Az olvasásban az az izgalmas, amikor egyik könyv behívja a másikat, elindul egy asszociatív játék és végül egy komplett hálót adnak ki az egymástól amúgy független könyvek. A Frannie Langton vallomásai egyrészt erősen épít erre a könyvtársításra, másrészt érdekes megfigyelni, mik azok a könyvek, amelyek látszólag távol állnak, mégis egy laza szállal például Sara Collins regényéhez köthetők.
De mielőbb ebbe belemennénk, érdemesebb kicsit megnézni, ki is a szerző. A most 48 éves Collins jamaicai származású, 17 évig ügyvédként dolgozott, mikor ráébredt, hogy inkább az írással foglalkozna hivatásszerűen. A Cambridge-i Egyetemen aztán kreatív írást tanult, majd megírta a Frannie Langton vallomásait, amellyel tavaly elnyerte a legjobb első regénynek járó Costa-díjat. Collins hőse szintén jamaicai származású (a címszereplő Frannie), egy rabszolgalány, aki a rabszolgaság eltörlése után is szolgasorban nevelkedik egy cukornádültetvényen. Collins ugyanakkor több interjújában is elmondta, hogy
nem a rabszolgaságról akart könyvet írni, legalábbis nem olyanformán, ahogy megszokhattuk.
A hagyományos történelmi regényekben ugyanis a rabszolgák vagy láthatatlanok, vagy áldozatként szerepelnek. „Még sosem olvastam olyan történelmi regényt, amely egy fekete szereplőt helyezett volna egy szerelmi történet középpontjába” – mondta például Collins ebben az interjúban. Regényében aztán többszörösen csavart ezen a motívumon, hiszen Frannie Langton nála nemcsak egy szimpla love story hőse lesz, hanem tanúi leszünk társadalmi felemelkedésének (pontosabban ennek illúziójának), majd bukásának is.
A regény épp ezzel indít, azaz magával a véggel: az 1820-as években Londonba került mulatt lányt, Frannie Langtont ugyanis gyilkossággal vádolja a vádhatóság, egészen pontosan azzal, hogy lemészárolta egykori munkaadóját, a tiszteletreméltó George Benhamet és feleségét, a francia származású Margaretet. A regény innentől kezdve lehetne akár egy izgalmas tárgyalótermi thriller is – idővel ebből is kapunk egy kicsit –, Collins viszont ennél fontosabbnak tartotta megmutatni azt az utat, ahogyan Frannie jamaicai házi cselédből egy londoni úrnő mindenese, bizalmasa lesz.
Egy minden szempontból kiszolgáltatott létforma az övé
– hiszen kiszolgáltatott feketeként, cselédként és nőként is. Változást az hoz az életébe, amikor megtanul olvasni – ebben segítségére van első gazdája, Robert Langton felesége, az őt máskülönben megvető Mrs. Langton, aki szimplán csak borsot akar törni a férje orra alá azzal, hogy könyvet ad Frannie kezébe. Langton utóbb maga mellé veszi a lányt, és magával viszi a kocsiszínbe is, ahol a segédjévé teszi. Langton ugyanis tudományos ambíciókat kerget, a feketéken kísérletezik, rendszeresen boncol – először holtakat, majd az élőket is – és nem riad vissza a legaljasabb módszertől sem, ha az szerinte a tudományos céljait szolgálja. Amikor Londonba kell távoznia, magával viszi a lányt, akit aztán később odaajándékoz a korábban már említett Benhamnek.
Pontosan ez az a motívum, amiből tulajdonképpen az egész regény kinőtt. Collins az utószóban leírja, hogy egy Francis (vö: regénybeli Frances) Barber nevű jamaicai fiút a 18. században Londonba vittek és Samuel Johnsonnak ajándékoztak:
az írót egyszerűen nem hagyta nyugodni a gondolat, hogyan volt lehetséges, hogy Angliában, ahol elvileg mindenki szabadnak számított, el lehetett ajándékozni egy embert.
A regénybeli Benham-házban a lány mindenesetre szoros érzelmi kapcsolatba kerül a ház morfinista úrnőjével, a szeretője lesz, és ezzel egy extrém érzelmi hullámvasút veszi kezdetét, amelyből egyik szereplő sem tud igazán jól kijönni.
