Löki Viktor: Mit gyűjthet ma egy természetbúvár, és mennyit?

Löki Viktor: Mit gyűjthet ma egy természetbúvár, és mennyit?

Az olvasó ember tudja jól, hogy vannak a figyelemfelkeltő és vannak a még figyelemfelkeltőbb könyvcímek; na, meg van Ország Mihály Mindent lehet, de krokodilt azt nem! című könyve. Egy ilyen könyvbe akkor is kényszerűen belelapoz az ember, ha történetesen immunis a természetre, vagy netán utálja és/vagy féli a hüllőket és egyéb ijesztő állatokat. A kötet böngészése után pedig hamar kiderül, hogy ugyan kifejezetten mérges állatokról is van szó benne, de valójában egy lelkes állatorvos több évtizedes hobbi- és nem hobbiállattartásának gyakorlati tapasztalatairól, illetve a gyógyítandó és nem gyógyítandó állati delikvensek állandó, mégis szeretnivaló bajkeveréséről szólnak a benne lévő szívderítő és mulatságos történetek. 

Könyves Magazin | 2020. április 23. |

A könyv már majdnem ötven éve jelent meg a Natura Kiadó gondozásában. Megjelenésekor 1979-et írunk, így a benne szereplő történetek az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekből származnak. Csak viszonyításképpen: a kiadás évében Magyarországon még csak a Hortobágyi, a Kiskunsági és a Bükki Nemzeti Park létezik, és az 1973-as washingtoni egyezményt (CITES) hazánk majd csak hat évvel később írja alá. Abban az időben vagyunk,

mikor még az az áltudományos álláspont van a köztudatban, hogy viperamarás esetén sok alkoholt kell inni, így ekkor még a szerző is egy kis üveg rummal indult el viperát fogni a Sátor-hegységbe;

amikor a Rákosi viperát veszélyes áthallási lehetőségek miatt „átkeresztelik először rákosréti viperának, majd a biztonság okából, parlagi viperának”; illetve mikor a Miska bácsi a nála született, később sajnálatos módon elpusztult óriás-koraidenevér-kölykök kapcsán megjegyzi, hogy „ha mindez tizenöt évvel később történik, akkor talán megmenthettem volna őket antibiotikumokkal”. Egy Y vagy Z generációs számára teljesen más, sokszor már-már babonáknak tűnő, furcsa ideológiákkal teli világnak tűnhet ez. 

Országh Mihály
Mindent lehet, de krokodilt azt nem!
Natura, 1979, 148 oldal
-

A szerző a jogszabályoktól és rendeletektől még kevéssé terhelt világban kis túlzással mindent hazavitt, amire vágyott vagy amihez hozzájutott: vásárol az ötvenes években egy Múzeum körúti állatkereskedőtől nagy peléket, a Pál-hegyről magától értetődő módon hazavisz egy nőstény keresztes viperát, és igen, egy Dél-Amerikából származó, egyre nagyobb Sakáre-kajmánt is évekig gondoz az egyre kisebbnek tűnő és egyre mérgesebb feleséggel terhelt lakásban. Gyűjt mindenhol, ahol lehet, így még sorkatonasági szolgálat alatt lopott idejében is folyamatosan szedi össze az állatokat; elmondása szerint leszerelésekor tizenöt békát, két gyíkot és egy rézsiklót vitt haza. Sokszor alkudozott is az áhított állatok megszerzése érdekében: a már említett Múzeum körúti kereskedőtől hosszas tárgyalások után a pelepárt egy lábatlan gyíkért, egy pár bordás gőtéért, négy vízisiklóért és 40 forintért kapta meg. Hogy honnan voltak neki ezek az állatok? A bordás gőte az Ibériai-félszigeten, illetve Marokkóban él. A lábatlan gyík és a vízisikló hazánkban is őshonos; kettőt tippelhet mindenki, hogy vette-e őket… 

