Képzeljük el, hogy tizenhárom évesek vagyunk. Képzeljük el, hogy az apánk lelépett, és nem is nagyon érdeklődik utánunk, és ha mégis, abban sincs sok köszönet. Képzeljük el, hogy az anyánkkal kettesben élünk, akinek szintén megvan a maga kis buborékélete, munkával, nagy társasággal, alkalmilag egy-egy szeretővel. Képzeljük el, hogy ebbe az érzelmi vákuumba egyszer csak belép egy felnőtt, aki azt érezteti velünk, hogy igenis szerethetőek és értékesek vagyunk, és tőle aztán mindent megkaphatunk, amit addig úgy hiányoltunk a mindennapokból. Nagyon leegyszerűsítve ez történt a 14 éves Vanessa Springorával, a Beleegyezés című regény V.-jével, amikor egy társasági vacsorán megismerkedett az akkor 49 éves Gabriel Matzneff-fel (a könyvben csak G.), a híres íróval, aki szellemességével, fellépésével rögtön elbűvölte a lányt („Soha, egyetlen férfi sem nézett még rám így.”).
A férfi hamarosan levélben kért találkát a lánytól, és nem is vesztegette az idejét, rögtön a lakására vitte. Egy nem is annyira titkos viszony vette ezzel kezdetét, a lány pedig fülig szerelmesnek gondolta magát, egy olyan kapcsolat részesének, amelyet a külvilág nem érthet meg. Bár az anyja először felháborodott („Nem tudtad, hogy pedofil?”), végül tudomásul vette, hogy kamaszkorú lánya egy nála harmincöt évvel idősebb férfival találkozgat; a cinkosa lett, sőt, egyenesen azt tanácsolta neki, hogy a nagyszülőknek ne meséljenek a dologról, mert ők „nem tudnák megérteni”. De nemcsak az anya nyugtázta V. és G. viszonyát, hanem az asszony barátai is, akikkel megbeszélte a dolgot és tanácsot kért tőlük. Mindhiába: „Úgy tűnik, senkit sem nyugtalanított különösebben a kapcsolatunk”.
A regénybeli G. klasszikus szexuális és érzelmi predátor,
aki a sebezhető, magányos, zilált családi hátterű kiskorúakra vadászott. A lányt levelekkel bombázta, rendszeresen megvárta az iskola közelében, és a lakásában – később egy hotelszobában – találkozgatott vele. De nem V. volt az egyetlen kamasz szeretője, habár váltig állította, hogy kettejük viszonya „egyedülálló” és „fenséges”. Önmagában már ez a tény is egészen felkavaró, ezen túlmenően viszont felfoghatatlan az őket körülvevő szűkebb és tágabb közeg reakciója is. G.-t például többször beidézték a rendőrségre, miután valaki névtelen levelekben feljelentette, de a hatóságok legfeljebb ímmel-ámmal, vagy sehogy sem nyomoztak. Később V.-ben még az is felmerült, hogy – akár a börtönt is kockáztatva – esetleg G. saját maga írta a leveleket, így erősítve kettejük között egy olyan véd- és dacszövetséget, amelyben csak ők vannak, és amelyből mindenki mást kizártak.
Maga az irodalmi-művészi közeg is végtelenül elnéző és megértő volt
(„Ráadásul G. híres író, ami nem megvetendő részlet”), pedig akkor már több olyan könyve is megjelent, amelyekben Fülöp-szigeteki pedofil útjairól írt gyomorforgató részletességgel:
„Ha G. tényleg az a perverz, akinek már olyan sokszor lefestették előttem, az abszolút mocsadék, aki egy Fülöp-szigeteki repülőjegy áráért orgiákat rendez magának tizenegy éves kisfiúk testének kihasználásával, és mindezt egy-egy, a fiúknak ajándékozott iskolatáskával kompenzálja, az belőlem szörnyeteget csinál?” Akkoriban kevesek tettek fel hasonlóan nyugtalanító kérdéseket. Közéjük tartozott Denise Bombardier kanadai író, aki a híres Apostrophes című televíziós műsorban – amelyben együtt szerepelt Gabriel Matzneff-fel – felháborítónak nevezte, hogy egy olyan perverz szerepelhet a tévében, aki – és itt idézet a regényből – „arról ismert, hogy hirdeti és gyakorolja a pedofíliát”. Mindez 1990-ben történt, az esetből pedig Bombardier jött ki rosszul – hogy mennyire rosszul, arról sok-sok évvel később ebben az interjúban beszélt (az irodalmi közeg lényegében leírta, bojkottálták, francia irodalmi díjra a későbbiekben nem jelölték). Springora is azt írja, hogy csak utólag értette meg, hogy „milyen nagy bátorságra volt szüksége a kanadai írónőnek, hogy egyes-egyedül szembeszálljon egy egész korszak engedékenységével”.