Frannie Langton egy vívódó karakter, örökké küzd: hol a saját érzelmeivel, hol a társadalmi megvetéssel és kíváncsisággal. Utóbbi feketeként és nőként is kijár neki, hiszen öntudatos fekete férfiként valószínűleg inkább övezné tisztelet (lásd Ménkű Kölyök, a bokszoló esetét), mint fekete nőként:
„Lehetetlen feketének és nőnek lenni egyszerre. Ezt tudta? Tőlem senki sem kérte, hogy tartsak előadást. Bizonyos feketéknek megengedik, hogy lenyűgözzék őket. Olyan férfiaknak, mint Sancho, Equiano… Én azonban továbbra sem értem, mi volt bennük olyan imponáló. Írtak, igen. De írni több ezren tudnának, ha valaki venné magának a fáradságot, hogy megtanítsa őket. És amit a fent említett feketék írtak, azt a fehéreknek szánták. (…)
Frannie egy öntudatos, a világot tisztán látó, a gondolatait kristálytisztán megfogalmazni képes szereplő – ugyanakkor
a megbízhatatlan narrátor iskolapéldája.
Ezen a ponton némi rokonságot mutat Margaret Atwood Alias Grace című regényének főhősével, a gyilkosságért elítélt Grace Marksszal. Az a könyv is egy megtörtént esetet dolgoz fel, egy gyilkosságot, melynek során – a vád szerint – a nő megölte a munkaadóját és annak házvezetőnőjét. Szerkezetileg ugyanakkor az Atwood-könyv szikárabb, fragmentáltabb és feszültebb, míg Collins könyvén időnként érződik, hogy első könyves íróként le akarja nyűgözni az olvasóját – ami nagyon jól tetten érhető például a hasonlathalmozásban: „Új, fekete kabátja megfeszült, mint arcon a bőr.”, „A fából ácsolt hajótestek össze-összekoccantak, mint osztrigahéj a vödörben.”, „Fekete voltam, mint vajban a légy (…)”, stb. A kihagyás ráadásul nála nem a suspense-t szolgálja, a lány felvillanó emlékképei, gondolatfolyamai időnként zavarossá válnak, és elnehezítik az olvasást.
Kik ezek a nők Margaret Atwood regényeiben? - Könyves magazin
Ha az éveket regényekben mérnénk, akkor 2017 globálisan és egészen biztosan A Szolgálólány meséje éve lett volna, ami már csak azért is érdekes, hiszen nem egy friss, hanem egy több mint harmincéves regényről beszélünk.
Mindenesetre a könyvhöz kapcsolható másik olvasmány Defoe Moll Flanderse, ami többször is előkerül, és amely egy sorsfordulókban szintén gazdag női – eredetileg erkölcsjavítónak szánt – történet. Ha asszociatív játékban gondolkodunk, akkor ugyanígy Collins könyvéhez lehetne csatolni Yaa Gyasi regényét – a szintén első könyvnek számító – Hazatérést, amelyről kritikánkban azt írtuk, hogy az elnyomottaknak ad hangot, a fekete férfiaknak és különösen a fekete nőknek. Érdemes amúgy idemásolni egy idézetet abból a könyvből, mert nagyon jól rímel arra, amit Collins is ábrázol a saját regényében: „A fehéreknek van választásuk. Megválaszthatják a munkájukat, megválaszthatják a házukat. Csinálhatnak fekete gyerekeket, aztán felszívódhatnak a légüres térben, mintha soha nem lettek volna ott az elején, mintha ezek a fekete nők, akikkel lefeküdtek, vagy akiket megerőszakoltak, csak magukra feküdtek és teherbe estek volna. A fehér emberek választhatnak a feketék helyett is.”
Akinek a hangját elnyomták, hogy egy másik hallatsszon - Könyves magazin
Charlottesville nevét augusztus közepéig a világon valószínűleg kevesen ismerték, egy véres összecsapásokkal és gyilkossággal végződött demonstráció után viszont talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a virginiai város neve szinte biztosan szerepelni fog a jelenkort taglaló amerikai történelemkönyvekben.
Collins ugyanakkor érezhetően törekedett arra, hogy ne valamiféle fekete-fehér Downton Abbey-t adjon ki a kezei közül, regénye is azt sugallja, hogy a viktoriánus Angliában még a látszólag kivételezett helyzetű, felsőbb osztálybeli nőknek sem nagyon volt választási lehetőségük, hiszen még a felvilágosultabb családokban is jobbára a reprezentatív és/vagy családfenntartó szerepkört szánták nekik. Így például hiába veti papírra Mrs. Benham a gondolatait (és teheti ezt szabadon, a négy fal között), esélye sincs arra, hogy azt valaha publikálhassa. Ebből a szempontból nincs semmi különbség közte és Frannie között, aki már a börtönben írja meg emlékiratait, és csak reménykedhet benne, hogy az egyszer majd talán könyv formájában is megjelenik.
Sara Collins regénye tehát egyszerre egy gyilkosság krónikája, felemelkedés- és bukástörténet, love story, társadalmi osztályokon átívelő nőtörténet. Egy ígéretes, de nem kiforrott első könyv, amelyből már most tudni lehet, hogy film készül, forgatókönyvet pedig maga a szerző írja.
