A szenegáli Mohamed Mbougar Sarr eddig egyetlen, magyar nyelven megjelent regénye, Az emberek legtitkosabb emlékezete hatalmas siker volt (a Könyvesen a 2022-es év végi listánk második helyére került, a szerző a Margó Fesztivál vendége volt, és beszélgettünk is vele) itthon és szerte a világon. A Park Kiadó jóvoltából az írónak nemrég újabb kötete vált elérhetővé magyarul, Balla Katalin tolmácsolásában. A most megjelent Ugyanolyan emberek francia nyelven 2018-ban látott napvilágot De purs hommes címen, elsődleges témája pedig a homoszexualitás mint társadalmi és mint személyes kérdés.
A regény én-elbeszélője egy harmincas éveiben járó irodalomprofesszor, Ndéné Géjé, aki Szenegál fővárosának egyetemén francia irodalmat tanít, és éli viszonylag szabad és kötetlen hétköznapjait, míg egy nap szembetalálkozik a homoszexualitást övező problémákkal, az országában gór-jigénnek nevezett emberek kirekesztésével, halálos fenyegetettségével. Jól berendezett életén egyre nagyobbá váló törés keletkezik, amikor olyasvalamire nyílik rálátása, amivel korábban nem akadt dolga, és amivel nehéz őszintén szembesülnie.
Sarr regénye a kirekesztésnek, a tabusításnak nemcsak a társadalmi dimenzióit vizsgálja, hanem az emberek személyes sorsában, mindennapi életében, legalapvetőbb és legszorosabb kapcsolataiban való megjelenését is. Nem is annyira azt akarja megérteni, mit jelent, ha valaki a saját neméhez vonzódik, sokkal inkább azt, miért kell üldözni a muzulmán országban ezt a magatartást. Azt térképezi fel,
honnan erednek ennek a gyűlöletnek a gyökerei, milyen régre tekint vissza az utálat hagyománya
és hogyan tudnak megbirkózni ezzel azok, akiket sújt.
Egy probléma analitikus és érzékeny vizsgálata
Az Ugyanolyan emberek részben tézis-, részben esszéregény, mert bár van cselekménye (sőt, váratlan fordulatai is), alapvetően esszészerű betétekben, hosszabb gondolatfutamokban vizsgálja meg témáját, melyet a lehető legtöbb nézőpontból vesz szemügyre. Ndéné igazi kutatóként, kíváncsi, nyitott és elemző értelmiségiként kerül egyre közelebb a vizsgált problémához, és előbb csak intellektuálisan, majd egyre inkább érzelmileg is bevonódva foglalkozik a kérdéssel. A végére szinte már monomániásan – és mindeközben hihetetlen érzékenységgel és empátiával – igyekszik megérteni azt, amivel szembesül.
A középpontba állított probléma a melegek ellen irányuló gyűlölet és annak gyökerei, de a kérdés kis túlzással bármi lehetne,
a szöveg egyik lényege az a nyomozás, az a szellemi kihívás, amit egy ilyen téma vizsgálata jelent.
Sarr elbeszélőjét nem az azonos neműek közötti vonzalom, sokkal inkább a gyűlölet és az erőszak természete érdekli. Az a jelenség, amikor a másik fenyegetése, megvetése, kirekesztése egy társadalmi, vallási tradíció része, és mint ilyen sokszor képes felülírni a személyes érzelmeket is.
Post mortem lincselés
A regény nyitófejezete rendkívül erős felütés: Ndéné a barátnőjével való szeretkezés után elbágyadva egy olyan videóval találkozik, melyet aztán sokáig nem képes kiverni a fejéből (ugyanúgy, ahogy az olvasó sem). A felvételen az látható, ahogy egy fiatal férfit kiásnak a sírjából, majd hullagyalázó módon végighúzzák a városon, mint kiderül, pusztán azért, mert feltételezik, hogy gór-jigén, azaz meleg.