Az ökológus könyvespolca
Az Ökológiai Kutatóközponttal közös sorozatunkban neves tudósok vesznek elő számukra érdekes vagy fontos könyveket. Az igazságon túli világban mindennél fontosabbnak tartjuk saját magunk és környezetünk elemzését, a tudományos nézőpontok szélesebb olvasói körben történeő megosztását. A sorozat korábbi részei itt olvashatóak>>

A csillapíthatatlan gyűjtőszenvedéllyel megáldott Miska bá’ egyetemista korában Zuglóban lakott egy albérletben. Egy késői Duna tévés interjúja során elárulta, hogy „a háziasszony, Hilda néni megtiltotta, hogy nőt vigyek fel a lakásba. De arról egy szót sem szólt, hogy állatot szabad-e, úgyhogy itt fogott mellé, mert egy-két hét alatt megtelt az albérleti szoba állatokkal”. Ugyanebben a beszélgetésben az állatok iránt táplált korai lelkesedéséről sokat elárul az interjú egy azon részlete, miszerint „gyerekkoromban apámnak akváriuma volt; szerettem volna más állatokat is tartani, de a szüleim nem engedték. De azért tenyésztettem tengerimalacokat meg mindenféle egeret és egyéb ilyen kisebb állatot…”

Az állatokat egyetemista korában az albérletben, illetve később az anyósa lakásában először mindenféle előzetes tapasztalatok nélkül, meglehetősen szabad tartásban gondozza,

hiszen a lakásban mindenféle megkötések nélkül repkednek a madarak, a szekrény alatt folyamatosan dolgozik legalább egy sün, az elszökött pele pedig hetekig a zongorában fészkel, és cseresznyemagokkal úgy telehordja, hogy a zongorához hamarosan szakembert kell hívni. Mai szemmel kifejezetten unortodox állattartási és állatszerzési szokásain talán mégis érdemes egy kicsit elgondolkozni, illetve a lassan tíz éve halott Miska bácsi különleges és szórakoztató könyvét huszonegyedik századi szemmel ismét górcső alá venni.

Rádai Zoltán: A tudomány szerepe a morális értékrend jövőjében -...

Életünk során valamennyi gondolatunk és tettünk alapját értékek adják, melyeket a kulturális és szociális környezetünktől eltanult értékrend adja. Kétségtelen, hogy napjainkban nagy hangsúlyt fektetünk az anyagi értékekre, ez esetben azonban nem ilyen vonzatban kell értelmezni az „érték" szót (bár az, hogy mit tekintünk anyagi tekintetben értékesnek, az elvont értékeket magában foglaló értékrendünkből is származik).

A keménykötésű könyv terjedelme 148 oldal a hozzá tartozó 16 oldalnyi fekete-fehér fotókból álló melléklet nélkül. „Nem szakkönyvet szándékoztam írni az állatok tartásáról, csupán – amennyire elfoglaltságom és e könyv keretei megengedték – egy kis ízelítőt szeretnék adni eddigi élményeimből, tapasztalataimból, állataim életéből” – írja az előszóban a szerző, és habár számos esetben fontos tudományos megfigyeléseket is tett, az is hamar egyértelművé válik a könyv olvasása során, hogy sok állat tartása és megfigyelése az ő esetében egyértelműen elsősorban lángoló szerelem és életforma volt inkább, mint az állatorvosi hivatásához köthető munka. A könyvet a Kossuth-díjas ornitológus, Schmidt Egon, Mihály jó barátja lektorálta (illetve az Egon nevű nyestnek először vélhetően, tudtán kívül, a nevét is kölcsönözte), akivel egyébként a szerző 1956-ban, a fővárosi állatkert akváriumában barátkozott össze. Országh Mihály ezután, 1957-től tizenkét éven át a budapesti vágóhidakon dolgozott, mint húsvizsgáló szakállatorvos. „De hát ez nem volt a kedvemre való” – nyilatkozott a már említett tévés interjúja során, így Schmidt Egon beszámolója szerint többek között 

„1964-ben madárhangok gyűjtésével kezdett foglalkozni, minden szabad idejét ennek a munkának szentelte. Uher magnójával a vállán, parabolával a kezében járta az erdőt, a mezőt és a nádasok környékét, és hanggyűjteménye gyorsan gyarapodott. Gyűjtőútjain néha elkísérve láttam, milyen végtelen türelemmel leste és várta, hogy a kiszemelt madár megszólaljon.”

