Fotó: Valuska Gábor
A magyar fociirodalom gazdag, de arra még nem volt példa, hogy egy bíró írja meg az élményeit. A Leshatárban, Pető Péter első regényében ráadásul erős társadalomrajzot is kapunk egy olyan világról, amit teljesen magára hagyott az állam. Miközben minden bokorban stadionok nőnek, Északkelet-Magyarországon az élet megállt, nincs remény, és már a foci sem jelenti azt, mint régen. A Leshatár nem igazán focis könyv, bár nehéz lenne letagadnia, inkább egy izgalmas történet arról, hogy egy fiatal srác 15 évesen játékvezető lesz, és hirtelen megváltozik a szocializációja: kiégett 40-es férfiakkal autózik egyik faluból a másikba fújni, mindenhol szidják az anyját, ő meg csak jól akarja csinálni. A legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat október 22-én 19 órakor hirdetik ki a Kazinczy utcai Teslában a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron, a héten a három jelöltet, Gyurkovics Tamást, Pető Pétert és Szöllősi Mátyást mutatjuk be interjúkkal részletesebben.
Ha a Népszabadság nem szűnik meg, akkor befejezted volna ezt a könyvet?
Alighanem korábban befejeztem volna. A sajnálatos események miatt csúszott a munka vége, mert tavaly október után besűrűsödött az életem, amúgy korábban végeztem volna.
A Népszabadságban az első cikked a saját játékvezetői búcsúmeccsedről szólt, de hogy lett ebből végül egy könyv?
Annyi biztosat tudtam, hogy valamit írni szeretnék majd a témáról. 2008 novemberében vezettem az utolsó meccsemet, 2009-ben el is kezdtem ezekből az emlékekből egyet-egyet szociografikusan megírni. Rögzítettem képeket, amik megragadtak, egymástól tök függetlenül, még azt is leírva esetenként, hogy, mondjuk, 2007. június 30-án történt. Ezeket a szövegdarabkákat nyilván megmutattam egy-két embernek, akik megmondták, hogy ezek így értelmezhetetlenek és unalmasak, rosszak, úgyhogy el is engedtem egy időre. A saját kis történeteimmel ettől függetlenül persze turnéztam, egyszer a Mika kertjében győztek meg a barátaim, hogy írjak ebből egy szöveget. Akkor kezdtem fikciósan megírva összefűzni, de nagyon hosszú évekbe telt, míg végre ebből egy regény alakult. Nem az volt az eredeti szándékom, hogy egy regényt írjak belőle, az évek meg a segítők vezettek rá arra, hogy talán ez a módja annak, hogy elmeséljek valamit, amit szeretnék.
Pető Péter: Leshatár
Kalligram, 2017, 256 oldal, 2990 HUF
Egy újságírónak mekkora váltást okoz, hogy a tények és adatok, a visszakövethető információk után szabadon szárnyalhat, és bármit bármivel összevethet?
Olyannyira nehéz, hogy képtelen voltam rá sokáig, hogy ezt a fordulatot végrehajtsam. Aztán kettő radikális változás is volt: az egyik, amikor elhagytam a szociografikus nézőpontot és fikcióra váltottam. Másodjára Mészáros Sándor, a Kalligram kiadó vezetőjének javaslatára átírtam egyes szám első személybe az egészet. Az volt az a pillanat, amikor igazán elszabadult a kezem, és el tudtam mesélni, amit akarok. Mondjuk, az első verzióban a zsurnalizmusok száma az egyik barátom szerint messze meghaladta még az újságban fellelhetőkét is, tehát például a csapatnak olyan sok szinonimája jelent meg az alakulattól a formációig, hogy az már a befogadó számára felfoghatatlan volt.
A Leshatárból az derült ki, hogy te rajongásig szereted ezt a világot, de vajon irodalmi szempontból is megvolt ennek a hagyománya? Végh Antalt, Moldovát, Esterházyt, Kőrösit, Darvasit, vagyis a klasszikusokat végigrágtad?
