A „Kedves Apa”, és a felismert pillanat
1938-ban, amikor a válogatás legelső darabja íródott, a „Kedves Apa”-ként emlegetett Kner Izidor már nem élt, ám a levelekből kibontakozó családtörténetnek mégis ő, a dinasztia- és cégalapító a kiindulópontja.
Személyisége, valamint az általa gründolt nyomda – amint a Magvető gondozásában megjelent vaskos kötet darabjait sajtó alá rendező, a gazdag jegyzetapparátust, illetve a hatszáz oldalon kibontakozó levélfolyam hátterét megérteni segítő utószót jegyző Erdész Ádám rávilágít ‒ gyermekei, sőt unokái sorsát is meghatározta. Kner Izidor 1882-ben, huszonkét évesen alapította meg a nyomdáját Gyomán. Az első években egymaga serénykedett a bérelt ház lakótértől elválasztott részében felállított, használtan vásárolt nyomdagép szedőszekrénye körül. Készített báli meghívókat, apróbb könyveket és sok minden mást is ‒ nemigen akadt olyan megrendelés, amit visszautasított. Lehetett volna ő a környék elsőszámú nyomdásza, az a szaki, akit felkeresnek a kínálatukat frissítő kávéházak, a farsangi mulatságra készülő vadásztársaságok vagy a fejléces papírra vágyó iparegyletek ‒ de ő máshogyan döntött.
Észrevette ugyanis, hogy a közigazgatás a 19. század utolsó évtizedében modern szakhivatallá alakul,
és ez a folyamatosan differenciálódó intézményhálózat egyre több nyomtatványt igényel.
Azt is látta, hogy a helyi statútumokat felváltják a központi rendeletek, amelyek ugyanazon nyomtatványok használatát írják elő Szombathelytől Székelyudvarhelyig. A vasút kiépülésének és a postaszolgálat felgyorsulásának köszönhetően pedig rendelkezésre állt már az az infrastruktúra, amellyel a Békés vármegyei Gyomáról legfeljebb két nap alatt az ország bármelyik községébe el lehetett juttatni a megrendelt nyomtatványokat. Adva volt tehát az országos piac elérésének lehetősége, és feltűnt egy átalakulóban lévő terület, ahol a leggyorsabban reagáló nyomdavállalat komoly piaci pozíciót szerezhetett. Kner Izidor pedig felismerte a pillanatot.
1898-ban kiadta a községi nyomtatványok mintatárát, amelyet a települések vezetőinek állandóan raktáron kellett tartania. Ez a nagyalakú katalógus több mint hatszáz nyomtatvány kicsinyített mását mutatta be ‒ olyan iratokét, amelyekre nap nap után szüksége lehetett a helyi közigazgatás irányítóinak. És azért a csökkentett méretű változatot, hogy ne lehessen egy az egyben lemásolni az űrlapokat, hanem azokat a Kner nyomdából kelljen az illetékeseknek megrendelniük.
„Csakhamar rá kellett jönnöm annak elsőrendű fontosságára – írja Félévszázad mesgyéjén című könyvében Kner Izidor ‒, hogy a közigazgatás nyomtatvánnyal ellátása még gyengén van felkarolva. Nagy eréllyel nekifeküdtem a megszervezésnek s rövid időn belül szóbeszéd tárgya lett elsőrendű kiszolgálásunk, ami lassankint annyira meghozta gyümölcsét, hogy nemcsak az üzem állandó fejlesztésére képesítette cégemet, de olyan új ágak kreálására is, amelyek már kultúrszolgálat számba mentek és közgazdasági szempontból ma is fontosak”.
A Kner nyomda remekül élt a felfutása időszakában jelentőssé váló modern kori reklámban rejlő lehetőségekkel is, így túl azon, hogy jó minőségű termékekkel látta el a piacot, és gyors határidővel szállított,
Kner Izidornak sikerült elérnie, hogy legfontosabb megrendelői közeli ismerősnek, megbízható, szívességekre kész munkatársnak tekintsék,
még akkor is, ha személyesen sohasem találkoztak vele.