Azt, hogy milyen nehéz munka lehetett ez valójában, jól illusztrálja, hogy Miska bácsi a már említett Duna tévés interjújában kissé félszegen megjegyzi: „abban az időben már az csoda volt, 1970-ben, hogyha egy magnószalagot betettem egy borítékba, és feladtam az angol rádiónak, és megkapták.” Mindezek után 1972-től először a Növényvédelmi Kutatóintézet állathanggyűjteményében, majd pár évig az MTA Állathangkutató Csoportjának munkatársaként tevékenykedett, végül a Fővárosi Állat- és Növénykert tudományos főmunkatársa volt egészen 1995-ben történt nyugdíjazásáig. 1979-ben, mikor a könyv előszavát írta, tehát még javában praktizált, mikor megfogalmazta természetes és egyszerű ars poeticáját: „ma is több olyan állatom van, amelyet azért tartok, mert szép, jó érzés ránézni, gyönyörű az alakja, a színe, a hangja, érdekes a mozgása, a viselkedése, mert csodálatos benne az élet megnyilvánulása.” Én ennek nyomán viszont megkérdezném magamtól, a terepbiológia iránt elkötelezett szakemberektől és műkedvelő természetbúvároktól egyaránt: végül is ez valahol ennyire egyszerű, nem? Minek bonyolítjuk? Nem lehetne ma is bármit, amit megkívánunk, ugyanígy, mint Miska bácsi, hazavinni? Igen ám, csak…

Kovács-Hostyánszki Anikó: Milyen jövő várhat ránk méhek nélkül? -...

A méhek története egyrészt, címéből is fakadóan, a méhekről szól. Az áldásos tevékenységről, melynek során vad- és termesztett növények széles körét porozzák be, biztosítva azok szaporodását, termés- és magképzését, a szárazföldi ökoszisztémák alapját és az emberi táplálkozás és lét fontos elemeit.

…ez ma már természetesen nem ilyen egyszerű, ha jogszerűen és a folyamatosan pusztuló természetet kímélve akarunk eljárni. Ám van a természetet védő bürokratikus éremnek egy másik, kissé fénytelenebb oldala. Alapszakosként az egyetemen az egyhajúvirág nevezetű, fokozottan védett, a kikericsfélék családjába tartozó növény fényigényét szerettem volna (közepesen effektív módszertannal, de ez most mindegy is) mérni a faj újlétai populációján. A faj több évtizeddel ezelőtti elterjedéséhez képest erősen visszaszorulóban van, de Újlétán (és néhány más helyen még) egyelőre túlélt egy kevéssé bolygatott, azóta körbekerített akácosban. Volt témavezetőmmel szakszerűek és jogszerűek akartunk lenni, ezért, fokozottan védett faj lévén, megkértük az engedélyt a fajjal kapcsolatos vizsgálatokhoz az Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Főfelügyelőségtől. Az eljárási díjról szóló papír dokumentumának releváns tétele akkor és mindörökké beleégett a retinámba: 57 ezer forintról volt benne szó, sok hónapos papírmunkáról és bizonytalan adminisztratív sikerről. Mondanom sem kell, kongó pénztárcával bíró másodéves hallgató révén a munka végül a Hortobágyi Nemzeti Park még éppen érvényes engedélyének „kikölcsönzésével” valósult meg, ám ebben az esetben, mivel a lelkesedés fűtött, a célkitűzés legalább megvalósult alapszakos szinten, és nem szegte kedvem az első adminisztratív zsákutca. Más kérdés, hogy sok más egyetemen (én a Debreceni Egyetemre jártam) az ember alapszakosként még csak irodalmazásból, saját adatok gyűjtése nélkül készíthet szakdolgozatot, és természetesen meg tudom állapítani saját magam is a saját történetemről, hogy az embernek nem feltétlen éretlen korában kell elkezdeni matatni fokozottan védett élőlényekkel. Vagy… mi van, ha mégis? Mi van, ha adott esetben még az állattartási sikertelenségek sorozata vagy netalán a természet részleges megkárosítása után is több a pozitív hozadéka a kutatásnak, a „laikus” természetbúvárok sokszor ösztönszerű és esetleges korai gyűjtésének vagy bármilyen, ma keményen szankcionált tevékenységnek, legalábbis ami a hosszú távú kimenetet illeti?