Minden magyar nyelven megjelent futballal foglalkozó szépirodalmi könyvet, vagy akár szociografikusat végigolvastam. Mondjuk én Moldovát is irodalomként olvastam. Egyébként a nézőpontom különlegessége volt, ami engem mindig üldözött, speciálisan ismertem meg ezt a világot játékvezetőként, akartam innen beszélni. Hiszen azt még nem írták meg.
A focis könyveket azért szeretem, amiért bosszantanak is, hogy erősen romantizálnak, szinte mágikus realista művekként íródnak, amikből nekem hiányzott az ún. valóság bemutatása.
Ez egy állandó dilemmája mindenkinek, aki belekezd: lehet-e a futballon túl írni, vagyis a futballon keresztül megmutatni egy világot. Csakhogy nekem nem volt más eszközöm, hogy elmeséljem ezt a világot, ezért nem volt igazi kérdés bennem. Ezt az északkelet-magyarországi történetet, miliőt csak a futball segítségével tudtam bemutatni. Igaz, utána már világos volt, hogy miért vetődik fel újra és újra, hogy befogadható-e egyáltalán egy olyan szöveg sporton kívüli olvasó számára, ami a lesről és a tizenhatoson belüli történésekről mesél. Ma sem tudom, majd az olvasó eldönti.
Az észak-magyarországi történet elmeséléséhez kerestél egy nézőpontot a bíróban, vagy a bíró történetéhez kezdett megnyílni ennek a régiónak a története?
Valószínűleg az a ritka csirkeantropológiai különlegesség esett meg, hogy egyszerre született meg a tyúk és a tojás. Már gyerekként játékvezető voltam, a család után a futballpálya volt a legfontosabb szocializációs közegem, ráadásul az északkelet-magyarországi pályák. Mikor visszanéztem és megpróbáltam megérteni, ami velem történt tíz éve, akkor értettem meg a nézőpontomat és azt a világot.
“Kezdjük, ami kezem ügyébe esik, a nyelvvel. Játékvezető, mondják. Nem azért tartom ezt rossz szónak, amiért én partdobást még nem dobtam, csak taccsot, nem hajtottam végre súlyponthelyezést, legföljebb, igaz, pontatlan, keresztlabdákat adtam, és spiccel rúgok a labdába, és nem csőrrel, azt meg, hogy a rüsztöt hogyan szokták mondani, nem is tudom hirtelen, szóval nem ezekért, hanem főként azért, mert a játékot nem kell vezetni, minthogy az magát vezeti. Az a csúnya, fekete ember éppen akkor kell, amikor a játék megszűnik játék lenni, felborul a világ tisztes rendje, s ő helyreállítja azt" - Esterházy írta ezt, itt az alkalom tisztázni, mi is a játékvezető vagy a bíró feladata, hogyan fogalmaztad meg a saját szereped?
Elég nehéz Esterházyra reflektálni, mert mindig mindenről többet tud nálunk. Ahogy ezt végighallgattam, elbizonytalanodtam abban, hogy mit is műveltem a pályán, és mi lett volna a feladatom. Egyébként meg nagyon érdekes, hogy a bíróknak gyorsan megtanítják, hogy bíró a bíróságon van, itt játékvezetők vannak, akik segítik a játéknak a folyását. Ehhez képest most elgondolkoztam, hogy valóban miért kéne a játék vezetését elvállalnia valakinek, úgyhogy nem tudom, hogy mi a megfelelő szó egyébként, de a legvége mégis csak az, hogy az igazságot keresed. Patetikusan hangzik, de nem lehet róla másképpen beszélni: tényleg akkor vagy boldog, ha huszonketten kezet fognak veled a pályán a meccs végén. Lefújod, és érzed, hogy rendben volt, sóhajtasz egy nagyot, és nézed, hogy jön-e mind a két csapat. Ha mind a kettő jön, érzed, hogy rendben lehettünk, majd bejön az ellenőr. Magányos a boldogságod is, egy kozmikus magányban zajlik az egész szakma.
