Világhírű lett az író, aki azt gondolta, hogy egy bűntényhez a nyugdíjas otthon eszményi terep

Világhírű lett az író, aki azt gondolta, hogy egy bűntényhez a nyugdíjas otthon eszményi terep

Ritka az olyan könyves siker, mint Richard Osmané. A Nagy-Britanniában televíziós műsorvezetőként ismert Osman régi vágya volt, hogy regényt írjon, a tévés munkái miatt viszont egyre csak halogatta a dolgot. A szikra akkor pattant ki a fejéből, amikor egy angliai nyugdíjas otthonban meglátogatta az anyját: így született meg A csütörtöki nyomozóklub ötlete (kritikánk róla ITT), amelyben négy hetven fölötti nyugdíjas ered egy bűntény nyomába és próbálja szétsimítani egy rejtélyes gyilkosság szálait. A könyv óriási siker lett, Nagy-Britanniában már több mint egymillió példányt adtak el belőle, a folytatásért pedig állítólag hétszámjegyű összeget fizetett a Penguin Random House. Richard Osmant zoomon értük el: a jó krimikről, az idős emberek láthatatlanságáról és rendőr nagypapájáról is beszélgettünk vele. Közben kiderült, vérbeli csapatjátékosként hogyan élte meg az írással járó egyedüllétet, vajon unja-e, hogy örökké a filmjogokat megvásárló Steven Spielbergről kérdezik, és persze mesélt egy kicsit a második részről is. Interjú.

Ruff Orsolya | 2021. június 02. |

Azt gondolom, mindenkinek van egy képe a nyugdíjas otthonokról, de azt nem hinném, hogy a gyilkosság is része lenne ennek a képnek, elsőre legalábbis szokatlan kombinációnak tűnik. Mi vette rá arra, hogy egy gyilkossági ügy kellős közepébe helyezze a szereplőit? Fel tudja esetleg idézni azt a legelső képet, amelyből kibomlott a cselekmény? 

Az anyám egy nyugdíjas közösségben él, ami nagyon hasonló a könyvbelihez. Elég sokszor meglátogatom; vidéken található, csodaszép helyen, zöld dombok, tavak mellett, nagyon csendes, az ember csak a madarak énekét hallja, meg a távolból a templomi harangokat. Miután angol vagyok, természetesen az volt az első gondolatom, hogy ez elképesztő hely lenne egy gyilkosság számára! Mind olvastunk Agatha Christie-t és tudjuk: ha egy álmos faluban járunk, valakit meg fognak mérgezni. Szóval, arra gondoltam, milyen nagyszerű hely lenne egy gyilkosság számára… És amikor odalátogattam, mindig elbeszélgettem az ott élőkkel: hetven felettiek, teljesen önállóak, szabadon mozognak, szóval oda mennek, ahová szeretnének. Beszélgettem velük arról, mit dolgoztak, mit értek el. Aztán az jutott eszembe, ha történt volna itt egy gyilkosság, ők biztosan megoldották volna! Sőt, valószínűleg egyikük követte volna el! Az ötlet egészen egyszerűen innen eredt: arra gondoltam, mi lenne, ha lenne egy olyan csapat, amely ezekből a valószínűtlen barátokból állna, mind hetven fölöttiek, akik történetesen ugyanabban a közösségben élnek, és egy olyan életszakaszban, amikor úgy érzik, hogy kicsit lebecsülik őket, átnéznek rajtuk, aztán a való világ hirtelen arcul csapja őket. És vajon mit kezdenének egy ilyen helyzettel? Én azt gondolom, hogy briliánsan kezelnék. 

Richard Osman
A csütörtöki nyomozóklub
Ford: Orosz Anna, Agave, 2021, 368 oldal
-

Az öregkor általában azt sugallhatja, hogy valami már véget ért, de az ön regényében sokkal inkább valami újnak a kezdete. Sőt mi több, a szereplői még előnyt is kovácsolnak az öregségükből. De ön szerint miben rejlik a valódi szupererejük? 