Rózsa Lajos: Az öncélú és felesleges tudományos kutatások...

Az ökológus könyvespolca rovat ezennel elindul. Stephen Hawking utolsó műve, a Rövid válaszok nagy kérdésekre csupa alapvető kérdésről szól Rózsa Lajos biológus szerint, istenhitről, ősrobbanásról, emberiség más bolygókra költözéséről és a mesterséges intelligencia veszélyeiről, de nem szól semmiről, ami a nemzetgazdaság lendületét fokozná.

Az élőlények kereskedelmi célra való gyűjtésének taglalását teljes mértékben mellőző gondolatmenetem a következő: Miska bácsi lakásában évtizedekig patakokban folyt a vér. Már hogy nemcsak átvitt, hanem tényleges értelemben, és nem csak a gyógyítandó állatok vére. A kádját kinövő, könyvcímadó Plútó krokodil a saját medencéjébe fulladt bele. A hazai védett, túlérzékeny felpillantó küllők és selymes durbincsok néha már az akváriumi lámpa bekapcsolásától vagy az akváriumba merülő háló látványától elpusztultak. A hatvanas években a szerző több alkalommal próbált mókusokat nevelni, melyek viszont az egyoldalú étrend miatt gyakorlatilag angolkórosak lettek, és végül elpusztult az összes alom (hozzá kell tenni azonban, hogy évek múlva magától rájött a megoldásra, és később már mókusoknak és peléknek is rendszeresen kalcium-foszfátot csempészett az étrendjébe). És akkor még a szobában spontánul kialakuló ragadozó-préda viszonyokról egy szót sem szóltunk, mondjuk, amikor a szekrény alatt portyázó sün hirtelen kirontva leharapta az egyik békésen falatozó gerle fejét, vagy a gyöngybagoly felfalta a saját ketrecébe óvatlanul berepülő, mentett őszapót. És őszintén: haragszik ezekért Miska bácsira bárki egy percig is? Maximum a felesége, aki kénytelen volt két évig többek között például egy pézsmaszagú mezei cickánnyal együtt élni, de érthető módon ő is más okból, okokból. Én pedig sejtem, miért nem haragszik rá senki sem: mindenki tudta róla, hogy rajong az állatokért, hogy szerelmes beléjük, és ha tehetné, mindet megmentené, és ha tehetné, mindet hazavinné gondozni az állatokkal már amúgy is jócskán túltartott lakásba. Ez utóbbira mind tudjuk, hogy egyébként kísérletet is tett, de az egészen öreg koráig megőrzött gyermeki lelkesedése, tudományos érdeklődése, európai szinten is versenyképes madárhanggyűjteménye és az állatok iránti örök jóakarata mind-mind felmenti őt az összes félresiklott állattartási kísérletének „bűnei” alól.

