A kétezres évek eleje a nagy könyves rajongások ideje volt. Akkor jöttek ki sorban a Harry Potter-könyvek, amelyeknek a megjelenése eseményszámba ment. Ezt hamar felismerték a kereskedők, és ritkán látott jelenetek játszódtak le: a boltok éjszaka is nyitva tartották, az olvasók pedig hosszú sorokban kígyóztak, hogy minél hamarabb megvehessék az éppen aktuális folytatást. A Da Vinci-kód körül nem volt ekkora hisztéria, pedig ez is egy sorozat része, de az első kötet (Angyalok és démonok) mintha kicsit elsikkadt volna – vagy csak a második rész berobbanása miatt tűnik úgy.
Az viszont mindent vitt: lehet, hogy nem strázsáltak éjszaka a boltok előtt a rajongók, viszont A Da Vinci-kód nyomán soha nem látott érdeklődés indult meg a Szent Grál, a reneszánsz festészet szimbolikája vagy épp Jézus állítólagos felesége iránt. Az egyház persze kiakadt, és hevesen kritizálta a könyvet (továbbgerjesztve ezzel a hírverést), sőt, akadtak országok (Libanon, India és például Irán), ahol a kisebbségi keresztény egyházi vezetők nyomására egy időre be is tiltották a könyvet. És aztán persze ott voltak a történészek, akik cikkek százaiban húzták rá Brownra a vizes lepedőt (az interneten pár kattintással kismillió olyan oldalt találni, amelyek a könyv történelmi pontatlanságait elemzik – ami megint csak a regény körüli hírverést habosította). A legszórakoztatóbbak viszont az irodalmi kritikák voltak (ezekről bővebben a podcastben beszéltünk).
Az tény, hogy Dan Brown tulajdonképpen nem talált fel semmi újat: írt egy klasszikus, lineárisan építkező kalandregényt, egy sajnos nem túl karizmatikus főhőssel meg egy segítővel, és sok-sok ellenlábassal. Ezeréves recept, és legalább ugyanennyi ideje működik nagyon is jól. Amiben A Da Vinci-kód újat hozott, hogy
Dan Brown az egészet összekente a történelmi, vallási, művészeti összeesküvés-elméletek mázával.
És amikor olvasás közben látszólag összeáll a képlet, vagy a rejtett összefüggések között feldereng egy addig nem látott megoldás, akkor itt a szokottnál is gyakrabban meglehet az aha-élményünk – vagy legalábbis az aha-élmény illúziója. Valójában ez viszi el a hátán a regényt, és nem mondjuk Robert Langdon karaktere, hiszen a könyvet nem az eseményekkel sodródó szimbólumkutató figurája, hanem éppenséggel az olyan erős – egyesek szerint botrányos vagy vitatható – hívószavak adják el, mint a „Jézus felesége”, „a szent vér”, „a templomosok”, „a Szent Grál”.
A regény alapvetően túlírt, a mondatai sokszor nehézkesek, néhol ügyetlenek, viszont a szöveg erősen párbeszéd- és cselekményalapú, emiatt pedig nagyon könnyen olvasható és befogadható. A kötet a megjelenésekor vegyes kritikákat kapott, de a kortársak reakciójából az jött le, hogy egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a jelenséggel, és a nyilvánosság előtt olyan írók nyilvánítottak véleményt egy alapvetően szórakoztatásra kitalált regényről, mint Stephen King, Salman Rushdie vagy éppen Umberto Eco. Mindez nem hatotta meg különösebben Dan Brownt, aki
a kritikákra válaszul konzekvensen állította, hogy az abban foglaltak nagy része igaz.
Sőt, egy 2003-as CNN-interjúban egyenesen úgy fogalmazott, hogy a sztori háttértörténetének 99 százaléka valós. Lendületét az sem vette vissza, amikor a 2010-es közepén többen is plágiummal vádolták meg – ezeket a pereket a felperesek rendszerint elbukták, de volt olyan eset, amikor Brown elismerte, hogy valóban inspirálódott a szóban forgó könyvből. Ekkor már javában zajlott az azonos című film forgatása, ami új muníciót adott a rajongóknak, és megint fellángolhatott A Da Vinci-kód-mánia. Hogy a film mennyire megmozgatta anemcsak az olvasók, hanem az elit fantáziáját is, azt jól mutatja az a sztori, amelyet Brian Grazer producer mesélt el egyszer. Eszerint Ron Howard rendezővel – akivel épp a franciaországi forgatást készítették elő – meghívást kaptak az Élysée-palotába, ahol az akkori francia államfő, Jacques Chirac fogadta őket. Arra számítottak, hogy egy ötperces protokolláris találkában lesz részük, ehelyett egy órát beszélgettek a köztársasági elnökkel, aki megpróbálta elérni (hiába), hogy egy közelebbről meg nem nevezett színésznőt, a lánya egyik barátnőjét válasszák Sophie Neveu kriptográfus szerepére – ő Robert Langdon segítője, a filmben végül Audrey Tautou játszotta. A filmet 2006-ban mutatták be, és ha nem is kritikai, de vitán felül közönségsiker lett (az összbevétele valahol 760 millió dollár körül mozog).
Ha csak bevételi oldalról nézzük, akkor mind a könyv, mind pedig a film igazi kasszasiker.
Dan Brown akár egy életre hátra is dőlhetne, és nagy eséllyel ezt is teszi. Habár látszólag aktív, de legutóbb 2020-ban jelent meg könyve – ez volt a gyerekeknek szóló Vad szimfónia, amelyet a magyar Susan Batori illusztrált, előtte viszont 2017-ben jelent meg regénye, ez volt az ötödik Robert Langdon-könyv, az Eredet. Mindenesetre húsz év távlatából úgy látszik, hogy A Da Vinci-kód az a regény, amely folyamatosan kitermeli az új rajongóit, Dan Brownnak viszont minden későbbi dobása – és ami azt illeti, az azt megelőző is – elmaradt ennek a kötetnek a sikerétől. Nem véletlen, hogy nagyjából ezzel az egy regényével azonosítják – ezzel viszont még húsz évvel a megjelenése után is képes ideig-óráig dominálni a könyves közvéleményt. Dan Brown-mánia nincs, A Da Vinci-kód rajongótábora viszont valószínűleg egy darabig még velünk marad.
