A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform.
"Az aprómunka utolsó fázisa számomra az, amikor a teljes regényt hangosan felolvasom magamnak. Ez a fárasztó folyamat eltart néhány napig, de én esküszöm a hatékonyságára. Hangos olvasás közben számtalan apró hiba jobban érzékelhető, mintha amikor magunkban zsolozsmázzuk át újra és újra az egyre ismerősebb szöveget. Mássalhangzótorlódás, önkéntelenül kihagyott-félreolvasott szavak, ritmustalanság – ha egy szöveget nem lehet gördülékenyen felolvasni, ha hangos olvasás közben elunom magam, akkor ott problémák vannak." Kiss Tibor Noé esszésorozatának harmadik részében részletesen elmeséli, hogyan jut el az ötletgyűjtéstől a vázlatkészítésen keresztül a regényírásig, majd a kész mű véglegesítéséig.
A projekt keretében Kiss Tibor Noé esszésorozata mellett (az első rész itt, a második pedig itt elérhető) a szerző készülő regényébe is betekintést nyerhetnek az olvasók. A kötet első részlete itt, a második pedig itt olvasható.
A regényírást szokás a hosszútávfutáshoz hasonlítani, és az is gyakran elhangzik, hogy ez a munka nagy monotóniatűrést igényel. Kiegészíteném ezt még egy harmadik fontos tulajdonsággal, amivel az írónak rendelkeznie kell: ez pedig a birkatürelem. A most készülő regényem alapötletét és nyitójelentét 2020 tavasza óta pontosan tudom, de csak 2023 januárjában jutottam el odáig, hogy leírjam az első mondatot. 1
A nekiindulás lassú. Eleinte csak ötletelek, sorszámozott e-maileket küldök magamnak, ha eszembe jut valami, ami fontos lehet a könyvben. Egy utcai jelenet, egy mondat, egy kép. A hangrögzítőt is gyakran használom. Rengeteget gondolkodom a szereplőim jellemén, életútján, ezeket lejegyzem. Ekkor a regényterv egy folyton változó valami a fejemben, jól esik figyelni az önmozgását, időnként kapcsolódni hozzá. Váratlan, de annál nagyobb öröm rátalálni egy-egy jelenetre vagy motívumra, ami lassan irányt ad a hullámzásnak. A készülő könyvemnél ilyen meghatározó pillanat volt, amikor beugrott, hogy az egyik szereplő akkor találja meg a helyét a könyvben, ha szibériai terepmunkára küldöm. Aztán lassan lépek a konkrétumok felé. Elkészítem a regény és a szereplők idővonalát, ezek az anyagok később, a regényírás során – amikor a szerző hajlamos elveszni a legapróbb részletekben is – nagyon fontosak. Addig-addig finomítgatom magamban a történet főbb csomópontjait, amíg úgy érzem, nem maradtak benne következetlenségek és logikai hibák. (Később mindig kiderül, hogy maradnak.)
Amint úgy érzem, hogy viszonylag jól látom a regényem körvonalait, nekiülök a vázlatírásnak, ami a könyv legfontosabb előmunkálata. Ez a vázlat lesz az, ami lineárisan végigvezet a szövegen.
Mielőtt egyetlen sort is leírnék, megtervezem, hogy a regény hány fejezetből, az adott fejezeteken belül hány nagyobb szakaszból áll. Az Excel-tábla minden rubrikája egy-egy szakasz a könyvből, én pedig néhány hónap alatt kitöltöm ezeket a rubrikákat. Ez szakaszonként csak néhány mondat, hangulatkép, rövid leírás, magamnak címzett utasítás. A vázlatba írás lehetőséget ad arra, hogy szisztematikusan újra- és újra átgondolhassam a regény legfontosabb csomópontjait, a motívumokat, a könyv dinamikáját. A regényből még egyetlen sort sem írtam le, de már pontosan tudom, mi történik a szereplőmmel a könyvemben. A vázlat: a lassú bemelegítés lezárása.
Fontos megjegyezni, hogy a vázlat nem szentírás, hanem olyan, folyamatosan változó segédanyag, ami – számomra legalábbis – biztonságot nyújt a munka során. Bizonyos motívumok gyakran kikopnak a könyvből. A vázlatban jó kötőanyagnak tűnnek, a regényírás közben viszont kiderül róluk, hogy nem bírják el a rájuk helyezett súlyt, kiszámíthatóvá, közhelyessé válnak – ilyenkor gyakran más motívumok veszik át a helyüket. A vázlatban elhelyezett történetek is sokszor máshová kerülnek a kész könyvben, nem ritkán kimaradnak belőle. Ugyanez érvényes a könyv szereplőire is. Bizonyos történetek vagy karakterek egyszerűen túlterhelik a regényt, elviszik a fókuszt, nehéz őket ellenpontozni, menniük kell.
