a rinocérosz Schein-felőli olvasata is, akinél 2014-ben diagnosztizálták a rákot: "Átváltozni, / testet cserélni, és mit még, vajon tiszta öröm, / ahogy megszabadulni a fogságból, egy halálos / betegségből nem egyértelműen az? Vissza lehet-e térni egy ilyen felszabadulás után az élethez?". A válaszkísérletek száma 154, ennyi számozott vers szerepel a kötetben, amelyek jelentős része prózaszerű szabadvers, néhány kötöttebb formával, amiket egy Ovidiustól kölcsönzött mottó és az Ovidius szabad című vers fog közre.
Az első versben Europét nem egy bika, hanem "rozmaringillatú, fehér rinocérosz rabolta el.
A koncepció egy ideig érdekes, de egy ponton túl nyomasztóvá vált, hogy az identitáspolitikai diskurzusok és felsérülések, a túltolt politikai korrektség, a semmibe vett kisebbségi tapasztalatok világában egy rinocéroszt kell castingolni, hogy láthatóvá és hallhatóvá váljanak az elnyomottak.
"A rinocérosz emberi nyelven szól" - olvasható két verssel később, de gyorsan kiderül, hogy a dinoszauruszokra kezd hasonlítani, képtelen alkalmazkodni az emberi technika fejlődéséhez, "Egy letűnt kor eleven fosszíliája" - a rinocérosz mítosza időtlen, de valójában anakronisztikus túlzás, amely "az emlékek hullámtörője. / Megtöri az idő és a valóságok hullámzását". Ezután talán nem meglepő, ha a szövegekben rendszeresen visszatér az éppen író rinocérosz, aki nemcsak tárgya, hanem elbeszélője is a történeteknek. Például a rinocérosz regényt ír a 18. versben, amelyben egy Kertész Imre-szöveget elrejtve beszél arról, hogy meg kell szüntetnie az emlékeit, mert az emlékezet hamisít. A rinocérosz írt, pedig tudta, hogy "az írás (...) a lassú öngyilkosság művészete". Másik helyen azt írja a rinó, azért kezdett írni, hogy
"bosszút álljak a világon, / és elnyerjem tőle, amiből kirekesztett".
Nem túl hangsúlyos, mégis izgalmas külön átolvasni azokat a szövegeket, amelyek az alkotáson keresztül közelítenek az én elbeszélhetőségéhez (és amire az egyik válasz épp az, hogy az én egy rinocérosz, vagyis egy idegen, aki már elmesélhető). Az egyik helyen olvashatjuk: “Másfél éve foglalkozom ezzel a regénnyel, jegyezte föl / a rinocérosz, és nincs belőle más, mint egy kétes értékű / első fejezet és egy csonka második" (70.), egy másiknál kiderül, hogy sok mindenből lehet élni, a piacból, magyar vagy külföldi ösztöndíjakból, de akkor politikai morállal kell fizetni. Érzékeny alkotói műhelynapló is a kötet.
Főzőshow-kat, uszításokat, katasztrófákat néz a tévében az elbeszélő, a "rinocéroszellenes média" szerint a járványt egy indiai rinocérosz okozta. A 47. versben az utóbbi évek egyik nevetséges ügye is megjelenik, amikor az Operában fellépő művészeknek az afroamerikai identitásukról kellett nyilatkozatot tenniük, hogy játszhassák George Gershwin Porgy és Bess című művét. De ugyanez az állat egy kávéfarmon negyvenöt kilós zsákokat tölt meg kávészemekkel óránként hat dollárért. Ezek a rinocéroszok az idegenségükön keresztül azonosíthatóak az Európában megjelenő menekültekkel (ún. migránsokkal), "Kettesével-hármasával borzok, hiúzok és orrszarvúak / kóboroltak az utcákon. Megesett, hogy a homályt / kihasználva, a rinocéroszok csak úgy heccből / feldöntötték a járókelőket". Schein kötete itt válik közérzeti költészetté, mert végül is az idegenségélmény határozza meg a társadalmi működéseinket.
Ha már a rinocérosz feldobta a magas labdát a 99. versben, hogy mi az író feladata, az eredetiséggel vagy a szorgalmas középszerűséggel elszórakoztatni a közönséget, akkor a cikket ennek lecsapásával zárnám: Schein eredeti szöveget írt, aminek rengeteg izgalmas rétege van, viszont az erdetiséggel is el lehet szórakoztatni az olvasót, főleg, hogy az Ó, rinocéroszhoz sokszor vissza kell majd még térni.
