Mi történne a világgal, ha eltűnnének a méhek? Ezt a kérdést már Nemes Gyula, a magyar-cseh-német koprodukcióban készült Zero rendezője is feltette magának néhány éve. Nemes filmjében a méhek nélküli világ lassan belecsúszik az antiglobalista terrorba, és nem kevésbé optimista a norvég Maja Lunde sem, akinek első felnőttregényében kizsákmányolt munkások porozzák be a gyümölcsfákat, miközben a nyugdíjas korosztály magára hagyva várja a halált. A méhek története három síkon fut, három főszereplővel: az első a modern méhkaptár kifejlesztésének, a második az elnéptelenedés szindróma (Colony Collapse Disorder, CCD) felbukkanásának idején játszódik, a harmadik pedig a jövő disztópikusnak látszó Kínájába kalauzol, az Összeomlás utáni évtizedekbe. Lundéval az egyén felelősségéről, a szülői lét egyik legnehezebb feladatáról és a Spitzbergákra váró kihívásokról beszélgettünk.
Maja Lunde: A méhek története
Fordította: Patat Bence, Cser Kiadó, 2018, 336 oldal, 3995 HUF
A méhek története előtt Maja Lunde épp annyit tudott a méhekről,
amennyit az emberek általában. Hallottam róla, hogy bajban vannak, és elkezdtem méhbarát növényeket telepíteni a kertembe, de annyira nem foglalkoztatott a dolog. Aztán láttam egy dokumentumfilmet a CCD-ről, és azonnal tudtam, hogy meg akarom írni ezt a könyvet.
Lunde, aki hazájában forgatókönyvíróként és gyerekkönyvek szerzőjeként ismert, már korábban is gondolkodott felnőtteknek szóló könyvben, ám a méhek felbukkanásáig, vagyis inkább eltűnéséig nem talált olyan témát, ami igazán megragadta volna.
A norvég könyvek rendkívül énközpontúak, erős a Knausgård-trend, de én nem akartam magamról írni. Elég gyakran írok viszont olyasmiről, amit nem igazán ismerek, de nagyon fontos számomra, hogy a könyveimben minden a lehető legpontosabb legyen. Ehhez a regényhez hat hónapig kutattam, elolvastam az összes szakirodalmat a témában, számos szakértővel beszéltem, találkoztam méhészekkel, beöltöztem, segítettem nekik ellátni a méheket.
Lunde három kérdést tett fel magának, mielőtt belevágott az írásba.
Az első az volt, miért tűnnek el a méhek. Ahhoz, hogy erre választ kapjak, vissza kellett utaznom az időben, a modern méhészkedés kezdetére.
A 1850-es években élő angol vetőmag-kereskedő, William története valóságos emberek életéből merít, olyanokéból, akik hasonló módszereket fejlesztettek ki, mint amikről a regényben is szó esik. Ilyen például Johann Dzierzon, a lengyel méhész-pap, akinek a nevéhez fűződik az első mozgatható-keretes kaptár és az amerikai méhész-lelkész, L. L. Langstroth, aki Williamhez hasonlóan depressziós volt, és hogy kilábaljon belőle, méheket kezdett tartani.
A második kérdés, amit feltettem, hogy milyen érzés, ha elveszíted a méheidet.
George, a 2000-es években élő amerikai méhész története
azokon az embereken alapszik, akiket az általam látott dokumentumfilmekben meginterjúvoltak. Amerikai méhészek, akik 2007 körül mindenüket elvesztették. Nagy, erős férfiak, nem annyira a szavak emberei, de szenvedéllyel végezték a munkájukat és szerették a méheiket. Ott álltak az üres kaptáraik mellett teljesen összetörve, és nem voltak meg a szavaik arra, hogy kifejezzék magukat.
Tao, a regény harmadik szálának főszereplője a 2090-es évek Kínájában él, és a kézi beporzás a feladata.
Az ő története azzal a kérdéssel kezdődött, hogyan nézne ki a Föld méhek és a beporzást végző egyéb rovarok nélkül.
Lundében írás közben számos egyéb kérdés is felmerült, amelyek közül néhányat bele is dolgozott a történetbe. Az egyik ilyen az volt, hogyan juthatott el a Föld a huszonnegyedik órába, miközben az embereknek számtalan új technológia és lehetőség áll a rendelkezésükre, amivel képesek lehetnének megakadályozni ezt. A regényben a tanulás is kitüntetett figyelmet kap, Tao, a munkásnő próbálja tanítgatni kisfiát, Vej-vejt, hátha neki majd jobb élete lesz, és nem kell nyolcéves korától a fákon egyensúlyoznia, beporzóecsettel a kezében. Lunde szerint a norvég iskolarendszer nem teljesít rosszul, és odafigyel arra, hogy környezettudatos diákokat neveljen,
de még hosszú út áll előtte. A legtöbb norvég ember gazdag. Sok pénzünk van, amit elkölthetünk ruhákra, utazásra, technológiára, de sokkal tudatosabbnak kellene lennünk, a túlzásba vitt fogyasztás a környezetünkre is hatással van. Nem hagyhatjuk teljesen a politikusainkra a megoldást, nekünk is ki kell vennünk a részünket belőle. A méhekben az nyűgöz le a leginkább, hogy megmutatják, a klímaváltozás nem valami elvont dolog, ami a légkörben, tőlünk távol történik. A saját kertünkben zajlik, és mindannyian tehetünk valamit a változásért. Az, hogy írhatok a témáról, és ennyi országban beszélhetek róla, optimistává tesz. Minden kis döntés számít.
