Csányi Vilmos ismét tudományos alapossággal, mégis végtelenül szórakoztatóan, humorral, személyes történetekkel fűszerezve járja körül az ember viselkedését, motivációit, kevéssé ismert tulajdonságait. Hogy krízis idején hogyan reagálunk, milyen válaszaink vannak például a világjárványra, miként viseljük a hónapokig tartó bezártságot, próbáljuk elviselni a személyes találkozások hiányát - viselkedésmódjainkat alapvetően meghatározza, hogyan éltek valaha őseink.
Korábban egy domináns személy vezette, néhány száz főből álló csoportban éltünk, amelynek tagjaival folyamatosan együttműködtünk. A legfontosabb célkitűzésünk egykor az volt, hogy magát a csoportot életben tartsuk. Nem úgy a másik csoport tagjait, akikkel konfliktusban álltunk. Ma már nem léteznek ezek a csoportok, megatársadalmakban élünk, egyszemélyes csoportként - és ez erős hatással van a mindennapjainkra.
Korábbi, vándorló, gyűjtögető-vadászó életmódunk idején azt tanultuk, hogy döntéseinket gyorsan, csak a közvetlen következményeket figyelembe véve hozzuk meg. Inkább választottuk azt a megoldást, amely közeli jóval kecsegtetett és ködös, távoli rosszal, mint a közeli, pici rosszat és távoli, megfoghatatlan, de hatalmas jót. Ezért nehéz rávenni ma az embereket arra, hogy gondoljanak a klímaváltozásra, ne irtsák ki az esőerdőket, korlátozzák a szén-dioxid-kibocsátásukat, és egyáltalán: foglalkozzanak a távoli jövővel.
Csányi Vilmos: Drága barátaim, kedves majmok! (részlet)
Járványidők
Az emberi gondolkodás
A gondolkodásról gondolkodtam.
Az állatok is gondolkodnak, képeket látnak, spekulálnak, képesek problémákat megoldani. Az állati agy funkciója az élettani folyamatok szabályozása mellett éppen a gondolkodás, amely a legmagasabb szintű szabályozó folyamat. Amikor az állat felismer egy veszélyes helyzetet és elkerüli, az gondolkodás. Amikor fontolgat több lehetőséget, és korábbi tapasztalatai alapján egyet kiválaszt és megvalósít, az gondolkodás.
Ezek képességei az embernek is. Legtöbbünk képes képeket felidézni, és segítségükkel feladatokat megoldani. Ha az olvasó behunyja szemét, és elképzel egy utat jelenlegi tartózkodási helyétől valamilyen közelebbi célhoz, fel tudja villantani az útvonal emlékképeit, és természetesen végre is tudja hajtani a rövid utazást is az emlékképek vezérlete segítségével.
A mindennapi életben ennél sokkal többre is képesek vagyunk, kapunk egy szót mint célt, és megtaláljuk anélkül, hogy képek sokasága vezérelne az úton. Lehet, hogy sohasem jártunk arra, nincsenek képeink, mégis. Legyen a szó, a cél: Bécs. Nem képek szükségesek az utazáshoz, hanem ismeretek. Tudjuk, hogy vonatok járnak oda, pályaudvart keresünk, pénztárba megyünk, jegyet veszünk, beülünk egy fülkébe, és néhány óra múlva, ha valaki Bécset vagy Viennát kiált, leszállunk, célba érkeztünk.
Az emberi gondolkodás tehát lehetőségeiben, terjedelmében alapvetően különbözik az állatitól, pontosabban meghaladja azt.
Az előbbi példában szereplő vonat, pályaudvar, pénztár, jegy olyan szavak, amelyek közösségi eredetűek. Közösségeknek van vonata, pályaudvara, pénze. Az emberi gondolkodás közösségi természetű. Relatíve nagyon kevés konkrét információt tartalmaznak a cél eléréséhez szükséges szavak. Az a fogalom, hogy vonat, irdatlan ismeret, utasítás, történet, szerkezet, energia, működés csúcsán jelenik meg, használatához elegendő tudni, hogy honnan indul, hova megy és hogyan lehet fizetni érte. A modern társadalom elképesztő adattömeg kollektív birtoklására épül, de használni szerény tudású emberek milliói is képesek.
Az emberi közösségek formálódása valószínűleg másfél-kétmillió éve kezdődött, a legújabb adatok alapján már a Homo erectus is főzött, és csoportokban vándorolt, eszközöket, tüzet használt. Állatok ilyesmire nem képesek. Valamelyest együttműködő csoportokat képezhetnek, de az együttműködés csak az élet egy valamilyen fontos aspektusára vonatkozik. Területvédelem, közös vadászat, utódgondozás. Az embernél az együttműködés mindenre, az élet valamennyi területére kiterjed, és ennek az alapja a gondolkodásban történő különös együttműködés.