Ahogy már említettem: egyedül vagy, mindenki ellened, a nézők és a játékosok is át akarnak verni, üvöltenek veled, szidnak, nyomást gyakorolnak, egyedül vagy a döntésekkel, egyedül vagy az örömöddel és a bánatoddal. Ez a magányos boldogság megélhetetlen ebben a formában, hiszen amikor lefújod a meccset, nem csaphatsz a levegőbe boldogan, hogy 4:3-ra nyert a vendég csapat, és három kritikus helyzetben is jó döntést hoztál. Faarccal állsz ott, a fejedben játszod le, mi történt, és amikor a hazaiak is odajönnek kezet fogni, akkor úgy érzed, csak jó lehet, csak az igazságos eredmény született, de legalábbis a megfelelő. Hogy igazából tényleg csak így tudom leírni, hogy ez a boldogsága a történetnek. Azt ne higgye senki, hogy jó a 7. percben elrontani egy nyilvánvaló tizenegyest. Ahogy nem jó 83 percig úgy állni a pálya közepén, hogy 22 ember folyamatosan azt ordítja, milyen hülye vagy, miközben te magad is tudod, hogy hülye vagy, mert a téves ítélet után 1 perccel már rájöttél: bassza meg, elrontottam. Ilyenkor magányos a nyomorod is, mivel végig úgy vagy a pályán, hogy te már rég tudod, mindent elrontottál aznapra. Az biztos, nagyon magányos, döntésközpontú és igazságkereső történet ez. És most Esterházy elbizonytalanított.
Én még soha nem voltam bíró, de te 14 évesen belekerültél ebbe az egyszerre sokkoló és egzotikus világba, amit a Leshatárban kibontasz: egy fiatal gyerek nő fel 40-50-es férfiak társaságában. Miért olyan vonzó egy gyereknek, hogy játékvezető legyen, és ne csatár?
Nem állítom, hogy az óvoda alma csoportjában fölnyögtem, hogy bíró leszek. Nekem is egy klasszikus véletlen volt, inkább amolyan félvéletlen. Édesapám olvasott egy hirdetést a Heves Megyei Hírlapban, hogy játékvezetői tanfolyam indul, engem meg érdekeltek a szabályok, az, hogy többet tudhatok róluk másoknál. Nem tudunk mindannyian mindent a futballról vagy a szabályokról, én sem tudtam mindent, ezért nagyon érdekes volt a világ. A tanfolyamon jöttek az NB2-es és megyekettes játékvezetők, jó sztorikat meséltek. Rábeszéltek, hogy legalább próbáljam ki, mert utána nagyon rövid idő alatt kiderül a rátermettséged. Például, hogy tudod-e viselni, hogy a nyakadba ordibálják, hogy a kurva anyádat, ha igazuk van, ha nem. Sokan elmenekülnek, de vannak, akik benne maradnak egy életre, mert olyan különleges közeget ismerhetsz meg, amiből nehéz kilépni. Nagyon komoly az adrenalinszint, függesz aztán a döntésektől is. Csak te vagy, mindenki veled szemben, csak két emberre számíthatsz, miközben döntéseket kell hoznod, az igazságokat kell keresni, ami patetikusnak hangzik, de tényleg akkor vagy boldog, ha az az eredmény születik a pályán, ami a két csapat erőfeszítéséből következik, és végig jó döntéseket hoztál.
Ezek tök érdekes helyzetek, miközben ha visszanézek, valószínűleg undorító közeget látok. Mármint a mindenségében undorító, mert undorító az, hogy néha bunda meccsen vagy, mert tudod, hogy a csapatok megegyeztek, undorító, ahogy beszélnek az emberek, undorító, ahogy viselkednek az edzők, az utánpótlás-játékosok. Egy csomó undorító dolog van benne, miközben ha meg benne vagy, akkor varázslat. Ez már tényleg drog.