Azt gondolom, mindkét megállapítása helytálló. Van egy olyasfajta elképzelés, hogy aki betöltötte a hetvenet, az már mehet, belevetheti magát egy karosszékbe, aztán ne zavarjon többé senkit. Nekem az a meglátásom, hogy mindig újdonságok, új kalandok, új barátságok után kutatunk, de a társadalom időről időre nem engedi, hogy ez valóban meg is történjen. Azzal, hogy ezek az emberek bekerültek ebbe a közösségbe, esély nyílt arra, hogy új barátságokat kössenek. Ami a szupererőt illeti: a szereplőim hetven felettiek és egy olyan életszakaszban vannak, amikor valószínűleg a legbölcsebbek, amikor már rengeteg mindent láttak. Végigdolgozták az életüket, volt családjuk, gyerekeik, bizonyos dolgokat már meggyászoltak, a testük már szétesik, de az agyuk még úgy működik, mint egy harmincöt évesé. Már hallottak minden hazugságot, láttak minden csalfaságot, ráadásul rengeteg idejük van, hiszen nem kell munkába járniuk és mindig valamilyen elfoglaltság után kutatnak.

Az igazi szupererejük az, hogy az emberek alábecsülik, ártalmatlannak gondolják őket…

És ebből a szempontból láthatatlanok is, nem igaz? 

Pontosan. A csütörtöki nyomozóklubban részt akarnak venni egy fontos nyomozásban, amit egyáltalán nem szabadna nekik, és olyan ajtókat akarnak kinyitni, amelyeket nem lenne szabad. De, mint ahogy ön is mondta, láthatatlanok, így aztán mindenki hagyja, hogy besétáljanak azon az ajtón. Kérdéseket tehetnek fel, az emberek meg azt gondolják, ugyan mi baj lehet, ha ezzel az ősz hajú hölggyel beszélgetek… 

Ahogy ön is mondta, ezek az emberek már bölcsek, rengeteg történetük, esetleg titkuk is van, de mit gondol, számukra ez inkább teher vagy értékes tapasztalat? 

Ahogy öregszünk, szerintem mindannyian megpróbáljuk takargatni a csomagunkat: a sebeinket, a borzasztó szakításokat, eseteket, amelyek miatt bűntudatunk van, vagy szégyenkezünk. És amikor az ember megöregszik, bevillan, hogy várjunk csak egy kicsit! Hiszen mindenkinek van ilyen csomagja! Mindenkinek vannak titkai, dolgok, amiket szégyell. Miért nem vagyunk őszinték saját magunkhoz? Azok az emberek válnak boldogtalanná, akik sosem néztek szembe azzal, mit rontottak el, a traumákkal, amelyeket el kellett szenvedniük. Mindent összevetve azok lesznek boldogok, akik őszinték magukhoz. És ebben a könyvben, remélem, négy olyan emberrel találkozhatnak, akiknél már nincs értelme a titkolózásnak – az élet túl rövid, és az embereknek már nem kényelmetlen magukról meg a szomorúságaikról beszélni. Ott van Elizabeth, az egykori kém, aki nagyon zárkózott, minden titkot magában tart, ez a három ember viszont megváltoztatja, és lehetővé teszi számára, hogy azzá a nővé váljon, akivé szeretne. Ez szerintem nagyon fontos üzenet. 

Ön azt mondja, az élet már rövid számukra, amiről az jut eszembe, hogy a regényben érdekes mód a halál közelsége nemhogy blokkolná, inkább felgyorsítja az események menetét – mit gondol erről? 

Amikor a szereplőim felfogásáról, érzéseiről morfondírozom, akkor azért le kell szögeznem, hogy ezek az emberek nem filozófusok. Nem akartam, hogy leckéket adjanak az életről meg a halálról, csupán azt akartam, hogy az életükben legyen egy sürgető elem. Ha rólunk van szó, akkor simán elhalaszthatunk dolgokat holnapra. Ők viszont abban a korban vannak, hogy nem tolhatnak el semmit másnapra, hiszen korlátozott számú holnap áll a rendelkezésükre. Ami azt jelenti, hogy most kell elvégezniük azt a dolgot! Úgy akartam megírni ezeket a szereplőket, mintha kicsit sietősre kellene fogniuk a tennivalóikat. 

A négy főszereplő nagyon különböző háttérrel rendelkezik – az esetükben mit tartott leginkább szem előtt? 