Az ember képes a gondolatait megosztani társaival, és egész élete a megosztás különböző formáira épül
. A megosztás eszköze az emberi beszélt nyelv. Amikor húsz-harminc távoli ősnek együttesen kellett egy-egy problémát, úgymint táplálékszerzés, védekezés megoldani, gondolatokat cseréltek. Olyan gondolatokat, amelyek a közösség tagjainak elméjében a megoldásról születtek. Mindenki arra törekedett, hogy valamiképpen megértesse a saját megoldását a többiekkel, és persze megértse a többiek javaslatait. Eleinte kevés volt a közösen megoldható feladat, már néhány jelzéssel utalni lehetett az egyéni megoldásra. A nyelv kevés szóval indult. Minden szó valamilyen probléma sikeres megoldását jelentette. Minden szó mögött korábbi sikeres megoldások szerepeltek. A jó megoldáshoz vezető szavakat gyakrabban ismételték, a kevésbé jókat nem gyakorolták, elfelejtették, a kifejezetten rosszakat pedig tiltásokkal vették körül. Gondolkodás, viselkedés – néhány szó roppant komplex életmódot hozhat létre.
Képzelje el az olvasó, hogy mondjuk otthon főz a családjával, együttműködnek, de csak a legszükségesebb szavakat használják. A tevékenységben a legnagyobb szerepe a tapasztalatnak lesz, a családtagok sokszor főztek már együtt, ismerik az eszközöket, gyakorlatuk van az egyes műveletekben. A szavak csak arra szolgálnak, hogy felidézzenek korábbi tapasztalatokat, aktiváljanak konkrét viselkedési műveleteket, és összehangolják a munkát. Kevés szó is elég. Egy élet során a sikeres együttműködés formái rögzülnek, kialakulnak az összetettebb műveleti egységek, nemcsak így lehetne megoldani a feladatot, de mi így szoktuk, ezt a legkönnyebb aktiválni, így jönnek létre a hiedelmek. Olyan viselkedési megoldások, amelyek beváltak már, vagy legalábbis elhisszük, hogy hasznosak. Amikor bonyolódik az együttműködés, egyre több szó áll rendelkezésre a közös műveletek értelmezésére, és feltűnik a kreativitás. Az a tulajdonságunk, hogy ismeretekből, mások gondolatainak részeiből új gondolatokat, új megoldásokat vagyunk képesek szerkeszteni, és roppant büszkék vagyunk, hogy csak nekünk jutott eszünkbe az a bizonyos ötlet.
Ahogy nő a közösség, egyre több hiedelem keletkezik,
sokszor elfogadunk olyan egy viselkedési módot is, amelyet még sohasem próbáltunk ki, de valaki emlékszik, hogy ez bevált, az öregeitől hallotta, hogy jó. Ez megint hatalmas ugrást jelent az állati gondolkodáshoz képest, nemcsak a saját és a velünk együtt élő társak tapasztalatait tudjuk hasznosítani, hanem az előző generáció hiedelmeit is. Elfogadjuk, mert a közösség mindig tudja, mi a jó megoldás, óriási tárháza van a sikeres eljárásoknak.
A hiedelmek idővel kultúrává állnak össze. Ez azt jelenti, hogy a közösség minden tagja részt vesz a közös hiedelemkincs birtoklásában, és itt már nemcsak a jó megoldások fontosak, hanem a tilalmak is. Sokféle megoldásról derült ki, hogy tévútra vezet, ezekről tilalmas gondolkodni, mert elvonja az energiát a helyes, bevált hiedelmekről. Egy ősi kultúra elegendő szóval és hiedelemmel rendelkezett ahhoz, hogy a számára szükséges erőforrásokat megszerezze, a veszedelmeket elkerülje, a felmerülő belső problémáit megoldja. Az is nyilvánvaló, hogy egy-egy ilyen ősi kultúra a maga zárt, kipróbált rendszerével akadálya volt a merész újításoknak, amelyek sokszor végződtek balszerencsésen. A biztos, stabil életet a kultúra már kidolgozott, elfogadott hiedelmei nyújtották. Valamiféle mentális ketrec képződött a biztos hiedelmek védelmére, és az újítás esetleges káros hatásának elhárítására. Csak azon szabad gondolkodni, amit a kultúránk már igazolt. Komoly korlát ez.