A focival rohad az országunk is
A miniszterelnök elképzeléseinek megfelelően focinemzet vagyunk, ami örömét, szomorúságát kizárólag a focisikerekben tudja mérni, minden sarkon stadionok épülnek, a futsalos külügyminiszter kizárólag focimezt tud ajándékozni külföldi politikustársainak. Talán ezért nem túlzás azt állítani, hogy Pető Péter első regénye, a egy futballbíró tapasztalatait az előtérbe helyezve Magyarország elmúlt évtizedeinek történetét meséli el, nagyszerűen.
Azt érted, hogy miért bundáznak az amatőrcsapatok? Öt-tízezer forintért adnak-vesznek meccseket.
Nagy számban vagyunk így, akik értetlenül állunk ez előtt, miközben nehéz megérteni, hogy ez a mély romlottság, ami sokszor átsüt rajta, micsoda boldogsággal párosul. Természetes, ha neked 1 pont kell a harmadik helyért, nekem meg 1 pont azért, hogy ne essek ki a megye 2-ből, akkor megegyezünk ikszben, és mindenki boldog. De miért? Mi van akkor, ha egy évet a megye 3-ban játszom, vagy negyedik leszek? Gondolhatjuk, hogy ezek nem természetes dolgok, de belülről meg mégis természetes tudás, hogy a legjobb helyezést el kell érned. Bármi áron.
Ez szerintem nem a versenyszellemhez kapcsolódik.
Eredményorientált? Nem tudom, minek nevezzük. Mély romlottság ez, miközben ugyanolyan hülyeség, mint a postán egy embert becsúszva megelőzni, mikor oldalra néz. Ezeknek valószínűleg mélyebb társadalom-lélektani magyarázata lehet. Az biztos, hogy a futball sűrítve mutatja meg ezeket a jelenségeket, amiket a mindennapokban is föl tudunk fedezni, ha akarunk. Ezek esetében nagyon tetten érhetőek ezek a romlott jelenségek, miközben nincs rá magyarázatom, mert az amatőrsport arról szól, hogy jól érezze magát az ember, fáradt legyen, utána igyon egy sört a haverokkal. De eközben a legalsóbb szinten is csak nyerni akarok, viszont másokkal szemben bármilyen eszközt hajlandó vagyok felhasználni az optimális eredmény eléréséért. A korrupció lélektanát is megmagyarázhatnánk, ha elérnénk idáig.
A magyar irodalomban a futball az ország metaforája. Mondjuk nem csak az irodalomban, ha megnézzük az elmúlt évek stadionépítéseit vagy az Eb alatti közhangulatot, később az Andorra elleni nemzettragédiát. Miközben Leshatár a fociról beszél, valójában az ország és a benne élők drámáit és problémáit mutatja meg. Hajlamos vagy a futballon keresztül értelmezni az országot?
Nagyon hajlamos vagyok rá, mert a magyar társadalom a kutatások szerint akkor a legbüszkébb magyarként, ha sportsikereket ér el. Ezt az alapbeállítottságot nem lehet eltagadni. A magyar társadalom hajlamos a hanyatlás történeteként tekinteni Magyarország történetére, de legalábbis az utóbbi évtizedekre, ami azért gyönyörű, mert nincs olyan futballnemzet, amely a világbajnoki ezüsttől az Andorra elleni vereségig jutott el. Sokat megmagyaráz a vidéki Magyarországon tapasztalható jelenségekről, a nők elleni vagy családon belüli erőszakhoz való viszonyunkról, amit a futballpályákon látunk
Igen, én hajlamos vagyok ezt mindig így értelmezni. Ha csak az eredményeket nézzük, akkor Hosszú Katinka harmadik olimpiai győzelme után Budapestet el kellett volna árasszák az emberek, ez nem történt meg. Felcsút, Mezőkövesd, Tállai András: ezeket mind tudjuk, de nincs más sportág, aminek ilyen hatalma van. Nem lehet racionalizálni az eredményeket, a futball az más, az külön van, utána beszélhetünk csak a kajak-kenusok érmeiről.