Nem tudok annyit a magyar társadalomról, amennyit kellene, de talán tudják, hogy az angol társadalom megszállottja az osztálynak, annak a háttérnek, hogy ki honnan érkezett. Én személy szerint egy nagy munkáscsaládból származom, de a munkám és a lehetőségeim miatt sokkal inkább a középosztályhoz tartozom, és nagyon más közegben mozgok. A családom inkább a regénybeli Ronhoz és Joyce-hoz áll közelebb, Elizabeth és Ibrahim pedig mindketten azt a világot képviselik, amelyben aztán magamat találtam. Ebben a közegben annyira nem érzem komfortosan magam, de attól még nagyon is ismerős. Ez valahogy az agyam két felét reprezentálja: Ron és Joyce az egyik oldalon, Elizabeth és Ibrahim a másikon. Azt akartam, hogy ők négyen más-más hátterű közegből érkezzenek, mert

szeretem, amikor különböző osztályokból származó emberek rájönnek, hogy valójában egyformák,

és rádöbbennek, mi mindent kaphatnak egymástól. Hogy az embereknek különböző képességek birtokában kell lenniük, hogy egy csapatot alkothassanak. A regény ebből a szempontból egy hagyományos, régimódi bandáról szól, amelyben mindenkinek megvan a maga helye. 

Van közöttük olyan, aki különösen közel áll önhöz? 

Mivel a könyv egy része naplóformátumban íródott, és Joyce írta a naplót, az emberek azt kérdezgetik tőlem, mégis hogyan kerültem egy hetvenvalahány éves nő fejébe? Őszintén szólva, egész álló nap tudnám írni Joyce-t, így az is lehet, hogy nem Joyce fejében vagyok, hanem ő van az enyémben! Talán a referenciáink mások, de ahogyan írunk, ahogyan gondolkodunk és beszélünk, az nagyon hasonló. Talán ő az, aki a leginkább képvisel engem, a másik három szereplő pedig inkább a személyiségem egy-egy darabkáját. 

Olvastam valahol, hogy a nagypapája rendőr volt. Krimiíróként ő mennyiben inspirálta? 

Emberként inspirált, és persze íróként is. Úgy nőttem fel, hogy a rendőrségről meg a bűncselekményekről szóló történeteit hallgattam, teljesen odáig voltam, lenyűgözött, imádtam! A nagyapám örökké nyomozott valamilyen ügyben, és nem félt előttem beszélni a bűnözésről, arról, hogy mi történik a zárt ajtók mögött. Ugyanakkor a rendőrség működése nem volt annyira szabályozott, mint napjainkban. Szóval, a nagypapám néhanapján elég lazán állt a törvényhez, így például elmesélte azt is, hogyan lehet megúszni dolgokat. Emellett ő, és ez, remélem, tükröződik a könyvben is, borzasztóan kedves ember volt, olyan, aki törődik másokkal, egyúttal viszont nagyon kemény is volt. Nem riadt vissza attól, hogy nehéz döntéseket hozzon. De mindig azon volt, hogy jobb hellyé tegye a világot. Szeretem azokat az embereket, akikben van empátia és kedvesség, de nem félnek attól sem, hogy időről időre berúgják az ajtót. 

-

A regényben a kirakós szoba egy fontos helyszín, és azt gondolom, maga a nyomozás is olyan, mint egy kirakós, hiszen muszáj a különböző elemeket egybeilleszteni. Önnek mik azok az összetevők, amelyek elengedhetetlenek egy jó krimihez? 

Jó kérdés, már csak azért is, mert vannak, akik lenézik a krimit, zsánerműfajnak tartják. Én a tévéből jövök, és egy dolgot tudok: a televízióban az első percben tudatnod kell, mit néznek a nézők. Csak hogy ellazuljanak, és tudják, mi vár rájuk. Ha egy kvízműsort néznek, akkor legyen tiszta, hogy az egy kvízműsor. Ugyanez van a krimivel is: a regény elején megmutatkozik egy probléma, a végén pedig az a probléma meg lesz oldva.

Én ezt a szerződést kötöm meg az olvasóval.

Szerintem a krimi manapság annyira rendkívüli és nagy hatású, sok témát érint, és olyan embereknek ad hangot, akik máskülönben nem tudnák hallatni a hangjukat. Szeretem azt közvetíteni az olvasók felé, hogy „biztonságban vannak”. Ebben az esetben ugyanis bárhová magaddal viheted őket, bármilyen történetet elmesélhetsz nekik. Szerintem egy krimivel a világ minden története elmondható, ugyanakkor egy sokkal nagyobb közönségnek, mint egy szépirodalmi művel. Ennek pedig az az oka, hogy rögtön az elején megköttetik az a szerződés, amely azt üzeni, hogy vigyázni fogok rád. 