Amikor a külső környezet nagyobbat változott,
sokszor csak azok a közösségek maradtak fenn, amelyek adott esetben engedték az újítók működését, és megreformálták hiedelemrendszerüket.
A közösségek a nyelvi gondolkodás révén gyorsan megerősödtek és elszaporodtak, sok izgalmas dolog történt, feltalálták az írást, a vonatot és az atombombát. A modern társadalom is hiedelmeket tárol, folyamatosan gyárt, szelektál, megőriz és eltilt. Legkülönösebb és legmélyebbrehatóbb vonása, hogy megoldotta az egyén és a teljes emberi populáció közötti gondolat- és hiedelemcserét. A média, az internet segítségével bárki azonnal közölheti gondolatainak nyelvi kifejtését az egész emberiséggel. Ez természetesen alacsony hatásfokú, de léteznek csoportok, fórumok, kialakultak megbízhatónak vélt intézmények, amelyek az elképesztő gondolatmennyiségből szelektálnak, rekombinálnak és szaporítanak. Gondoljanak a vírusjárvánnyal kapcsolatos hiedelmekre. Jó a maszk, ártalmas a maszk. Veszélyes a vírus, veszélytelen a vírus. Lesz vakcina, nem lesz jó a vakcina. Keresik a gondolatok megvalósíthatóságát, gyakorlati felhasználását. Nemcsak hasznos, építő hiedelmek keletkeznek, hanem ártalmas rosszak, hamisak is. Az ősi közösségekben volt idő a kevés új gondolat megfontolására és gyakori elfelejtésére, esetleg ritka hasznosítására. A mai időkben a feldolgozás az alkotás után kullog, rendkívül lassúnak tűnik. Azt érezzük, hogy mindenki, minden fórum megtévesztő, vagy ostoba manipulációk áldozatai vagyunk, pedig csak a feldolgozás lassú.
Sokan félünk attól, hogy az emberiség belevész téves hiedelmeibe.
Hiedelemjárványok
Most, hogy minden szükséges óvintézkedést megteszünk a vírusfertőzés ellen, nagyon izgalmas megfigyelni a hiedelmek keletkezését és változásait az interneten. Annak idején az ősi közösségekben ez nagyon egyszerű és hasznos folyamat volt. Valaki gondolt valamit, hogyan képzeli megsütni azt a békát például, és elmondta a gondolatait a társainak. Az emberek imádnak beszélgetni, tehát az egész közösség nagyon hamar megvitatta, hogy tényleg úgy kellene a békát megsütni, vagy van valakinek jobb ötlete, vagy emlékszik a régi öregek jó tanácsaira a békasütéssel kapcsolatban. Amikor a vita tárgya sokszor megfordult a közösségben, és mindenki kifejtette a véleményét, megszületett a közös gondolat, a hiedelem, hogy szerintük azt a brekit hogyan és miként a legcélszerűbb szakácsművészetileg kezelni. Hasonló hiedelem sokféle lehet, de ez a közösség elfogadott egyet, és természetesen ezután ragaszkodott is hozzá. A békát így és így kell sütni.
Egy-egy közösség kultúrája hasonló jól átbeszélt és közösen elfogadott hiedelmek funkcionális hálózatából állott.
A funkcionális azt jelenti, hogy a különféle hiedelmek kapcsolódtak egymáshoz, kizártak egyeseket, befogadtak másokat, kerek, egész hiedelemvilágot képezve.
A hiedelemképző és -kezelő mechanizmus rendkívül fontos volt az ember fejlődése szempontjából. Ez emelt minket az állatok fölé, akik élhetnek csapatokban, akár vadászhatnak is közösen, de gondolataikat nem képesek nyelvvé alakítani, ezért jól megrágott hiedelmeik sem lehetnek.