Az elbeszélőt felkavarja a videó, de eleinte nem foglalkozik vele, tudata mélyére száműzi a látottakat. De mikor röviddel ezután
az egyetemen megtiltják neki, hogy a francia irodalom olyan alakjairól beszéljen, mint például Paul Verlaine
(annak feltételezhető homoszexualitása miatt), vagy amikor a mecsetben beszédet tartó, rendkívül vallásos apját ellehetetlenítik, mert a híveket arra kéri, hogy imádkozzanak a post mortem lincselés áldozatául esett fiatal férfiért, visszatér a videóhoz, és újra végignézi.
Az anyák nézőpontja
Ahogy egyre inkább hatalmába keríti a téma, és egyre több aspektusát ismeri meg, elkezd beszélgetni róla a saját kultúráján kívüliekkel (egy amerikai lánnyal), egyetemi professzor kollégájával, Rama nevű szerelmével, sőt, egy általa homoszexuálisnak gondolt férfival is találkozik.
A legmegrendítőbb találkozása azonban az, amikor felkeresi a videón látott, halála után meggyalázott férfi gyászoló édesanyját, azt az anyát, aki fiát végül saját két kezével temette el házuk udvarán, mert nem maradt más lehetősége: „Ez az asszony az ágyon a kútja mélyén küzdött, láttam rajta. Semmit sem tehettem, hogy segítsek. Hosszú idő után átmenetileg előjött a labirintusából, és rám meredt. Nehezen álltam a tekintetét.
Az arca anyám arca, Adzsa Mbene arca, minden anya arca volt.
Ő azonban olyan fiút vesztett el, akitől megtagadták a sírhelyet.”
Ebben az esetben a szigorú, régóta fennálló és mindenkire kötelező érvényű társadalmi szabályokkal az anya fia iránti szeretete kerül szembe, egy olyan kapcsolódás, mely képes felülemelkedni bármiféle közösségi normán, hagyományon, elváráson és ítéleten. A lesújtott, magába zárkózott asszonyt Ndéné többször is meglátogatja, igyekszik gyászának részesévé válni, lelki támaszt nyújtani a magára maradt édesanyának. Az, ahogyan bemutatja ezt az asszonyt, a regény legpokolibb és legreménytelenebb epizódjai közé tartozik, és az elbeszélő is épp
itt hagyja el racionális, elemző nézőpontját és engedi be az érzelmeit is a kérdés vizsgálatába.
De nemcsak a videón látott férfi édesanyjának, és az ő gyászának bemutatásával, hanem saját családja kapcsán is megmutatja, mekkora feszültséget jelenthet az, amikor a közösség íratlan szabályai és egy szülő szeretete kerül szembe egymással. Mivel az egyetemen megtagadja, hogy elnézést kérjen azért, mert Verlaine-ről beszélt, felfüggesztik, és róla is elterjed a pletyka, hogy homoszexuális. Ndéné gyakorlatilag életveszélybe kerül, de családját is magával rántja, apja pedig hallani szeretné, tőle magától, hogy a szóbeszéd nem igaz.
A narrátor azonban képtelen ezt kimondani (hiszen, amit beszélnek róla, valójában igaz, csak a következtetés nem, amit levonnak belőle), még akkor is, ha egyértelműnek tűnik, hogy ő maga heteroszexuális. Apja a kitagadása mellett dönt, de közben össze is omlik a feszültség alatt, amit a fia iránti szeretet és a társadalom elvárásai közötti ellentét okoz.
A gyűlölet is csak előre írt sablon?
Ennek kapcsán az elbeszélő hosszan értekezik arról, hogy az emberek nagy része képtelen a meglévő normáktól elszakadni, és egy-egy konkrét kérdésben személyes döntést hozni. Apja és mostohaanyja döntéséről írja: „(…) nem ők voltak az egyetlenek a társadalmunkban, akiknek meggyőződése volt, hogy gondolkodnak, miközben csak homályos,
a lelki nyugalmukra nézve veszélytelen véleményeket ismételgettek.
A legtöbb ember kívülről átvett elveket hangoztat olyan témákról, amelyek semmiben és semmire nem kötelezik. (…) Pedig magukról a dolgokról kellene beszélni, a dolgok lényegéről, amelyben nincs helye semmiféle óvatlanságnak, semmiféle butaságnak.” Az elbeszélő pedig éppen ezt teszi, nem fogadja el az előre meghatározott normákat (egyik oldalét sem), hanem maga ered a kérdés nyomába, és végül megszüli saját „személyes igazságát”.