Egy jó krimi mindig többről szól annál, minthogy valaki elkövet egy bűncselekményt, más pedig kinyomozza, hiszen mindig állít valamit a társadalomról, az erkölcsről, a családról. Az feltűnt, hogy ebben a regényben ön nagy hangsúlyt helyezett a szülő-gyerek kapcsolatokra, amelyek sokszor nem éppen kiegyensúlyozottak. Jól sejtem, hogy ez elég fontos volt önnek? 

Így van. Nézze, szeretek krimit írni, mert szeretem a rejtélyeket, de jelenleg olyan korban élünk, amikor folyamatosan azt kapjuk, hogy nem értünk egyet egymással, a közösségi oldalakon pedig állandóan egymásnak feszülünk. És bizonyos emberek ezt nagyon könnyen ki tudják aknázni. Én azt gondolom, hogy rengeteg minden köt össze bennünket, és én személy szerint egy ilyen típusú könyvet akartam írni. Egy olyan könyvet, amely nem osztja az igét, de megmutatja, hogy különböző helyekről származó emberek, bár lehet, hogy bizonyos dolgokban nem értenek egyet, de közös humánummal rendelkeznek. Ezek a csendes hangok jelenleg nem kapnak elég teret, mivel a kultúránk nem teszi lehetővé – például a közösségi oldalak miatt –, de ezeknek a csendes hangoknak meg kell találniuk a módját annak, hogy meghallják őket. 

Említette már, hogy a tévé felől jött, ahol nyilván rengeteg embert elért a műsoraival. Mi vonzotta az íráshoz? Hirtelen ötlet volt, vagy már régebb óta izgatta? 

Mindig is írtam, újságíróként kezdtem és a tévének írtam, és az, hogy televíziós műsorvezető lettem, a színtiszta véletlenen múlott. Már negyven voltam, és valójában soha nem akartam műsorvezető lenni, nem is érdekelt a dolog. Egy kvízműsort készítettünk elő a BBC-nek, a próbán pedig a műsorvezető szerepét játszottam, és megkérdezték, hogy nem akarnám én csinálni? Egy pillanatig sem gondoltam, hogy sikeres lesz, de aztán így lett, és ma már sokat szerepelek a tévében. De ez alapvetően sosem izgatott, ez nem én vagyok. Én mindig inkább az voltam, aki leült és írt.

Valójában az, hogy a tévében szerepelek, jó tíz évvel kitolta azt, hogy regényt írjak.

Én ugyanis mindig is ezt akartam csinálni. A tévében viszont mindig olyan műsorokat próbáltam készíteni, amiket én is megnéznék, és azért is akartam krimit írni, mert szeretem a bűnügyi regényeket. Sosem azért akartam krimit írni, mert az egy népszerű műfaj, vagy mert az emberek majd megvásárolják. Sokkal inkább arra voltam kíváncsi, hogy vajon én tudnék-e krimit írni! Azt gondoltam, az egy álom megvalósulása lenne. Erre vártam nagyon sokáig. 

Viszont regényt írni nagyon más kreatív folyamat, mint a tévének, hiszen egyedül ül egy szobában, az egyetlen társaságot a fejében élő szereplői jelentik. Mi volt a legnagyobb kihívás, és mi segítette azokban a napokban? 

Jó kérdés, hiszen egész pályafutásom alatt csapatban dolgoztam, és imádok egy nagy team része lenni! Körbeülni egy asztalt és közösen ötletelni… Imádom, amikor egy tévéműsoron vagy száz ember dolgozik, és mindenkinek megvan a maga helye. Két éve volt először, hogy egyedül leültem a monitor elé – és nagyon szerettem. El is ámultam magamon, mennyire bejön. Tényleg élveztem. És valószínűleg pont azért, amit ön is mond, hogy a szereplőimmel alkothattam egy csapatot. Ott volt körülöttem ez a banda, szórakoztattak engem.

Meg is lepődtem rajta, mennyire élvezem.

Aztán eljött az a pont, hogy kiadják a könyvet, és akkor megint kiderült, hogy ez az egész a csapatról szól. Ott voltak a szerkesztők, a sajtósok, a pr-osok, és megint egy csapat részese lehettem, amit nagyon szerettem. És nagyon bírom azt is, ami utána történt, például, hogy interjúkat adok, hiszen így megint egy nagy banda tagja lehetek. Nekem ez örömet okoz. Szóval, tényleg meglepett, mennyire élvezem az írás magányosságát, de nagyon élvezem azt is, hogy csapatban lehetek. 