És hogy valójában mekkora kárt csinált azzal, hogy akár több száz vagy ezer vadon élő, akár védett állatot hazavitt az évtizedek alatt? Több egymástól részben független dologból arra következtetek, hogy a természetkárosítás mértéke ebben az esetben valójában elenyésző. Kezdem a relatíve kis egyedszámú példákkal. Egy volt osztálytársamnak több mint tíz éve egy környékbeli aknából kifogott pettyes gőtéje éldegél otthon a legnagyobb békességben. Egyik unokatestvérem egy családi kirándulásból hazavitt egy zöld gyíkot, amelyet évekig a válláról etetett; a gyík pedig az ételt és az előtte-utána bekövetkező obligát pet-tinget kéjes szemlehunyásokkal és nyaknyújtogatásokkal jutalmazta, melyet természetből befogott állat révén nem hittem volna el, ha nem a saját szememmel látom. Ebben az esetben több évnyi állattartásból származó öröm ellenértéke egy-egy példány vadon befogott állat volt, ami, lássuk be, a természet meglopásának szempontjából a csekély mértékű kategóriába esik, hiába van szó védett állatokról. Van persze, hogy nem egy állatot fog be az állatrajongó delikvens:

egy a kortárs herpetológiai kutatások mára már nemzetközileg is ismert hazai szakembere kamaszként, ifjonti lelkesedéstől és gyűjtőszenvedélytől fűtve, Tunéziában kb. ötven juvenilis török gekkót, tizenöt fali gekkót, öt mór teknőst, egy foltos ércesgyíkot és egy mediterrán kaméleont adott fel a Budapestre tartó repülőre egy bőröndben „lesz, ami lesz” jeligével.

Nem kapták el, és egy állat sem múlt ki a repülőn; és ez ugyan már egy nagyobb lélekszámú poggyász volt, de mivel nem minden turista gyűjt össze egy bőröndnyi hüllőt hazafelé tartva, ezt is nyilvánvalóan elbírta Tunézia állatállománya. És hogy mi volt a bőröndnyi állat pozitív hozadéka? A kolléga agyát elárasztották a kielégített gyűjtőszenvedély következtében szintetizált boldogsághormonok, így hosszú távon szerencsére nem vált pályaelhagyóvá, és máig a hüllők védelméért dolgozik. Ugyan én is világosan tudom, hogy nyilván nem csak ennek az egy bőröndnek köszönhető a pályán maradása, de mindezek ellenére az egyenlet végén tudunk rá haragudni ezért az esetért? Vagy ha kiderülne róla, hogy néha máig hazavisz egy-egy gőtét vagy akármit? Miska bácsira tudtunk?

Na, és mi a helyzet a növényekkel? Őket könnyebb kipusztítani egy helyről, hiszen nem tudnak előlünk elszaladni, ezen túl a laikus is szépnek találja őket, csokrot szedhet belőlük, amit akár már tíz perc múlva eldob. Hiába marad a növény átvészelő szerve sokszor a talajban, abban az évben már garantáltan nem fog tudni termést érlelni, a fitneszveszteség így mégis garantált. Ahogy Európa-szerte, úgy Magyarországon is egyértelmű veszélyeztető tényező ez akár több száz, főleg feltűnő szépségű növényfaj esetében. Meggyőződésem, hogy a hangsúly azonban itt is talán azon van, hogy letépem-e kíméletlenül az összes egyedet egy populációban, illetve ha esetleg megfontolt módon nem, a természetet kedvelő és tisztelő emberként van-e vele később a vázabeli elhelyezésen kívül bármilyen célom, mondjuk akarok-e herbáriumi lapot készíteni belőle, vagy igaz, hogy ez nem tudományos cél, de egy bekeretezett és utána évtizedekig kellően megbecsült dekorációt a nappalimba? 

Nyugat-Magyarországon élő biológus kollégámnak a kertjében helyi forrásokból származó védett növényekből egy egész illegálisan hazahordott hadsereg van, mely amellett, hogy őt egész évben gyönyörködteti, adott esetben egy sajnálatos módon aktuálissá váló fajvisszatelepítés esetében akut megoldás lehet a genetikailag is stimmelő, flórahamisítást nélkülöző gyors akcióra, amelyet nyilván ő is világosan tud. 