A gyomai nyomda épülete / Forrás: Gyomai Kner Nyomdamúzeum
„A rátermettségről csak annyit ‒ fogalmaz a fentebb emlegetett visszaemlékezése Bölcsőtől a kaptafáig című fejezetében Kner Izidor ‒, hogy könyvek között ringatták bölcsőmet”. Őszintén vall arról is, hogy amikor megélhetési gondjai adódtak az 1880-as évek során, sírfeliratok készítésénél hasznosította betűrajzolói kvalitásait. A népszerű élclap, a Borsszem Jankó alkalmi szerzőjeként is ismert cégalapító humoros, öniróniával áthatott szövegeiből alighanem egy rokonszenves self-made man alakja bontakozott ki az olvasók és az üzletfelek előtt.
Könyvkötő édesapjának, Kner Sámuelnek még nem volt saját háza Gyomán. Ehhez képest az 1900-as évek elejétől fogva országos hatókörűként számon tartott, százhúsz alkalmazottat foglalkoztató, Izidor vezette birodalom elképesztő gyarapodásnak számított.
Teremteni, a viszonyok dacára is
A nyomda történetének első három évtizede folyamatos fejlődést és bővülést hozott. Gazdasági szempontból kétségkívül az 1902 és 1914 közötti időszak volt a vállalat fénykora. Azonban 1920 után, amikor a cég elveszítette vevőköre kétharmadát, alaposan megváltoztak a viszonyok. Ezt követően a meglévő pozíciók megtartása is óriási feladatot jelentett az alapítónak, aki élete utolsó hónapjait leszámítva az üzem tulajdonosa és első számú vezetője maradt.
Kner Izidornak és feleségének, Netter Kornéliának hat gyermeke született, akik közül öten érték meg a felnőttkort. A fiúk majd az unokák egész fiatalon beszöktek a nyomdába a beszámolók szerint, és akadt köztük, aki már tizenkét évesen a saját könyvét szedte. Imre, a legidősebb fiú Lipcsében, egy szakiskolában olyan alaposan kitanulta a mesterség alapjait, hogy tizenhét éves korában már ő irányította a gyártási folyamatokat Gyomán. Aztán 1925-ben az édesapja rábízta a vállalat kiadói tevékenységének megszervezését is. A Kner korábban is jelentetett meg könyveket, de ez az üzletág addig ‒ a közigazgatási nyomtatványok gyártása mellett ‒ jobbára kiegészítő tevékenységnek számított. Balázs Béla, Lesznai Anna és Lukács György náluk megjelenő könyveire azonban felfigyelt a fiatal értelmiség. Az 1921 és 1922 között kiadott, a
magyar irodalom legfontosabb fejezeteit magába foglaló Kner-Klasszikusok, valamint a világirodalom remekeit tartalmazó Monumenta Literarum című sorozatuk pedig itthon és külföldön is elismerést váltott ki a bibliofilek között.
A szakmai siker nem jelentett egyszersmind üzleti eredményeket ‒ a Kner nyomda azonban a kudarcot követően is folyamatosan adott ki könyveket. Gyoma a hazai tipográfiai kultúra elsőszámú műhelye lett, de a könyvpiacnak nem volt jelentős szereplője akkoriban. Különös ellentmondás ‒ írja a Levelek a Kner család életéből című kötet utószavában Erdész Ádám ‒, hogy ennek ellenére a Kner emlegetése kapcsán a legtöbben a könyvművészetre, illetve a különlegesen szép kötetekre gondolunk.
A család második nemzedékének – és ezzel a szóban forgó kötet témájához érkezünk ‒ leginkább meghatározó alakjaként Kner Imrét emlegetik. A rá emlékezők, illetve családtagjai is azt emelik ki vele kapcsolatosan, hogy elsősorban komoly volt. Száz százalékos komolysággal és felelősségérzettel igyekezett megoldani minden feladatot. Gyakran beszélt arról, hogy apjával szemben ő nem a viszonyokból eredően teremtett valamit, hanem a viszonyok dacára. Még 1944-ben is arról írt barátainak, hogy minél tovább szolgálják ki a megrendelőiket, annál hamarabb állnak talpra az összeomlás után.