Futballország belerokkan a mélyszegénységbe
A Leshatár sajátos humorral és groteszk figuráival jeleníti meg a rendszerváltás utáni Magyarország "vadkeleti" valóságát - a futballon innen és túl. Hőse és elbeszélője egy Heves-BAZ megyei futballpályákon edződött és felnövő játékvezető, aki sajátos szemszögből mutatja meg egyrészt a mélyszegénység és elkeseredettség jellemezte kelet-magyarországi élet reménytelenségét, másrészt az ebből való kitörés lehetetlenségét.
A Leshatárban megrajzolódik a rendszerváltás utáni Magyarország egy konkrét és elhagyott területe. Több ponton megjelenik a focihoz köthető politika a stadionépítésektől Hentes Lőrincig, láthatóan ömlik a pénz a fociba, amiből az következne, hogy az embereknek jobb lesz, mégsem ez következett be. Szerinted a megjelenő súlyos pénzek és TAO-trükközések rombolják a focit és elveszik a játéktól az emberek kedvét?
Újságíróként nagyon sokat foglalkozom sportfinanszírozással, ez az egyik kulcstémám. Rettenetesen torzító hatása van a nagy mennyiségben megjelenő pénznek, miközben a TAO-rendszer alapvetően tök jó ötlet, és iszonyatosan jó kezdeményezés, ha elképzeljük ideáltipikus működését: ez arról szól, hogy kis közösségek újraépíthetik magukat. A kiscsapatnak kell megfogalmaznia azt, hogy mit szeretnének, írnak egy pályázatot, hogy kifestenék az öltözőjüket. Lehet azt mondani, hogy ne fessék ki az öltözőjüket, de fessék csak ki! A 2000 fős faluban 200-an kimennek a meccsre, a falu tizede azzal foglalkozik, hogy vasárnap meccs van, a játékosok egy rohadó lakásban vagy házban öltöznek. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy egy stadion árából kifesthettük volna az összes öltözőt alacsonyabb szinten, tehát a torzítás abból következik, hogy eszetlen és kontrollálatlan látványberuházások követik egymást. Teljesen értelmetlen az összes stadion Mezőkövesdtől Kisvárdáig, miközben társadalmi szempontból nagyon fontosnak tartom a sport szerepét, de akkor, ha a kisközösségeket próbáljuk újraéleszteni, hogy ott az emberek élhessenek. Mert csak ott van még valamennyi élet, ahol van még sport, mert ha nincs, eggyel kevesebb esély van az életre, eggyel kevesebb esélye van a falunak, így fog szétporladni.
Ez egy zseniális ötlet irgalmatlan elrontása úgy, hogy hosszú távon is tönkreteszi a bizalmat a sport iránt, mert szétlopják ezt a rendszert. Mi még ott tartunk, hogy azt állítják, hogy a TAO nem közpénz. Súlyos politikai kérdéssé tettek egy jó ügyet, aminek, attól tartok, ki kell fizetni hosszú távon az árát. Irdatlan milliárdok mentek el lehetetlen beruházásokra, amit finanszírozni kell, és az ezzel együtt kialakult torz rendszer kiaknázza a korruptságot. Az amatőrjátékost alkalmazzuk pályaedzőként az U9-es csapatoknál, felülárazzuk a labdákat, de már meghúzunk egy határt a harmincezres focicipőknél, nyolcvanezerért már nem fogadunk be számlákat. Ez a rendszerben meglévő romlottság nagyon rosszul lett kezelve, Az MLSZ-ben vannak jó programo, amelyek sok pénzt gyűjtöttek arra, hogy csökkentsék a csapatok versenyeztetési költségeit, vagyis többen férjenek hozzá a sportoláshoz. Lehet egyébként, hogy ez sem elég hatékony, de szerintem ez egy olyan út, amivel sokat lehetett volna nyerni. Ehelyett azt látjuk, hogy a fideszes falvakban épülnek stadionok.