Tényleg titokban írta a könyvet? 

Igen, először is azért, mert annál nincs rosszabb, mint amikor elárulod a barátaidnak, hogy írtál egy könyvet, ők meg azt gondolják, na, ne, akkor muszáj lesz elolvasnom! De a fő ok az volt, hogy mivel itt a tévében szerepelek, biztosan lett volna olyan kiadó, amelyik látatlanban is azt mondja, hogy megjelenteti. De először magam miatt kellett megírnom ezt a könyvet, hogy bebizonyítsam, hogy képes vagyok rá, aztán amikor kész lett, megmutattam pár olyan embernek, akikben megbízom, és akikről tudtam, hogy megmondják a frankót. Szerencsére tetszett nekik. Aztán amikor a könyv jogait elkezdtek külföldön értékesíteni, az igazán önbizalmat adott. Hiszen Nagy-Britanniában ismert vagyok, de Magyarországon, Oroszországban vagy épp Kínában fogalmuk sincs, hogy ki vagyok. Ez esetben az emberek sokkal inkább a történetre és a szereplőkre reagálnak, nem pedig arra, hogy én vagyok az a fickó a tévéből. 

Olvastam valahol, hogy a bátyja ugyanabban az évben publikálta az első könyvét, mint ön. Az írás egyfajta családi ügy lett ezek szerint önöknél, de hogyan zajlott ez az egész: megmutatták egymásnak a kézirataikat, írói tanácsokat adtak egymásnak? 

Ez érdekes, mert a bátyám itt hosszú évek óta sokkal híresebb nálam, hiszen egy rockzenekarban játszik. Listavezető albumaik vannak, körbeturnézták a világot, ilyesmik. Szóval, mindig is híres volt. Egy nagyon okos, nagyon tehetséges fickó. És ahogy már szó volt róla, tényleg titokban írtam a könyvem, aztán nagyjából egy év elteltével arra jutottam, hogy el kell mondanom a fivéremnek, Matnek, aki amúgy nagyszerű olvasó. Aztán egyszer csak csörgött a telefonom, a bátyám volt, aki azt mondta: „Nézd, valamit be kell vallanom: az utóbbi egy évben írtam egy könyvet”. Mire én: „Ugyanezt akartam mondani!” Nekem ott volt a tévés életem, neki a zenei, mégis elértünk egy olyan szakaszba, amikor az jutott eszünkbe, miért ne csinálhatnánk azt, amit szeretnénk. A jó hír az, hogy két nagyon különböző könyvről van szó, szóval nincs köztünk semmiféle versengés. Az ő könyve az első karantén előtt jelent meg, és épp most olvastam a második művét, ami egyszerűen briliáns, és szerintem nagyon sikeres lesz. Szóval egyikünk sem adott a másiknak tanácsot, nagyon más emberek vagyunk, és ezek nagyon különböző könyvek, de én nagyon büszke vagyok rá! Azt mondtam neki: „Mat, nagyon boldog lennék, ha idén a tied lenne a második legjobb könyv az Egyesült Királyságban!” (nevet) Nagyon örülnék, ha nagy siker lenne a könyve, és imádnánk, ha mind a ketten rajta lehetnénk a bestseller-listán! 

Az előbb már elhangzott Agatha Christie neve, és igazán érdekelne, hogyan éli meg, amikor az olvasók párhuzamot vonnak Christie és az ön könyve között! Idegesítő dolognak tartja, vagy inkább bóknak veszi? 