Az 1938. szeptember 11-én fiának, a hatodikos gimnazista Mihálynak ‒ aki ekkor az V. kerületi M. Kir. Állami Bolyai Főreáliskolába járt ‒ kelt levele nemcsak szülői program, de összefoglalását adja életszemléletének, hivatástudatának és identitásának is.
„Amit az iskoláról írsz, arról most komolyabban szeretnék írni. Azt írod, hogy az antiszemitizmus igen nagy az iskolában. Hát Kisfiam, azt akarom erről írni, hogy a másik elfogultsága és elhamarkodott ítélete semmiképpen sem szabad, hogy az embert befolyásolja az önmagáról való ítéletében.
Tisztességes és erkölcsi alapon álló ember úgyse úgy él, hogy folyton azt keresi, hogy neki mi a jó és kellemes, hanem azt keresi, hogy mi a helyes eljárás, mivel nem okoz kárt másnak.
Vagyis tisztességes és becsületes ember állandó felügyelet és ellenőrzés alatt tartja önmagát, és nem tesz meg olyasmit, ami miatt önmaga előtt szégyellnie kelljen önmagát. De még ez sem elég. Tisztességes ember állandóan figyeli az életet és a viszonyokat, állandóan figyelemmel van az emberiség egyetemes érdekeire is, és a fejlődést igyekszik szolgálni. Tisztességes embernek tehát állandóan él a lelkében az az érzés, hogy tagja egy nagy közösségnek, a nemzetnek és azon túl az egész emberiségnek, és igyekszik ennek a nagy közösségnek az érdekét is szolgálni. Tisztességes ember tehát azt is figyeli, vajon helyesen fogja-e fel a közösségi érdeket. Nem befolyásolja-e ítéletét a saját érdeke, s nem azon keresztül torzítva látja-e a közérdekeket?” Kner Imre azzal zárja sorait, hogy ideje dolgoznia. Várnak rá a közigazgatási nyomtatványjegyzékek. Amelyek a nyomda fő gyártóprofilját adták akkoriban is.
Erdész Ádám az imént idézett levéllel indítja a válogatást. Az első zsidótörvény hatályba lépése jelenti tehát a kötet kezdőpontját, illetve az a változássorozat, amelyet ez a határozat elindított. A jogszabály súlyosan érintette a Kner családot.
Túl azon, hogy egzisztenciális fenyegetést jelentett nekik, mély érzelmi megrendülést is okozott.
Megrázó, ahogyan Kner Imre egy 1939 januárjában kelt levelében tudtára adja a kivándorlást tervező régi barátjának és munkatársának, Kozma Lajosnak: ők elszántak a maradásra.
Az Egyesült Államokba készülő öccsét, Kner Albertet pedig az alábbiakkal biztatja 1939 utolsó napjaiban: „Szegény Kedves Apával 32 teljes esztendőt dolgoztam együtt. Nagyon konzervatív is voltam mindig, mert ha részletekben nagyon hajlandó voltam is az újításra mindig, a lényegben mindig kitartottam azok mellett a lelki keretek és formák mellett, amelyeket ő maga szándékosan megszabott, vagy determinált azzal, hogy amit alkotott, éppen itt és éppen ezekből a viszonyokból teremtette. Hogy egyáltalán fenn bírunk itt állni, annak egyetlen magyarázata az, hogy nagyon mélyen és intenzíven érezzük át a feladataink részletproblémáit, és az adottságokat sokkal pontosabban tudjuk és érezzük, mint mások. Viszont ilyesmit kétszer megszerezni az életben nem lehet. Amivel Neked több a fantáziád és az ötleteid gazdagabbak, mint az enyémek, annyival könnyebben tudsz formálódni is.”
