Charlottesville nevét augusztus közepéig a világon valószínűleg kevesen ismerték, egy véres összecsapásokkal és gyilkossággal végződött demonstráció után viszont talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a virginiai város neve szinte biztosan szerepelni fog a jelenkort taglaló amerikai történelemkönyvekben. Pedig a történelem nem az a szakterület, amely a mindennapokban széles tömegeket lázba hozna: sokak számára csak egy poros tudomány, amely tele van évszámokkal, és amelyet kizárólag kardigános, kopasz öreg professzorok kutatnak. Magyarországon nem kell nagyon magyarázni, hogy a közelmúlt történelme miért neuralgikus pont még mindig, az viszont viszonylag ritka, hogy 19. századi történelmi események váltsanak ki indulatokat. Olyanokat, melyek szobordöntögetésekhez, utcai összecsapásokhoz vezetnek. Nincs ez nagyon másként az Egyesült Államokban sem, ezért is volt feltűnő, hogy augusztus közepén milyen tüntetés- és ellentüntetés-hullámot váltott ki Lee tábornok szobrának eltávolítása (az Index nagy cikkben foglalkozott az esettel, olvassátok el ITT). Lee a déli, konföderációs csapatok ikonikus vezetője volt, azé a Délé, melynek gazdasági bázisa a 19. század közepéig egyértelműen a rabszolgatartáson nyugodott. A történelem egyszer csak visszaköszönt a hétköznapokba, viszont, hogy megértsük az egymásnak feszülő indulatokat, egy tudósításnál sokkal mélyebbre kell ásnunk. Amerika fekete történelmében még sok a kibeszéletlen pont és részlet, és az íróknak nem is az a dolguk, hogy ezt a feladatot a történészek helyett elvégezzék, viszont a közelmúltban két olyan könyv is megjelent, melyek a kritikai és közönségsikernek köszönhetően megint beemelték az amerikai közbeszédbe a rabszolgatartó múltat: az egyik Colson Whitehead A föld alatti vasútja (ez ősszel jelenik meg magyarul a 21. Század Kiadó gondozásában), a másik pedig Yaa Gyasi Hazatérése. Utóbbi a hét könyve.
Yaa Gyasi (a név kiejtése: jáá dzseszi) könyve több szempontból is figyelemreméltó. Először is egy debütáló kötetről beszélünk: a ghánai származású írónő mindössze 26 éves volt, amikor megjelent a részben önéletrajzi indíttatású regénye. Gyasi ebben a videóban mesél például arról, hogy egyik jelenkori hőséhez hasonlóan kamaszként ő sem igazán tudta, minek tekintse magát: amerikainak vagy ghánainak. Kisgyerek volt, amikor a szülei az Egyesült Államokba költöztek, és a könyv megírásának ötlete akkor vetődött fel benne, amikor tinédzserként hazautazott Nyugat-Afrikába, és ellátogatott abba a part menti erődbe, ahonnan annak idején tömegével szállították Amerikába a foglyul ejtett afrikaiakat a rabszolgahajók. Gyasi könyve két féltestvér élesen elágazó életútját követi nyomon: egyikük Afrikában marad, a másikat elhurcolják és egy amerikai ültetvényen dolgoztatják. A regény lineárisan követi végig a leszármazottak sorsát, Effia és Esi utódainak története közt váltogatva. Mindkét síkon fontos társadalmi és történelmi eseményeknek lehetünk tanúi: Afrikában évszázadokon keresztül a törzsi és a britekkel vívott háborúk, a gyarmatosítás és a rabszolga-kereskedelem fenntartása adja meg a mindennapok ritmusát, Amerikában az intézményesített rabszolgaság, a polgárháború, a remény kergetése, a kilátástalanság és a kitörési kísérletek egyes stációin visz végig Gyasi. A regényt elolvasva nem nehéz megérteni, hogy ennek a rendszernek milyen következményei vannak még mindig Amerikában, és Gyasi a fenti videóban is arról beszél, hogy reményei szerint, aki elolvassa a könyvet, megérti, hogy az afroamerikaiak miért olyanok, amilyenek, megérti érzéseiket, motivációikat.