Még egyszer meg merem kérdezni, és többet ígérem, hogy nem fogom: még ha nem is lesz belőle sosem visszatelepítés, haragszunk-e a kollégára, mert saját gyönyörködtetésére kiásta és hazavitte a védett növényeket, vagy tesz ő amúgy eleget a természetért, és így ezt a kis „kilengést” nagyvonalúan elnézzük neki?

Ez a helyzet is természetesen számos morális, gyakorlati és egyéb kérdést vet fel, mely helyzet annyira komplex, hogy meg sem kísérlek még jobban belebonyolódni. De aki már „szenvedett benne”, mind tudja, hogy legyen szó akár állatról, adatról, bélyegről vagy bármiről, egy közös kapcsolódási pont van a gyűjtőszenvedély esetében, az pedig az, hogy valamilyen formában elő fog törni az emberből, mint egy csillapíthatatlan és mardosó belső kényszer. Ezekkel a példákkal így kizárólag egy dolgot szerettem volna szemléltetni: véleményem szerint a természetbúvárok vagy akár az évtizedeken át gyermeki lelkesedéssel tetőtől talpig átitatott ökológus bőrébe bújt természetbúvárok sem követnek el főbenjáró vétket, ha a kíváncsiságuk és természetszeretetük fűtésének mintegy „üzemanyagaként” hazavisznek néha valamit, ami gyakorlatilag a „lehetni lehet, de amúgy nem szabad” kategóriába esik. Persze nem mindegy, hogy miből és mennyit: a boldogasszony papucsa nevű rendkívül ritka orchideából ne legyen szakember falán sem dekoráció, vagy a (szerencsésen „anyakönyvi nevére” visszakeresztelt) rákosi viperát se vigye haza senki házi kedvencnek. 

Hozzá kell tennem azt is, hogy ez nem felbujtás akart lenni védett állatok gyűjtésére, de meggyőződésem, ha valaki azt az egy fürge gyíkot alapos indokkal, fogalmazzunk úgy, „kényszerrel” ma is hazaviszi, és ennek hatására természetet tisztelő és természetre vigyázó ember, netalán ökológus szakember lesz belőle, évtizedek alatt bőséggel megtérül a minimális természetkárosítás, a fürge gyík meg a pettyes gőte ellenben nyugodtan elél (vagy netán szaporodik is) akár sokkal több évvel is annál, mint amennyit a természetben élne. Teljesen biztos ezen túl, hogy az igazi természetkárosítás nem itt kezdődik, hanem az egyébként jogi szempontból sokszor tökéletesen elfogadható és „makulátlanul lepapírozott” zöldmezős beruházásoknál, élőhely-átalakításoknál és az ugyan hivatalosan engedélyezett, de mégis számos élőlényre nagymértékben mérgező, különféle szennyezőanyag-kibocsátásoknál, melyek érdekes módon mégsem számítanak akkora problémának az átlagember szemében, mint egy egyértelmű szabályok alapján szankcionálható védett élőlény egy vagy néhány példányának hazavitele.

Haragudni tehát vélhetően ma sem kell egy-egy védett állat vagy növény alapos okkal történő begyűjtése miatt; ellenben ma is kívánom, hogy legyen minden természetbúvárnak olyan kalandokkal teli pályakezdése és élete, mint Miska bácsinak volt! „Zuglói albérletem lassan a vége felé közeledett. Hilda néni szegény már elfásult. 

Szobámban nagy pelék tanyáztak szabadon, esténként füles kuvikokat reptettem, és hogy egy újonnan érkezett kígyón van-e cikkcakk, háziasszonyomat már egyáltalán nem érdekelte. Közben egy vidrakölyök is lakott nálam. Félévre behívtak katonának.