„Ezt álmomban sem tudtam volna elképzelni” – Kner Albert és a tengerentúli kaland
Kner Albert, a legfiatalabb fiú, kétségkívül a kiugró tehetségű emberek közé tartozott. Amint azonban az előbb idézett részletből is kiderül, mentalitása, világlátása Imréétől nagyban különbözött. A családban úgy tartották, Albert örökölt legtöbbet apjuk adottságaiból. Hosszú tanulmányokat követően előbb a temesvári nyomda irányítója lett, később pedig a Bródy család tulajdonában álló Hungária Hírlapnyomda művészeti vezetője. A harmincas években a főváros legsikeresebb tipográfusai, alkalmazott grafikusai, tervezői között tartották számon.
A legidősebb és a legfiatalabb testvér viszonya különlegesen alakult. A pályakezdés éveiben Imre körültekintően, ugyanakkor szigorúan irányította öccse tanulmányait. Ez pedig egy idő után olyan kapcsolatot eredményezett, amely már-már az apák és fiúk között kialakuló feszült viszonyra hasonlított. A tanulóévei alatt szó volt arról, hogy Albert is Gyomán fog dolgozni, de erre sohasem került sor. Békés vármegyétől nagyon messzire, a tengerentúlra került, így aztán jellemzően az ő és felesége, valamint az itthon maradtak levélváltásai szervezik a kötet javát. A Levelekben közölt írásaiban sokat mesél a beilleszkedéséről, amelyet nagyban megkönnyített, hogy azonnal megtetszett neki Amerika.
Kner Albert és felesége / magántulajdon
A Chicagóban szerzett első tapasztalatairól, valamint a Lakeside Press nevű nyomdában tett látogatásáról 1940. május 15-én kelt levelében így mesél nővérének, Erzsébetnek: „Lehetetlen leírnom, hogy mit láttam, de ezt álmomban sem tudtam volna elképzelni. A világ legnagyobb nyomdája, négyezer ember dolgozik benne, és saját iskolája van, ahol fiatalembereket tanít ki az üzem számára. Az épületben olyan pompa és fényűzés, amit csak amerikai filmeken látni nagy ritkán. Mr. Kittleredge [a nyomda művészeti vezetője] nagyon kedvesen fogadott bennünket, és több mint két órát töltött velünk. Minden nagyon érdekelte, és végül egy-két dolgot ő is mutatott. A könyvkötészet körülbelül úgy néz ki, mint a parlament könyvtára. Készül benne olyan brosúra, ami pontosan 2 millió példányban készül, de egy külön helyen láttam egy öreg nénit tárgyalni egy kötésről, előtte ötszáz különböző bőrrel, ami közt válogatott. Egy másik részben pedig egy fehér köpenyes ember egy öreg könyvnek az egyes lapjait mosta egy nagy üvegtálban valami lila vegyszerrel.”
Albert azon kevés szerencsés közé tartozott, akiket az Egyesült Államok befogadott.
Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy felesége az első házassága révén amerikai állampolgársággal rendelkezett. Albert a reméltnél is nagyobb sikert ért el odaát. Három hét után alkalmazta egy chicagói székhelyű hatalmas csomagolástechnikával foglalkozó vállalat, ahol végigjárta a grádicsokat. A második világháború után az általa vezetett stúdió száznál is több embert foglalkoztató tervezési és piackutatási laborrá alakult ‒ ő pedig kulcsszerepet játszott a cég sikereiben.
A jó hírekről tudósító chicagói levelekkel szemben Magyarországról 1940 után visszafogott hangú, egyre sötétebb árnyalatú híreket vitt a posta Chicago felé. Amint Erdész Ádám megjegyzi, a Kner család tagjai mintha közös megegyezéssel tartózkodtak volna a mindennapjaikat is érintő politikai változások részletezésétől. 1941 végén, amikor Magyarország és az Egyesült Államok között életbe lépett a hadiállapot, a két ország közötti levelezésnek vége szakadt. Egy darabig Svájcon keresztül eljutott még Kner Albertékhez egy-egy hír, aztán teljesen megszűnt a kapcsolat az amerikai és a magyarországi családtagok között. 1945-ben, mint annyian mások, ők is újsághirdetések útján próbálták egymással újra felvenni a kapcsolatot.