„A méhkas önálló organizmus, csakúgy, mint a bolygónk” – mondja Lunde, aki szerint a legfontosabb dolog, amit a méhektől tanulhatunk, az önzetlenség.
Gondoljunk többet a bolygóra és kevesebbet magunkra.
Lunde számos helyen felszólal a klímaváltozás témájában, mégsem tartja magát aktivistának, vagy politikus szerzőnek, és A méhek történetéről sem gondolja, hogy politikus regény lenne.
Egy könyv soha nem egy üzenettel kezdődik, hanem egy karakterrel vagy egy történetszállal. Az olvasón múlik, hogy mit olvas ki belőle, ahány ember, annyi változat. Ez a könyv olvasható a méhek történeteként, ahogy a cím is előrejelzi, sci-fiként, a szülő-gyerek kapcsolatokról, esetleg a demokráciáról szóló regényként.
Bár a szülő-gyerek kapcsolat mindhárom főszereplő életében fontos szerepet játszik, a méheit elvesztő amerikai családapa, George történetében a leghangsúlyosabb. Fia, Tom nem akarja továbbvinni a családi méhészetet, ez pedig rengeteg konfliktust szül, mert az apa nem hajlandó elfogadni, hogy a fiú inkább a saját útját járná. Lunde szerint ez az egyik legnehezebb a szülőségben,
hogy ne a saját másolatunknak lássuk a gyerekeinket, hanem annak, akik. Anyám örökké azt mondogatta, hogy nem bánja, milyen munkát választok, de bármit is csinálok majd, olyan jól kell csinálnom, ahogyan csak képes vagyok rá. Ezt a tanácsot a mai napig próbálom követni, bár én inkább azt szoktam mondani a fiaimnak, hogy használjanak ki minden alkalmat a tanulásra. Ha úgy döntenének, hogy tizenhat éves koruk után otthagyják az iskolát, bevallom, annak nem örülnék túlságosan.
A méhek történetére kezdetben önálló könyvként tekintett, de amikor befejezte, rájött, hogy még nem mondott el mindent ember és környezet kapcsolatáról.
Másokról is akartam írni, akik nehéz helyzetbe kerülnek a klímaváltozás miatt.
Lunde úgy döntött, végül nem egy kötetet, hanem egy teljes klímakvartettet szentel a témának. A második rész, a Blue 2017-ben jelent meg, egy hatvanas évei végén járó nő, valamint egy fiatal apuka története, előbbi az óceánon hajózik napjainkban, utóbbi a 2040-es évek aszály sújtotta Dél-Európáján utazik végig a kislányával, egy olyan hely felé, ahol még maradt ivóvíz.
Régen sokat hajóztam, úgyhogy ez a része könnyebben ment, de ebben a könyvben Oroszországról és Mongóliáról is írtam, ezért oda kellett utaznom.
Lunde, aki egy görögországi menekülttáborba is ellátogatott a Blue előtt, azt mondja, az utazás izgalmas része a munkának, de jócskán meg is nehezíti vele a saját életét.
Néha úgy érzem, többé egy mondatot sem tudnék leírni kutatás nélkül.
A kvartett többi darabja a még távolabbi jövőt mutatja majd meg: a harmadik rész, ami a meg nem erősített, de a Lunde honlapján szereplő tervek szerint az állatok körül forog, 2064-ben játszódik majd, a negyedik pedig, amiben a vetőmagok kapják a főszerepet, 2110-ben.
Lunde nemcsak a klímakvartettel, de a gyerekkönyveivel is fontos témákat jár körül, bár a klímaváltozás eddig még nem került sorra. Írt már többek között „a norvég osztályegyenlőtlenségekről és a II. világháborúról”. Most egy karácsonyi gyerekkönyvet fejez be, ami októberben jelenik meg. Korábban még sosem gondolt rá úgy, mint egy környezetvédelemmel foglalkozó kötetre, de rájött, hogy tulajdonképpen nem is távolodott benne olyan messzire a felnőttregényeiről. Az egész „egy hommage a hóról, a hónak”.
A norvég NRK tévécsatorna 2017-ben meghívta Lundét a Spitzbergákra, ahol a Nemzetközi Magbunker is található, ő pedig azonnal eldöntötte, hogy az élményeit regénybe foglalja. (A norvégul tudóknak ITT egy hosszúcikk erről.)
A legsokkolóbb az út során az volt, hogy a Spitzbergákon élők számára mennyire szembetűnő a klímaváltozás, különösen a globális felmelegedés. Bizonyos részeken már élni sem lehet, repedezik a talaj, olvad a jég, egyre emelkedik a hőmérséklet.
Ha az elnéptelenedett bányászkolóniák már nem is telnek meg élettel, ő biztosan visszatér a szigetvilágba, ugyanis a magbunker csak a negyedik klímakönyvben kap majd szerepet.
A klímakvartett olyan, mint egy puzzle, a végén összekapcsolódnak a korábbi történetek
– mondja Lunde, és abból, hogy az emberiség szerinte száz év múlva sem sodródik a pusztulás szélére, kiderül, hogy tényleg nagyon optimista.