Yaa Gyasi: Hazatérés
Fordította: Csuhai István, Libri Könyvkiadó, 2017, 423 oldal, 3499 HUF
Pedig Gyasi a könyvében alapvetően a nehezebbik utat választotta. Annak idején már Sofi Oksanen könyvei kapcsán is felmerült az a gondolat, hogy a történelemkönyveket évszázadokon keresztül főleg a férfiak írták, az ő szempontjaik érvényesültek, és a női narráció csak töredékesen jelent meg a hivatalos történelemírásban. Nincs ez másként ebben az esetben sem. Gyasi ugyanakkor két nőt emelt ki: ők a regény kulcsfigurái, Effia és Esi, akik sokáig semmit, vagy csak alig-alig sejtenek valamit egymás létezéséről. Anyjuk egy Maame nevű nő, akit fantik ragadnak el, rabszolga lesz, megerőszakolják, és az erőszakból egy lánya születik, Effia. A nő elmenekül, majd hazatérve egy ashanti harcos harmadik felesége lesz, születik egy közös lányuk, Esi. Effia később feleségül megy a Cape Coast-i erőd angol kapitányához, és nem is sejti, hogy a pincében több száz nő társaságában raboskodik féltestvére, Esi, akit a faluja megtámadásakor ejtettek foglyul, majd adtak el a briteknek. Előbbi sorsa végérvényesen Afrikához kötődik, utóbbit viszont Amerikába hurcolják. A két nő soha nem találkozik egymással, sorsuk merőben másképp alakul, azt viszont képtelenség megmondani, hogy melyikük leszármazottainak lesz könnyebb vagy nehezebb az élete. Ennek megítélése lehetetlen és teljességgel értelmetlen annak tükrében, hogy mi történik velük: az egyik oldalon rabszolgaság, nemi és fizikai erőszak, kiszolgáltatottság, jogfosztás, kirekesztés, a bizonyítás és a kitörés vágya, a másik oldalon előre elrendeltség, ettől való megszabadulás, folyamatos harcok, éhínség, gyarmati alárendeltség, ezzel való szembeszegülés, és persze a bizonyítás és a kitörés vágya.
Fontos, hogy Gyasi könyvében nem csak nők szólalnak meg, hiszen a leszármazottak között sok a férfi, például a nagyerejű Há, aki tíz év kényszermunka után immáron szabad emberként próbál boldogulni a 19. század végi Amerikában, vagy a csecsemőkorában durva égési sebeket szerzett Yaw, aki afrikai gyerekeknek tanít történelmet. Hozzá kötődik az egyik látszólag jelentéktelen, mondanivalóját tekintve mégis nagyon fontos jelenet, melyben elhangzanak a regény tételmondatai:
„(…) Kinek a történetét higgyük el akkor?
A fiúk némán ültek. Néztek rá, vártak.
– Azét hisszük el, akié a hatalom. Ő az, aki eljut oda, hogy leírja a történetet. Úgyhogy amikor a történelmet tanuljátok, mindig fel kell magatokban tennetek a kérdést: Kinek a története hiányzik nekem? Kinek a hangját nyomták el, hogy ez a hang hallatsszon? Amint ezt kitaláljátok, meg kell találnotok azt a történetet is. Onnantól rendelkezésetekre áll egy tisztább, noha még mindig nem tökéletes kép.”
Gyasi komolyan vette a szereplője szájába adott szavakat, és épp azoknak a történetét írta meg, akiknek a hangját a hivatalos történetírásokban a legkevésbé hallani: az elnyomottakét, ebben az esetben különösen, de nem kizárólag, a fekete asszonyokét. A 18. századi Afrikában a hatalom szempontjából a nők fontosak voltak („Talán elfelejtetted, hogy itt az anyák, a nővérek és a fiaik a legfontosabbak. Ha főnök vagy, akkor a nővéred fia az utódod, mert a nővéred az anyádtól született, de a feleséged nem.”). Muszáj ugyanakkor leszögezni, hogy nem a személyük miatt voltak fontosak, hanem mindazért, amit általuk el lehetett érni, vagy amit szimbolizáltak. A nők ebben az összefüggésben a politikai alkuk eszközei is.