„Albert Kner, Chicagó. Életjelt várunk tőletek”
– ez például a Magyar Nemzet 1945. július 28-i számában volt olvasható.
„Illúziókat táplálni, sajnos, nem lehet” – Kner Erzsébet és az el nem fogadott szerep
1945 augusztusában útnak indult Alberték felé egy budapesti levél. A kötet tán legdrámaibb sorai ezek, hiszen Erzsébet itt veszi végig a család háború alatti veszteségeit.
„Szegény Bandi [Kner Endre, Erzsébet és Albert bátyja] kezdte meg a sort, akit 1942-ben kivittek Ukrajnába mint munkaszolgálatost, s a voronyezsi áttörésnél, a Don-kanyarban eltűnt. Nagyon erősen reménykedtünk, hogy fogságba esett, s a háború végén haza fog jönni. Ez még nem teljesen kizárt dolog, de mindeddig sajnos még hírt nem adott magáról. A foglyok zöme még el sem indult, de már sokan adtak hírt magukról, s többen haza is jöttek.
Magyarországnak a németek által történt megszállása [1944. március 19.] után tavaly április 5. letartóztatták Imrét mint politikailag nem kívánatos elemet, és májusban kivitték az országból Sopron felé. A felszabadulás óta próbálunk nyomozni utána. Valaki idén januárban együtt volt vele Monovitz nevű helység táborában. Akkor még jó kondícióban volt. Őt illető egyedüli lehetőség még az, hogy valahol amerikaiaktól megszállt övezetben van, ahonnan még nem jöhetnek haza felszabadított deportáltak.
Júniusban deportálták az összes gyomai zsidókat, köztük Kedves Anyát, Etust, Zsuzsát, Pistát. Pista Ausztriába került, hol a deportáltaknak igen jó dolguk volt aránylag, s ő már április végén egészségesen hazakerült. Júniusban megjött Zsuzska is Németországból, és elmondta, hogy Anyát és az ő anyját [Kner Imréné Kulka Etelka] vele együtt Auschwitzba vitték, ahol első éjjel elválasztották őt a másik kettőtől, s többé róluk nem hallott. Ő hatheti Auschwitz után egy sziléziai gyárban dolgozott.
Kedves Anyával és Etussal kapcsolatban illúziókat táplálni, sajnos, nem lehet.”
A Kner fiúkat eleve nyomdász-könyves pályára szánták. Taníttatták természetesen a lányokat is, ám tőlük azt várták inkább, hogy egy, a családhoz illő férfi művelt és jó feleségei legyenek. Nos, Kner Izidor fiatalabbik lánya, az 1897-ben született Erzsébet nem fogadta el a neki szánt szerepet. Vonzotta a budapesti útjai során megismert, iparművészeti területen önálló egzisztenciát teremtő fiatal nők élete. Az pedig magától értetődőnek látszott, hogy amennyiben ő is erre az útra lép, a könyvkötő elődök mesterségét fogja választani.
Kner Erzsébet az 1950-es években / Forrás: Gyomai Kner Nyomdamúzeum
Így lett. Hosszú tanulmányok után, 1924-ben, az Alkotmány utcában nyitotta meg a műhelyét. A legjobb, legnemesebb anyagokkal dolgozott, bibliofil megrendelők könyvkötője lett, bár később a piaci viszonyok átírták valamelyest ezt az arisztokratikus programot. A harmincas években gépi kötésre rendezkedett be, és elvállalt akár ezer példányos megbízásokat is. Mindenesetre a budapesti könyves- és iparművész világ aktív és magas presztízsnek örvendő tagja lett. De, ahogy a fegyverek elhallgatását követően ismét járt a posta az Ó- meg az Újvilág között, egyre több szót váltottak Alberttel arról, hogy ő is kipróbálná magát odakint.