Előtte azonban sor került az első vizitre leendő feleségeméknél, Rózsikáéknál. Taxival érkeztem Zuglóból, mert nem jöttem üres kézzel. Hoztam magammal nyolc terráriumot.”

Mivel a nyolcvanas évek végén születtem, ezért a könyvben leírt történelmi korra csak Y generációs külső szemmel tekinthetek. Talán jobb is így; mindkét kor ismeretében vélhetően csak súlyosabb sóhajok kíséretében tudtam volna megírni a könyv mai reflexióját. 

A szerző biológus, az Ökológiai Kutatóközpont Vizes Élőhelyek Funkcionális Ökológiai Kutatócsoportjának tudományos munkatársa; kutatásai során hazai állóvizek botanikai felmérésével és konzervációbiológiai értékelésével, illetve ember által befolyásolt élőhelyek, főleg temetők természeti értékeivel foglalkozik.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Rózsa Lajos: Az öncélú és felesleges tudományos kutatások nyilvánvaló nélkülözhetetlensége

Az ökológus könyvespolca rovat ezennel elindul. Stephen Hawking utolsó műve, a Rövid válaszok nagy kérdésekre csupa alapvető kérdésről szól Rózsa Lajos biológus szerint, istenhitről, ősrobbanásról, emberiség más bolygókra költözéséről és a mesterséges intelligencia veszélyeiről, de nem szól semmiről, ami a nemzetgazdaság lendületét fokozná. 

...
Nagy

Kovács-Hostyánszki Anikó: Milyen jövő várhat ránk méhek nélkül?

Vannak regények, amelyek a valóságból merítenek, míg mások egy-egy fikciót tárnak elénk. Vannak, amelyek a múltra építenek, míg mások a jövőbe tekintenek. Maja Lunde A méhek története című könyve egyszerre teszi meg mindezt. 

...
Nagy

Rádai Zoltán: A tudomány szerepe a morális értékrend jövőjében

Helytelen embert ölni? Remélhetőleg a legtöbb ember számára a válasz „igen”. Vajon tartózkodnunk kell a tudományos gondolkodásmódtól, mikor értékrendről, erkölcsről beszélünk? Az ökológus könyvespolca Sam Harris The Moral Landscape című könyvével folytatódik.

Még több olvasnivaló
...
Nagy

„Itt nincs történelmi igazságtétel” - Anna Politkovszkaja: Orosz napló

A 2010-es évek szerte a világon a demokratikus berendezkedések, ezzel együtt a szabad sajtó gyengüléséről, illetve a mindent elárasztó propagandáról is szóltak. Magyarországon különösen. Többek között erről beszélgettünk az orosz újságírót, Anna Politkovszkaját alakító Fullajtár Andrea színésznővel és az Orosz napló szerkesztőjével, Filippov Gábor politológussal. A darabot február végén mutatták be a Katonában, a pandémia miatti szünet után pedig jövő héttől ismét színre kerül.

...
Nagy

„A fennmaradó házasságokat boldognak tekintjük, még ha nem is boldogok” – Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Taffy Brodesser-Akner Fleishman bajban van című regényével több cikkben is foglalkoztunk már. Ezúttal a könyvből vett kedvenc idézeteinket gyűjtöttük össze.

...
Nagy

Rubik Ernő nem akarta megírni a kocka történetét, mégis megmutatta, hogyan gondolkodik

Rubik Ernő szórakoztató és szerény megtaláló, aki a feltaláló szót nem szereti. A világon egymilliárdan játszottak már a kockájával, ami kulturális jelenséggé vált. 1983-ban már majdnem írt egy könyvet, de az végül nem jelent meg. Megjelent A mi kockánk.

Kötelezők
...
Nagy

A kötelező olvasmány jó, csak ne rontsák el

...
Gyerekirodalom

NEMECSEK az nem kisbetű

...
Gyerekirodalom

A Légy jó mindhaláligot a tanároknak kellene kötelezően elolvasniuk