Az első vérzés megjelenésének például ezért volt nagy jelentősége, hiszen abban a pillanatban, hogy a lány éretté válik és férjhez adható, kikerül az anya fennhatósága alól, és sorsáról jobbára a férfiak döntenek. A választás szinte sosem az övék. Ahhoz, hogy Gyasi szereplői maguk dönthessenek a sorsukról vagy a gyerekeik sorsáról, mindig drasztikus lépésnek kell történnie: az egyik szereplő például a saját maga halálhírét kelti, és akad, aki feláldozta magát azért, hogy a fiának más sors jusson. De igazán ezek sem szabad választások, hiszen a helyzet kényszeríti ki őket. A nőknek ráadásul még kevesebb választási lehetőségük van, mint a férfiaknak, és a fekete nőknek és férfiaknak még kevesebb, mint a fehéreknek. Ebből az összevetésből egyértelműen a fekete nők jönnek ki a legrosszabbul. Erről így beszél a Harlembe költözött és kezdetben énekesnői álmokat kergető Willie:
„A fehéreknek van választásuk. Megválaszthatják a munkájukat, megválaszthatják a házukat. Csinálhatnak fekete gyerekeket, aztán felszívódhatnak a légüres térben, mintha soha nem lettek volna ott az elején, mintha ezek a fekete nők, akikkel lefeküdtek, vagy akiket megerőszakoltak, csak magukra feküdtek és teherbe estek volna. A fehér emberek választhatnak a feketék helyett is. Régebben eladták őket; most csak börtönbe küldik őket, mint tették a papámmal, hogy ne lehessenek a gyerekeikkel. Majd megszakad a szívem, amikor látlak, a fiamat, a papám unokáját, ezekkel a Harlemben fel-alá járkáló babákkal, akik alig ismerik a nevedet, nemhogy az arcodat. Csak arra tudok gondolni, hogy nem így kellene lennie.”
A névnek nagy jelentősége van Gyasinél: Effia unokája – angol apja után – három fehér nevet kap („befolyásos nevet” az apja szerint), ám nyomasztja a családi örökség terhe, és név nélküli férfi szeretne lenni. Van, akit csak a nevének kezdőbetűje után ismerünk (Há), más ragadványnéven ismert, ami viszont – és ez fontos – a közösségben betöltött státuszának változásával ugyancsak módosulhat. Utóbbi neveket, ugyanúgy, ahogy a címkéket, mindig mások aggatják rájuk. Amikor a Marjorie nevű diáklányt arra kéri a tanára, mesélje el, mit jelent neki afroamerikainak lenni, így fakad ki: „De hát én nem vagyok afroamerikai”. Ebből a rövidke mondatból is látszik, hogy a kérdés rendkívül összetett (tessék csak egy pillanatra Barack Obama elnöki megválasztására gondolni, és arra, hogy a kenyai apától és amerikai anyától származó politikus családi hátterét mennyit elemezgették és boncolgatták akkoriban), és sokszor sok időbe telik maguknak a szereplőknek is, hogy világosan lássák, pontosan hol van a helyük a világban, milyen érzések, vágyak vezérlik őket. A vágyódás amúgy is egy nagyon fontos eleme a történetnek: a jobb és könnyebb élet reményét, az utána való vágyat, nem is nagyon kell magyarázni, Gyasi könyvében sokkal érdekesebb a vágy azután, ami igazán sose volt az övék: „Nem mehetünk vissza, ugye? (...) Nem mehetünk vissza valahova, ahol soha nem voltunk.”
A rabszolgaság okozta lelki sebek sosem gyógyulnak be teljesen
A 18. századi Ghánában Maamét fanti harcosok rabolják el a falujából. Miután lánygyermeket hoz a világra, sikerül megszöknie, de kénytelen hátrahagyni gyermekét. Hazatérve egy ashanti harcos harmadik felesége lesz, és újabb kislánynak ad életet.
Gyasi regénye formailag nem hoz újat, nyelvezete viszont egyértelműen magával ragad. Itt muszáj megemlíteni a fordító, Csuhai István nevét, aki csodálatos munkát végzett, neki is köszönhető, hogy Gyasi prózája már az első oldalaktól kezdve elvarázsol. A regény jó kétharmadáig meggyőződésem volt, hogy az év egyik legerősebb külföldi szépirodalmi kötetével van dolgom (a másik nálam egyértelműen Graham Swift Anyák napi kimenője, ami itthon valamiért nem kapott akkora figyelmet, pedig megérdemelné), a végére viszont mintha kicsit elfogyott volna az ötlet vagy a lendület, és a lezárást kicsit elkente, elalibizte a szerző. De ez csak picit módosít az összképen, mert Yaa Gyasi regénye ettől függetlenül az idei év egyik legizgalmasabb és legkellemesebb irodalmi felfedezése.
