Ködös a tél a tenger mellett. A hirtelen érkező nagy fagy megrepeszti az ócska műanyag csöveket, a partra felállított messzelátók fémhidege egymáshoz tapasztja a szempillákat, a szél összekeveri a halpiac szagát a kifőzdék fűszeres gőzével. A nyári üdülő tömeg zsongása félévnyi távolságba veszik, a város is mintha eltűnne a világ hétköznapjaiból, csak az jön ide, aki elvonulni vágyik. Mint a francia képregényrajzoló, Yan Kerrand, aki egy nap feltűnik az ütött-kopott helyi panzióban.
A francia-dél-koreai Elisa Shua Dusapin (1992) könyvének narrátora egy húszas évei közepén járó dél-koreai lány, aki az egyetem után Szöulból költözött vissza Szokcsóba. Ő a panzió mindenese: recepciós, takarító- és szakácsnő egyben. Nem tudjuk, hogy hívják, ez a névtelenség pedig ugyan elsőre egy nagyon közvetlen, a narrátorral együtt érző és érzékelő nézőpontot ígér, később inkább
az identitásválság és az önértékelési zavarok egy újabb rétegét fedi fel.
A lány egyszerre kiszolgáltatott, törékeny és dacos ‒ több szempontból sincs a helyén. A településen még mindig pletyka tárgya, hogy az apja, egy francia hajós elhagyta az anyját és őt. A lány ugyan a francia szakot végezte el az egyetemen, hogy jobban megértse az ismeretlen európai gyökereit, amikor az apjával egykorú, képregényíró és -rajzoló férfi megjelenik az életében, mégis inkább angolul beszél vele, pedig azon a nyelven, a saját bevallása szerint, kevésbé magabiztos, mint franciául.
A Tél Szokcsóban nem a beteljesülés regénye, sokkal inkább a hiányoké, a diszfunkcionális kapcsolatoké, az áthidalhatatlan távolságoké. A férfi és a lány finom közeledése egymáshoz elkerülhetetlen, ott izzik már az első találkozásuk pillanatában, ám a kulturális különbségek, a félénkségük (vagy inkább a zárkózottságuk) ellehetetleníti a kapcsolódásukat. Kerrand azonnal felkelti a lány kíváncsiságát, amit aztán egészen megkérdőjelezhető módokon próbál kielégíteni: élve azzal, hogy mindenhova bejárása van, megkóstolja a férfi fogkrémjét, átkutatja a holmiját, még a szemetesét is. Mikor aztán Kerrand megkéri, hogy kísérje el a partra vagy éppen az észak-koreai határzónához, a lány vele tart. Mert Szokcsó kényelmetlenül közel van a határhoz, ám a kettészakítottság, a politikai-történelmi helyzet nem mint állandó fizikai fenyegetés bukkan fel a könyvben, hanem
a belső meghasonlottság, a sehova sem tartozás metaforája lesz.
A lány magánya az emberi kapcsolataiban a legszembeötlőbb. Az anyja képtelen őt felnőttként kezelni és folyamatosan ellentmondásosan kommunikál: ösztönzi a lányát, hogy menjen férjhez, de ragaszkodik hozzá, hogy maradjon vele. Egyfolytában eteti, de megjegyzéseket tesz, hogy el ne hízzon. Dicséri a szépségét, majd azt ajánlja, hogy csináltasson plasztikai műtétet.
A mérgező szépségkultusz önmagában is tekintélyes témává dagad a könyvben. Kerrand mellett a panzió másik lakója egy szintén nevenincs lány, aki a plasztikai műtéteiből lábadozni húzódik meg Szokcsóban, teljesen bekötött arccal. A narrátor barátja/szeretője, Dzsun-o modellnek készül, és kész egészen átoperáltatni a vonásait a karrierje érdekében. Dzsun-o létélménye ki is merül ezen a karnális szinten ‒ a saját külseje mellett a elbeszélőből is érzékelhetően csupán a teste érdekli, hogy szexuálisan használhassa. Márpedig ez a test a lánynak sok szorongást okoz, és Elisa Shua Dusapin a bulimia, valamint a testképzavar kifinomult és pontos leírását adja a regény lapjain. A test, mint az önkép fizikai tükre, bántható az étellel, aminek táplálnia, éltetnie kellene, egy régi heg pedig óriási jelentőségűvé torzul a narrátor szemében.
Ezekbe a csendesen és monotonon gyötrődő mindennapokba érkezik a képregényes Kerrand,
a narrátorral közös kapcsolódási pont pedig a kölcsönös vonzalmon túl az alkotás is lehetne. A lánynak ugyanis a főzéssel is ambivalens a viszonya, egyszerre teher és kötelesség a számára, ugyanakkor érzékelhetően érdekli is: ahogy egy művész, ő is elképzeli, hogyan áll össze az alapanyagokból a kész fogás. Csakhogy Kerrand nem akar enni a főztjéből, sőt, tulajdonképpen a koreai ételekből sem, inkább nyugati édességeket vásárol a boltban. Elisa Shua Dusapin hosszan és érzékletesen ír a koreai konyháról, a polipfogásoktól a halálos mérgű gömbhal helyes elkészítésének részleteiig, így kétség sem fér hozzá, hogy Kerrand a kultúra egyik fundamentumát utasítja el. És ahogy az evés aktusában, úgy művészileg sem tárulkozik fel, hiszen a rajzait sem akarja megmutatni a lánynak ‒ így ő meglesi munka közben.
Kerrand a koreai útja során csupán egy passzív tekintet marad, nem célja, hogy belemerüljön a helyiek megéléseibe, tapasztalataiba, csupán inspirálódni vágyik. Voltaképp tehát ő is használja a lányt, ha nem is olyan direkten, mint Dzsun-o.
Egyszerre pótléka és tükre az örökké elérhetetlen apának,
úgy viselkedik, ahogy a tenger mozog, hol közelít, hol a távolba húzza magát ‒ a narrátor pedig egyre megszállottabban próbál kapcsolódni hozzá, még Kerrand rajzolt nőalakjaira is féltékeny lesz. Bár kézenfekvő lenne Kerrand alakjában meglátni Pügmaliónt, és ez a motívum fel is sejlik (főleg a regény vége felé), inkább annak az őstoposznak a megtestesülése ő, amikor a városba érkező idegen beindítja az eseményeket és változtatásra sarkall.
Mintha a letisztult tusrajzokból ihletődött volna, a Tél Szokcsóban rövid, másfél vagy pár oldalas szakaszokból épül fel: villanásnyi képek, az érzékszerveinket megmozgató benyomások sorakoznak egymás után. Elisa Shua Dusapin regénye bármikor kitágítható lenne kultúrakritikává: a csak az esztétikumra koncentráló, az akár az öncsonkítás árán is megszépítő, de önmagával meghasonlott koreai ‒ és a tárgyiasító, kizsákmányoló, a tőle eltérőt igazából megérteni nem akaró nyugati bírálatává. És működik jóval kisebb léptékekben is, hiszen érzékenyen ragadja meg az emberi kapcsolatok és a kapcsolódásra való képtelenségek természetét, valamint az elmagányosodás és az elidegenedés következményeit.