Óriási dicséret, egyáltalán nem idegesít. Van pár a dolog, amihez nem szeretem, ha hasonlítanak, de Agatha Christie egyáltalán nincs közöttük, hiszen ő a legnagyobb. Hogy a mai napig szeretjük, annak nem más az oka, hogy bár nagyszerű rejtélyeket írt, mégis embereket, karaktereket ábrázolt, akikről szívesen olvasunk. Őszintén szólva, eléggé aggódtam, hogy a könyvem túlságosan brit lesz, és hogy a külföldi olvasók majd nem fogadják jól, de azt hiszem, épp az ellenkezője történt, az emberek nagyon szerették a britségét, és ez nagyrészt annak köszönhető, hogy Agatha Christie roppant népszerű szerte a világon. Vannak országok, ahol az emberek jó kombinációnak tekintik a gyilkossági rejtélyt meg Nagy-Britanniát. Szóval, én azt gondolom, hogy ha az emberek bármi olyat találnak A csütörtöki nyomozóklubban, amit megtalálnak Agatha Christie-ben, attól én boldog leszek. Ha van valami a regényemben, ami hasonlít Agatha Christie-hez, akkor pont az lehet, amiről már az elején is beszéltünk. Hogy ott voltam azon a nagyon csendes, nagyon brit helyen és arra gondoltam, hogy ideális lenne egy gyilkossághoz. Angliában igazán senki nem mondja ki, amit gondol, és senki nem hagyja kiáradni az érzelmeit, így mindig van némi visszafojtott feszültség, és sosem lehet tudni, ki tenne el láb alól… 

Hírlevél feliratkozás

Már említette, hogy az a nyugdíjas otthon volt a fő inspirációs forrás, ahol az édesanyja él, de hogyan fogadták az ott élők a könyvet? Olvasták egyáltalán? 

Ó, az anyám nagyon aggódott, és hát az az igazság, hogy vannak dolgok a könyvben, amik nagyon hasonlatosak ahhoz a helyhez, ahol ő él. Az édesanyám olvasta a könyvet, és tetszett neki, ami jó dolog. Aztán persze mások is elolvasták. Az elején azt mondták: megtennéd, hogy nem árulod el, hol van pontosan a falu? Mert mi van, ha sikeres lesz, és ide akarnak jönni az emberek? Mire én mondtam nekik, ne aggódjanak, nem lesz sikeres. És aztán hogy így berobbant, most meg azzal jönnek: elmondhatjuk másoknak, hol található? Miközben engem arra kértek, hogy ne mondjam el! (nevet) Mindenesetre azt hiszem, tetszett nekik a könyv, és leginkább azért, mert nem olyan helyként ábrázoltam, ahol szomorúság és gyász honol. Egy olyan helyként festettem le, ami tele van élettel. És hát pontosan ilyen is. Több pletyka, politika és misztérium történik egy ilyen helyen, mint bármely egyetemen. És azt gondolom, hogy ezt sokra értékelik. 

Feltételezem, hogy mindenki Steven Spielbergről faggatja, de azt is gondolom, ez olyasmi, amit különösebben nem lehet megunni, ugye? 

Tudja, ennek egész iparága van, és mielőtt kijön egy olyan könyv, ami jól működhet például a televízióban is, kiküldik egy csomó tévés meg filmes cégnek, és ha valakit érdekel a dolog, akkor létrejön a kapcsolat. Találkoztunk több olyan céggel is, amelyek meg akarták filmesíteni a könyvet, köztük volt egy rakás brit tévés cég is, de az volt bennem, hogy na, jó, biztos csak azért akarják, mert én vagyok az a tévés csávó. Aztán jött pár érdeklődő külföldről is, majd hirtelen képbe került Spielberg cége. És hát, tudja, mi van… Én 1970-ben születtem, Spielbergen nőttem fel. Szerintem nem tudna rosszat tenni velem. Igazából sajnálom a többi céget, sokan biztosan briliáns dolgot tudtak volna forgatni belőle, de abban a pillanatban, hogy valaki azt mondja, Spielberg kész megvenni a jogot, mi mást lehetne tenni… Hogy egy olyan ember, mint Spielberg, aki nagyon ért a történethez és a karakterekhez, azt mondja, elolvasta és szerinte jól fogadnák a nézők, az nagy magabiztosságot ad. De igaza van, sokat kérdeznek erről, és

nagyon-nagyon-nagyon sok évnek kell eltelnie, mire megunom majd, hogy arról kell beszélnem, hogy Steven Spielberg megvette a jogokat. 

Tud bármi konkrétumot az adaptációról? 

Tudja, a filmipar mókásan bizonytalan terep, de amennyire tudom, jövő tavasszal kezdődnek a munkálatok, Angliában forgathatják majd, ami jó dolog lenne, de elég időt töltöttem már tévés és filmes körökben ahhoz, hogy azt mondjam: majd hiszem, ha látom. 

Részt vesz majd a feldolgozásban? 