Szerinted demokratikus a futball? Látszólag nagyon sokakat elér, lehetőségeket ad, de mégsem annyira demokratikus, mint az amerikai foci, amit tényleg bárki játszhat.
Igen, de erre az amerikai hasonlatra sosem gondoltam igazán, pedig igazságosabb is, meg minden ítélet pontosabb, mert van videobíró. A hozzáférést tekintve nagyon-nagyon demokratikus, mert ha elhatározzuk, hogy futballozunk, akkor csak egy labdát kell szerezzünk, meg egy területet, amin nyolc tyúklépést kilépve már a lehelyezett táskák a kapuk. Nyilván már olyan messze kerültünk ettől, hogy az beláthatatlan, semmi köze ahhoz, amit látunk a tv-ben, ahhoz, amit a demokratikus jellegről gondolunk.
Közben a közeg férfi- és erőközpontú, háborús karakterű, mert a futball sok tekintetben átveszi a fejlett világból hiányzó háborúknak a szerepét, amikor az arénában 80 ezer ember előtt össze tud csapni a 11 piros, meg a 11 kék.
Ebben a északkelet-magyarországi elhagyatott régióban olyan, mintha elvették volna az álmot ezektől a focistáktól. Az egyik történetet kétféleképpen is elmeséled az Újpestre szerződő gyerekről. Hogy lehet, hogy már a futball sem jelentheti azt az álmot, amit 20 évvel ezelőtt?
Nincs álom, azt biztosan gondolom. Már nincs álom. Sokkal rosszabb a helyzet, mint volt. Biztos minden kornak megvolt a reménye: a Kádár-kor egy mocskos diktatúra volt, ami azt mesélte el hazug módon, hogy a munkásoknak mindent lehet. Aztán jött a rendszerváltás, ami azt mesélte, hogy Ausztriát fogjuk utolérni, és jött egy kor, ami nem mesél el semmit ezeknek a térségeknek. Magyarországot árnyaltabban látom, mint ahogy azt szeretjük leírni. Budapest és a fővárosi régió versenyképes Európa menő régióival, alacsony a munkanélküliség, fejlődik, miközben Északkelet-Magyarország, a baranyai térség vagy a Dél-Dunántúl Európa legnyomorultabb térségei között van, csak román és bolgár régiók vannak az Eurostat adatai szerint ezek között. Ez egy elengedett, elfelejtett világ, amiben nincs helye az álomnak, az a világ a kódolt vereségről szól, és nem is hiszi senki, hogy nyerhet. Az említett szöveg azt meséli el, hogy a struktúra rögzíti, hogy elbukik mindenki, miközben ha szerencsés vagy, olyan az anyukád, kinéz egy tanár vagy Csányi Sándor, akkor a hóna alá vesz és felhoz Budapestre. Ha csak tízezerből egynek sikerül, akkor azért élsz, mert mi van, ha te vagy az az egy a tízezerből. De a rendszerből mindenképpen a vereség következik és ezeket a világokat mi máris elfelejtettük. Magyarország nem tesz erőfeszítéseket azért, hogy ezeket a világokat újra kinyissa, nincs olyan erőfeszítésünk az oktatási rendszerben, hogy dupla annyi pénzt adjunk annak a tanárnak, aki elmegy tanítani Szalonnára. Pedig ha ezeket az alapvető közszolgáltatásokat nem fejlesztjük jobban, addig a különbség nem csökkenni, hanem nőni fog, és minél inkább nő, mi annál inkább belehalunk ebbe. Abba az egész északkelet-magyarországi rész belehal. Úgyhogy ez így, ahogyan van, reménytelen.