Az 1947. január 12-én, Chicagóban kelt levelében öccse már abban a reményben szólította meg, hogy hamarosan Erzsébet is kiköltözik:
„Egy biztos, amire el kell hogy készülve legyetek: itt minden más, mint amit otthon megszoktatok. Az éghajlat, az emberek, a szokások, az ételek. Mi is mások lettünk, és tudom, hogy Ti is megváltoztatok ez alatt a hosszú évek alatt. Én boldogultam itten, és ahogy visszanézek a nehéz évekre, érzem, hogy főleg azért, mert még a hajón elhatároztam, hogy mindaz, ami eddig volt, az egy szép emlék szabad hogy legyen csak.
Megérkeztünk, és ahelyett, hogy elzárkózunk volna az új dolgok elől, kerestük és megérteni próbáltuk azokat.
Itt vagyunk egy csomó értékes tapasztalattal, és sok mindent tudunk, amivel egyengethetjük az utatokat, és sok mindent tudunk megmagyarázni nektek, amire nekünk keservesen kellett rájönni.”
Meredek út
Erzsébet 1949-ben hagyta el Magyarországot. Ez az a pont, ahol a Levelek a Kner család életéből című kötet zárul. Regényszerű szövetet rajzolnak ki a szép kiállítású könyv szövevényes epizódjai. És az Erdész Ádám által válogatott iratokból az is kiderül, hogy a kívülről rendkívül összetartónak látszó rokonságban is akadtak bőven feszültségek és választóvonalak. De hát melyik magyar családot nem próbálta meg az 1938-tól 1949-ig tartó hosszú, sötét évtized?
A kötetből kitetszik ugyanakkor az is, hogy rendkívüli szellemi és érzelmi kohézió fogta össze a Kner család egymást követő nemzedékeit. A Knerek transzcendensnek ható azonosságával kapcsolatban az 1943-ban Gyomára látogató Fülep Lajos művészettörténész a következőket fogalmazta meg:
„Régi elvem, sőt mondhatnám, tanom, hogy vannak nagy dolgok, amiket csak generációk folytonossága valósíthat meg. A régi művészet nagyságának titka, hogy folytatólagos, hogy egy-egy témán nemzedékek, sőt századok dolgoznak. Nem kell új témákat kitalálniok, minden erejüket a régi tökéletesítésére fordíthatják. Manapság ez ritkaság, az élet struktúrája megváltozott. Ezért is becsülöm és szeretem Bennetek annyira a szerves növekedést;
Ti úgy nőttetek, mint a fa, s ez az igazi.
Mindenképpen jó tudni, hogy van még ilyen, nekem dupla öröm, hogy akik ilyenek, barátaim is. Vizuális ember vagyok, mindent látok, a gondolatokat is, még a hangokat is. Titeket is látlak, egész külön, meg se tudom mondani, milyen élesen külön, mindnyájatokat együtt, széles mezővel elválasztva a világtól, plasztikusan és a Magatok színében, mindig ugyanúgy. Egy darabban, egymásból növekedve”.
A szervesen növekedő Kner család jó néhány ágát kicsavarták a történelem viharai. Sorsuk magyar, sorsuk zsidó, sorsuk huszadik századi, sorsuk közép-európai. Elhivatottságukat mutatja, hogy Kner Izidor mind az öt fiúunokája a könyves-nyomdász mesterséget vitte tovább. Haiman György is, aki a legnehezebb körülmények között is életben tartotta a Kner hagyományokat. Mindössze huszonnégy éves volt, amikor Radnóti Miklós általa tipografált Meredek út című kötete 1938-ban elnyerte az év legszebb magyar könyve díjak egyikét. A „meredek út” metaforában egyébként benne foglaltatik a Kner család teljes története. Sorsuk meredek út, és bár sosem könnyű végigjárni a meredek utat, az efféle életpályák példaadók, megerősítenek, nemesítenek, tanítanak.
Nyitókép: Kner Albert legendás asztalánál, ahova először ültették le amerikai munkahelyén / magántulajdon