Nem hiszem. Korábban már meséltem arról, mennyire szeretek csapatjátékos lenni, és hagyom, hogy azok végezzék a dolgukat, akik ahhoz a legjobban értenek. Spielberg és az emberei ebben biztosan jobbak. Jó, hogy tájékoztatnak arról, mi történik éppen, de én a következő könyvemet írom, őket pedig hagyom, hogy végezzék a saját munkájukat. 

Arról már lehetett hallani, hogy lesz folytatása a könyvnek. Egy első könyv mindig ugrás a sötétbe, hiszen semmiféle előzetes elvárásnak nem kell megfelelni, a második könyvvel ez viszont megváltozik. Amikor a folytatást írta, érezte a sikerből vagy az elvárásokból fakadó nyomást? 

Ami azt illeti, szerencsém volt, mert a második részből már rengeteget megírtam, mire kijött az első. Örülök, hogy így történt, mert utána nagyon elszabadultak a dolgok. Az első könyv megírása viszonylag hosszú ideig tartott, hiszen nem volt határidőm, a másodiknál pedig a nyomás abból fakadt, hogy tudom, a kiadó szerette az elsőt és izgatott volt a második miatt, ami jó dolog. Személy szerint nekem nagy örömet okozott írás közben, hogy visszatérhettem a szereplőimhez, különösen a karantén alatt. Most meg kellene írnom a harmadikat, és pont az történik, amiről ön is beszél, az van bennem, hogy „te jó ég, most mi lesz?” Hiszen annyi sok visszajelzést kapok, ami még ha pozitív is, felveti bennem a kérdést, vajon hogyan fogok visszatalálni magamhoz, a szereplőimhez meg a monitoromhoz. Most ezzel viaskodom. Ki kell tudni zárni a könyv körüli zajokat, és vissza kell találni abba az alagútba, amely saját magamhoz és a karaktereimhez vezet. 

Elárulhat valamit arról, mi fog történni a második könyvben? 

Az lesz a címe, A férfi, aki kétszer halt meg. Az első könyv legvégén valaki becsúsztatott egy levelet Elizabeth ajtaja alatt, és a folytatás legelején ki fog derülni, hogy ki írta a levelet és mi áll benne, ez pedig feje tetejére állítja mindenki életét. A második könyv cselekménye pedig ekörül a levél körül fog forogni, meg persze azon személy körül, aki becsúsztatta. Többet nem árulhatok el róla. Még annyit, hogy mindenki, aki életben volt az első könyv végén, vissza fog térni a másodikban. 

-

Ha valaki megírja az első könyvét, nyilván az a legfőbb ambíciója, hogy azt a könyvet kiadják, és sokan olvassák majd. De mi a helyzet a másodikkal, mi mozgatja ennél a könyvnél, mi az ön legfontosabb ambíciója? 

Az első könyvnél az volt, hogy eladjak elég példányszámot belőle ahhoz, hogy megírhassam a következőt. Tényleg ez volt a legfőbb ambícióm. Jelenleg A csütörtöki nyomozóklub itt minden idők harmadik leggyorsabban fogyó keménytáblás könyve. 

Kik előzik meg? 

J.K. Rowling és Dan Brown. Szóval, alapesetben azt mondanám, hogy a második teljesítsen jobban az elsőnél, de érzem, hogy ez nehéz lesz. Amit nagyon szeretnék, ha az emberek élvezettel olvasnák a második könyvemet, ha azt mondanák, milyen jó újratalálkozni ezekkel a szereplőkkel! Bizonyos országokban az első könyv még csak most kezd felkerülni az eladási listákra, Németországban, Svédországban, az Egyesült Államokban. Jó lenne a két könyvvel elutazni külföldre, mondjuk elrepülni Magyarországra és találkozni az olvasókkal. Nekem örömet okozna, ha más országokban is olyan jól fogadnák a könyvet, mint Nagy-Britanniában. De összességében úgy vélem, a siker meg az eladások pusztán zajok, és egy adott ponton az embernek muszáj hátralépnie, lehajtani a fejét, jó munkát végezni és olyasmit írni, ami tetszik az embereknek. A többi meg majd jön magától.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Hogy múlatná az időt Miss Marple a luxus nyugdíjasotthonban?

Az elmúlt évek legnagyobb brit könyvsikerét produkálja éppen Richard Osman, az empátiájáról híres műsorvezető. Első regényében hetvenes nyugdíjasok erednek gyilkosok nyomába két pohár bor és a Pilates-edzés között.