A zárlatban végül – melyhez egy nem várt fordulat is kötődik – a kirekesztettek mellé áll, de elsősorban azért, mert magát a gyűlöletet nem képes megemészteni és elfogadni. Sorsközösséget vállal a homoszexuálisokkal (és áttételesen minden üldözött emberrel), és döntést hoz: ha az emberek azért ölnek és pusztítanak, hogy a „jót” szolgálják, akkor ő maga nem tehet mást, minthogy a romlás példájává válik. Gondolatmenete, melynek végén eljut a döntésig, rámutat az erőszak mögött álló magyarázatok képmutatására, amely miatt Ndéné lázadó gesztussal úgy dönt, ha ez a fajta „jóság” vezet a gyűlölethez, akkor ő maga inkább a hagyományosan rossznak nevezett oldalra áll.
Élet, irodalom, gyász
A homoszexualitás és a társadalmi, vallási gyűlölet mellett más kérdéseket is boncolgat a regény, Verlaine kapcsán például az irodalomról gondolkodik (és az irodalomról való beszéd szorosan összeköti a bevezetőben említett Az emberek legtitkosabb emlékezete című regénnyel). Elsősorban azt az örök dilemmát veti fel, hogy életmű és az író élete szétválasztható-e: számít-e az, hogy Verlaine homoszexuális volt, amikor a műveit olvassuk?
Az elbeszélő diákjainak morális felháborodása kapcsán gondolkodik el ezen: „Sosem fogják meglátni Verlaine költészetének szépségét, mivel a személye tisztátalan a szemükben. (…) Felesleges lett volna beláttatni a hallgatóimmal, hogy Verlaine, a férfi, aki homoszexuális volt, nem azonos Verlaine-nel, a nagy költővel.”
Az Ugyanolyan emberek, ha létezik ilyen kategória,
rendkívül okos könyv,
elbeszélőjének ragyogó intellektusa és azon a képessége miatt, hogy a dolgok mögé tud nézni, elemző módon és több nézőpontból képes megvizsgálni egyes jelenségeket. Mindemellett nem hiányzik belőle az érzékenység és az empátia, a lélek, amikor az ember létét érintő kérdésekre tekint.
Nemcsak okos, de érzékeny könyv is, melynek a pletykákról, az anyai szeretetről vagy akár a gyászról szóló passzusai önálló, metaforákban és költői képekben gazdag értekezésként is megállják a helyüket: „A gyász labirintus; és ennek a labirintusnak a szívében ott rejtőzik a szörnyeteg, a Minótaurosz: az elvesztett ember. Mosolyog ránk; hívogat; magunkhoz akarjuk ölelni. Pedig lehetetlen, kivéve, ha magunk is meghalunk. (…) A gyász nem terméketlen, önmagáért való búslakodás; nem: elgyászolni valakit annyit tesz, mint megpróbálni a megismerés módjává alakítani a fájdalmat; út, amelyen járva rekonstruáljuk magunkban az elhunyt világát…”
Egyetlen apró hibája talán az, hogy néhol túlságosan is belemerül egy-egy gondolatba, túlírja és hosszúra nyújtja az elmélkedést, helyenként épp ezért túl egyértelművé teszi vagy akár le is vonja a tanulságot. Ettől eltekintve a regény
világos, áttetsző, egyszerre intelligens és érzéki szöveg,
melynek mondatai eleganciával, könnyedséggel, mégis olyan súlyosan áradnak, hogy muszáj néha megállni és a tartalomtól függetlenül elgondolkodni azon, hogyan lehet ilyen kifejezően írni, így építeni és a fűzni a mondatokat.
Ez a tapasztalat pedig ismételten rámutat arra, hogy a jó könyv nemcsak jó történet, hanem olyan elbeszélés, mely stílusa, hangja, szóhasználata miatt is felejthetetlen élménnyé teszi az olvasást. Sarr könyvében minden adott a mondatok élvezetéhez (és ez természetesen a fordító munkájának is köszönhető), melyekkel ráadásul a gyűlölet irodalommal egyidős témáját ragadja meg, amihez így vagy úgy, sajnos mindenkinek köze van.