Az ősi közösségek sok százezer év alatt lassan megszűntek, az ember szaporodásával nagyobb létszámú csoportok, falvak, városok, államok keletkeztek. Ezek kultúráját is hiedelmek képezik, gondoljunk csak a vallásokra, fontos szerepük volt a nagy tömegben élő emberek viselkedésének szabályozásában. Ezekben a nagy létszámú embercsoportokban azonban már nem volt elegendő idő és alkalom arra, hogy az új gondolatokat megbeszéljék, közösen elfogadott hiedelmeket alkossanak belőlük. Megjelentek a szervezetek és az ezeket működtető szabályok. A szervezetek mindig valamilyen funkcióval rendelkeznek, szolgáltatnak, termelnek, tanítanak valamit, ami illeszkedik a társadalom nagy szervezetébe és annak hasznára van. Iskolák, kórházak, rendőrség, katonaság, gyárak, műhelyek, boltok. A közösségeknek nincsen ilyen funkciójuk, az a létezésük értelme, hogy fennmaradjanak és megtartsák tagjaikat, de nem válogathatnak a tagok közül, nem küldhetik el, kivételes esetektől eltekintve a lustákat, a szórakozottakat, a gyengéket, betegeket. A szervezetek funkcióit a szabályok biztosítják. Az ember eredendően szabálykövető lény, ez a tulajdonsága tette lehetővé a közösségi életet. Hajlandó elfogadni a közösen kialakított szabályokat. A tömegesedéssel azonban a szabályokat előzetesen nem vitatták meg, hanem akik a szervezeteket létrehozták, maguk alkották meg, és aki a szervezethez csatlakozott, annak be kellett tartaniuk. Az új szervezetek teljesen átalakították a társadalmakat, eltűnt a közösségi egyenlőség, a szervezetek irányítói óriási különbségeket hoztak létre a javak elosztásában. Megváltozott a tulajdon értelme, szerepe az emberek életében.
A mai, modern időkben feltűntek olyan eszközök, amelyek lehetővé teszik a gondolatok villámgyors elterjesztését az egész glóbuszon.
Bárki bármit gondol, beírhatja a különböző közösségi oldalakra, és akinek tetszik, továbbadja. Láthatjuk, hogy ez az új fejlemény bonyolulttá teszi a gondolatok elbírálását, a hasznos hiedelmek kialakítását. Megjelennek a hamisított hírek, a szándékosan félrevezető információk, és hiába használja az internetet sok okos ember is, az ő véleményük, hatásuk nem, vagy csak nagyon lassan, sokszor már későn érvényesül. Tulajdonképpen elképesztő, hogy a koronavírusról szóló hírek az egész bolygón hozzáférhetőek, pillanatok alatt értesülünk arról, hogy hány beteg, halott van olyan országokban, amelyekről talán még azt sem tudjuk, hol vannak. Kinek kell maszkot viselni? Hogyan lehet elkerülni a fertőzést? Mivel kell fertőtleníteni a tojást? Sokféle ajánlás születik, némelyek egymásnak ellentmondanak, sokszor a szakértők sem tudnak megegyezni. Az emberek kiszolgáltatottak a szűkebb környezetük hiedelemvilágának vagy a saját ismereteik szűkösségének. Talán az lenne a megoldás, ha kialakulna egy védett internet, ahova csak a sokszor ellenőrzött információk kerülhetnének, hasonlóan a Wikipédiához, de szorosabb ellenőrzéssel. Egyszer biztosan megvalósul majd.
Fake net
Amióta működik az internet, jogos kritika, hogy a sok adat, tény, esemény, ismeret, gondolat mellett hamis adatokat, híreket („fake newsokat”) is közvetít. Különösen jól lehet ezt megfigyelni a Covid-járványról szól megnyilatkozásokban. Talán ez volt az első ténylegesen globális esemény, amiről azonnal, és minden államban szinte egyszerre jelentek meg az internettudósítások. Egy új vírus tudományos megismerése, és a védekezéshez szükséges eszközök megalkotása aránylag lassú folyamat, 2019 vége felé jelent meg a vírus, és 2020 decemberében kezdik alkalmazni a vakcinákat. Ez tudományosan fantasztikusan gyors, négy-öt évi munka rövidült le egyre, de a társadalom számára elviselhetetlenül lassúnak tűnt, különösen azért, mert ez alatt az egy év alatt számtalan hibás hír, ellentmondásos leírás jelent meg. A legszomorúbb következménye a tudományos folyamat óráról órára történő követésének, hogy most a lakosság alig egyharmada akarja magát beoltatni. A nagyobb, gazdagabb államok vakcinagyártáshoz értő intézményei mind versenyeztek a jó, a beadható vakcináért, és számoltak egy esetleges hiba hatásának elképesztő következményeivel. Másfél évszázados tapasztalata van az emberiségnek ezen a téren. A globális figyelem pedig kapkodott, a megszólalóknak fogalmuk sem volt a vakcinakészítés problémáiról, de nyilatkoztak, óvtak. Példa az egyik kínai vakcináról. Ez hagyományos technikát, elölt vírusokat alkalmazott, sok más ilyen vakcina van használatban, a messenger RNS tartalmú persze modernebb. A kínaival az a probléma adódott, hogy a vizsgálatok utolsó fázisához szükséges néhány tízezer önkéntes, még a járványban élő embert Kínában már nem lehetett megtalálni, ezért más országok, Törökország, Mexikó, Brazília önkénteseit kérték meg a vakcina kipróbálására, a próbák lezajlottak, és igen eredményesek voltak.