...
Hírek

A torták is szóba kerültek, mikor Richard Osman lett az év írója az Egyesült Királyságban

Richard Osman kapta az év írójának járó elismerést a British Book Awards díjátadóján.

...
Beleolvasó

Steven Spielberg megvette Richard Osman krimijének filmjogait

Május elején érkezik magyarul Richard Osman debütáló regénye, A csütörtöki nyomozóklub, amely 2020 egyik legnagyobb krimi szenzációja volt. 

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Catarina Sobral a felnőtteket is meg akarja szólítani a gyerekkönyveivel

Catarina Sobral portugál illusztrátor és animációs rendező azt mondja, valahol még mindig él benne egy gyerek, képeskönyvei ugyanakkor nemcsak a legkisebbeknek szólnak. Budapesti látogatása alatt a színek dialógusáról, a szükséges kompromisszumokról és Lisszabon fényeiről beszélgettünk vele.

...
Gyerekirodalom

Megjelent J. K. Rowling új könyve, A karácsonyi malac

Megérkezett J. K. Rowling új könyve, A karácsonyi malac. A Harry Potter-sorozat óta ez az első történet, amelyet az író kifejezetten gyerekeknek írt. 

...
Gyerekirodalom

Piotr Socha: Olyan könyvet akarok csinálni, amit nem lehet otthagyni a boltban

A Méhek és a Fák című képeskönyvek lengyel illusztrátora, Piotr Socha viszonylag későn kezdett könyveket rajzolni, a döntő lépés megtételében pedig egy másik könyvsiker inspirálta. Interjúnkban elárulta, mit kellett a nyomdába adás előtt átrajzolnia az egyik könyvben, és beszélt arról is, milyen tanácsokkal látná el azokat a gyerekeket, akik komolyan gondolják a rajzolást.

...

Színt vall a Könyves: így olvastuk mi a kötelező olvasmányokat! [podcast]

...

Závada Péter átiratában Rómeó első szerelme a drog [Kötelező]

...

A mansfieldi kastélyban Austen nem félt egy unortodox hősnőt a középpontba tenni [Az Austen-projekt]

...

Knausgård, Sally Rooney és A Zöld Lovag [10 perc Könyves]

Olvass!
...
Beleolvasó

Karafiáth Orsolya hősei a halál árnyékában is egymás mellett maradnak

Az Egymás könyve felkavaró hullámvasút, amely az elmúlásról, a barátságról és a bátorságról szól. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Milyen okok állhatnak a háttérben, ha egy fiatal nő eltűnik az otthonából?

Az izlandi Sigrídur Hagalín Björnsdóttir könyvében egy fiatal nő, Edda eltűnik az otthonából, újszülött gyermeke mellől. A rendőrség tanácstalan, és a család a nő öccsét kéri meg, hogy keresse meg Eddát. Olvass bele a Szent Szóba!

...
Beleolvasó

Bödőcs új könyvében harmincéves jubileumot ünnepel a Cirkuszhaza

Bödőcs Tibor új könyvének Luigi King a főszereplője, aki fura keveréke Berlusconinak, Trumpnak, Orbánnak, Castrónak. A Mulat a Manézs megmutatja, milyen egy Cirkuszhazában élni. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Ebben a családi legendáriumban nem a portyázó farkasok a legveszélyesebbek

Sepsi László új regényében Höksring városát emberöltők óta az alapító Ergot család tartja kézben, a rendőrség hallgatólagos beleegyezésével irányítja a kizárólag itt honos hallucinogén gomba termesztését és terjesztését. Miután egy robbanás elpusztítja a békésen vacsorázó Ergot családot és otthonukat, felbolydul a helyi alvilág. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Nem maradt azokból, akik a boszorkánybélyeget keresték rajtunk

A fiatal katalán irodalom legfontosabb szerzője gyönyörű, de nagyon zárt világot mutat be első magyarul megjelenő regényében: a Pireneusok világát, ahol az emberek elszórt hegyi tanyákon élnek, és nemcsak a távolság, de a saját feloldhatatlan magányuk is elválasztja őket egymástól. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Tisza Kata új könyve az élet második felének dilemmáihoz ad útmutatást

Az Egyedül a gyászról, az öregedésről, a túlélésről és a megbékélésről szól. Olvass bele!