A regénybeli V. többszörös abúzus áldozata, hiszen szexuálisan és érzelmileg is kihasználták, ehhez pedig a passzivitásával – közvetetten – rengeteg felnőtt asszisztált. És ha ez még nem lenne elég, G. íróként is visszaélt a helyzetével, amikor a viszonyt beleírta egyik regényébe, V. alakja pedig később felbukkant a Gallimard-nál publikált naplókban is.
A férfi tehát minden létező fronton visszaélt a hatalmával,
egy nagybetűs manipulátor, és a lány teljesen tehetetlen: nincs, aki segítene neki, tanácsokkal látná el, és olyan sem, aki felvilágosítaná őt arról, hogy akár be is perelhetné a kiadót. Már felnőttként tűnődik el azon, hogy a könyvkiadásban dolgozók vajon miért adták ki olyan készségesen G. naplóit. Nem érti, mi volt az oka annak a nagyfokú toleranciának, amellyel a társadalom a kulturális elit egyes tagjait kezelte – mintha a művészet minden bűncselekmény alól felmentést adna. Bár ebben a közegben is akadtak olyanok, akik szót emeltek G. ellen (közéjük tartozott ritka kivételként a Denisként emlegetett kiadóigazgató), mások ugyanakkor azt mondták, vegye megtiszteltetésnek, hogy G. éppen belészeretett (ez a mondat konkrétan Emil Cioran filozófus szájából hangzott el). Springora ezzel a könyvvel tehát
egy olyan elit felett is ítéletet mond, amelynek tagjai évtizedekig abban a hitben éltek, hogy rájuk más (erkölcsi) szabályok érvényesek,
mint a hétköznapi emberekre.
Bár Vanessa Springora több helyütt is elmondta, könyvét elsősorban irodalmi műnek tekinti, a fentiekből is látszik, hogy nagyon nehéz nem egyfajta tanúságtételként, egy sok évig lappangó trauma feldolgozásaként tekinteni a műre. Springora a könyvében legtöbbször szikár mondatokban, távolságtartóan idézi fel a múltat, és indulata főként a kötet második felében, a „gonosz varázslat”szertefoszlásával bukkan a felszínre. Ugyanakkor már a regény fejezetcímei is árulkodóak: A gyermek, A zsákmány, A kisajátítás, Az elszakadás, A billog, Írni. Springorát egy életre traumatizálta Matzneff, de tudta azt is, hogy ha szabadulni akar az emlékétől, ha újra kontroll alatt akarja tudni a saját életét („birtokomba akarom venni életemnek ezt a szeletét”), akkor nem marad más hátra, minthogy
megírja a saját történetét.
Vanessa Springora így lesz a saját élete főszereplője megint, és kap hangot egy olyan közegben, amelynek szereplőiben sok-sok évig még csak fel sem merült, hogy egy közel 50 éves férfi és egy 14 éves lány viszonya semmiféle szempontból nincs rendben.
A művészet semmiféle abúzusra nem lehet mentség, hirdeti Springora, és a hangját a jelek szerint végre meghallották. Könyve ugyanis nem maradt következmények nélkül: Matzneff kulturális számkivetett lett, a párizsi ügyészség pedig vizsgálatot indított ellene. Az író a könyvkiadásban dolgozó barátainak köszönhetően már a megjelenés előtt tudomást szerzett Springora könyvéről, és jobbnak látta, ha villámgyorsan az olasz Riviérára teszi át a székhelyét. Matzneffnek várhatóan idén ősszel áll majd bíróság elé, a könyv hatása pedig valószínűleg jóval túlmutat majd a konkrét ügyön.