A probléma akkor keletkezett, amikor az internet és a sajtó elkezdett arról írogatni, hogy a kínaiak nem hajlandóak a kísérleti eredményeiket közölni. Azt persze nem írták meg, hogy azért mert még folynak a kísérletek más országokban. Mindenesetre ezzel sok embert elidegenítettek a kínai vakcinától meg az összes többitől. Az oroszt is érte hasonló támadás, valamelyik moszkvai egyetem virológusa aggodalmainak adott hangot. Ezt az internet azonnal úgy tálalta, hogy rossz az orosz vakcina, pedig ha megnézték volna, hogy tulajdonképpen mit is mondott, kiderül, hogy csupán eljárási kérdésekről nyilatkozott kritikusan. Nem a vakcinát kifogásolta, hanem egyes kísérleti szabályokat. Kritikáját laikus nem tudja megítélni, feltehetőleg a kollégái megértették. Amúgy is éppen arra valók az Unió vagy az ország megfelelő intézményei, hogy ellenőrizzék a terméket, és ha engedélyezik, megbízhatunk bennük. Vagy százötven éve létrehoztunk egy fontos, megbízható ellenőrző rendszert, amely eddig kiválóan működött semmi okunk arra, hogy most egy új vakcinánál kételkedjünk a megbízhatóságában.
Az internet kiváló dolog, de lehet, hogy az emberiség még nem eléggé érett rá.
Szakemberek nyilatkoznak, szakemberek számára érthetően, de manapság az ilyen nyilatkozatokat százmilliók olvassák és formálnak véleményt róla hozzáértés nélkül. Rossz a vakcina. Szakértők mondták. Pedig nem, a szerencsétlenek csak szakérteni akartak. A vakcina jó. A Pfizer vakcináról is olvastam baromságot, pedig ez kapta meg elsőként az engedélyt az EU-ban, és azóta már több százezer embert beoltottak vele. A klinikai kísérletek harmadik fázisában néhány tízezer embert beoltottak az új vakcinával, és figyelték, hogy hány új megbetegedés történik az oltottak között, összehasonlítva ezt a megfelelően méretezett kontroll, nem oltott csoporttal. A készítők természetesen siettek, és bizonyos idő elteltével közölték, hogy a vakcina legalább 65 százalékban biztosan hatásos, mert az eddig eltelt idő alatt ez a védettség számítható ki az adatokból, azután néhány hét múlva ez a szám kilencven fölé emelkedett és a szakértők legalábbis megnyugodtak. Közben néhányan lecsaptak az első adatra és elkezdték terjeszteni, hogy a Pfizer-vakcina csak 65%-ban jó, ami persze hamis hír.
A szólás- és sajtószabadság évszázadok óta kiemelkedően fontos értéke a normális társadalmaknak, noha pontos meghatározások, az értelmes korlátok, a morális szabályozás mindenhol vitatható.
Azon elmélkedem, hogy a szólásszabadság valóban fontos, és egy plurális sajtóban a néhány tízezer példányban megjelenés szabadsága is, de hogyan gondolkozzunk arról a jelenségről, amikor valaki otthon, egyedül ülve, egy komputeren százmilliós példányban oszt meg véleményt, hírt, adatot. Nem tudok jó megoldást, mert lehet, hogy a hamis hír kitalálója csak kis körben osztotta meg véleményét, de valaki felkapta, mások továbbadták, és gyorsan az egész világon elterjedt. A korlátozás jó lenne, de gyakorlatilag lehetetlen. Ki állapítja meg egy internetes hírről, hogy hamis, és milyen kritériumok, milyen felhatalmazás alapján? Őt ki fogja ellenőrizni? Jelenleg az internet hírfolyama lassan, sok kitérővel, esetleg hónapok alatt elvégzi az ellenőrzés aktusát, persze addig a hamis hír már sok kárt okozhat. Valamint a legnagyobb félelem, hogy ha megjelenik valamiféle ellenőrző, korlátozó mechanizmus, a politika azonnal rászáll, és akkor vége a szólásszabadságnak, vége az értelmes internetnek. Annyit persze tehetnének az államok, tudományos fórumok, hogy amikor már nyilvánvaló valamiféle hamisítás, akkor erre felhatalmazott, megbízható intézmények – például nálunk a Magyar Tudományos Akadémia – foglalkoznak az üggyel. Mondjuk a jelen helyzetben kéne egy tömör, észszerű állásfoglalás a vakcinák ügyében.