A legbosszantóbb talán az, amikor a vázlat bizonyos elemei kapcsán a munka utolsó szakaszában jövök rá, hogy amit korábban elgondoltam, az egyszerűen hülyeség. Szegény vázlat, nem tökéletes, de azért az enyém, és én nagyon szeretem.
Izgalmas kérdés a meglévő szövegek beépítése a regénybe. Korábban nem fordult velem elő ilyesmi, de most nagyjából húsz szöveget – beleértve egy teljes Élet és Irodalom-tárcasorozatot – írtam meg úgy, hogy tudtam, azok valamilyen formában a következő regényem részét képezik majd. Annyiból kudarcot vallottam, hogy néhány szenvedős hónap után rájöttem, képtelen leszek megírni a könyvet azzal az elbeszélővel, akivel eredetileg terveztem. Arról nem beszélve, hogy ismét szembesültem azzal, hogy regényíró vagyok, nem novellista. A kisebb lélegzetű írásaim legtöbbje nem működött regényszövegként. Azt nem gondoltam, hogy copy-paste, és slussz-passz – az azonban még mindig meglep, hogy egy hatezer karakteres novella néhány mondatra vagy egy rövid bekezdésre redukálva sokkal jobban él a regényben. Ezúttal az alapanyagnak szánt novellák és tárcák újraolvasása jelentette a vázlatírás utolsó fázisát: nagyjából a nyolcvan százalékuknak megtaláltam a helyét az Excel-táblában. Persze, a legtöbbet újra kell írnom, de legalább van okom örülni minden használható történetmorzsának vagy mondatnak.
Objektív mivolta ellenére a vázlat nemcsak folyamatosan változik, de még azt is nehezen tudnám kijelenteni, mikor érzem késznek. Hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már a regényemet szeretném írni, és nem a vázlatomat. Mondanám, hogy amikor a vázlatban meglátom az egész művet, de a készülőben lévő könyvem esetén legalább két fontos cselekményszál, illetve motívum megoldatlan maradt, mégis úgy éreztem, elég a vázlatírásból. A korábbi könyveim tapasztalataiból megtanultam, hogy a dolgok majd alakítják magukat, és – mint később, néhány fejezet megírása után kiderült – ez nagyjából most is így működött. Vagyis egyszer csak ott ültem az üres dokumentum fölött, és azon gondolkodtam, mi legyen az első mondat.
Az első mondat leírásának pillanatát soha nem felejtem el, mint ahogy az első bekezdés vagy nagyobb szakasz megszületését sem.
Ez az öröm azonban nem tart sokáig, mert hiába készítjük el a világ legtökéletesebb vázlatát, a fő feladat akkor is megmarad, meg kell írni a regényt. Vagyis még mindig ugyanott állunk: a startvonalnál. Ekkor a nyelvalkotás válik központi kérdéssé, ami számomra a Beláthatatlan táj írása során jelentette a legnagyobb nehézséget. A hagyományosnak tekinthető munkamódszerről – miszerint a regényírást az elejével kezdjük, a végével pedig befejezzük – hamar kiderült, hogy ezúttal nem működik. A négy elbeszélőm szövegrészletei egymásba fonódtak, viszonylag rövid szakaszokban váltották egymást, én pedig velük együtt ugráltam egyik szereplőből a másikba. Írtam másfél-két flekket az ötvenhárom éves történelemtanár perspektívájából, aztán a huszonegy éves utcagyerek balhézott egyet a haverjaival egy parkolóban, majd jött egy szakasz a kómában fekvő lány prózavers-szerű, szürreális világából.
Három fejezet megírása után tartottam az első nagyobb szünetet, és azonnal láttam, hogy a karaktereim nem igazán élnek. Hasonlóan beszélnek, éreznek, gondolkodnak. Rájöttem, hogy csak akkor tudom jól kicsiszolni a szereplőim személyiségét, ha több időt töltök velük, azaz nem csak a monológjuk egy-egy szakaszán dolgozom. Ekkor döntöttem el, hogy mindegyiküknél három fejezetnyi szöveget írok meg, majd miután ezzel végeztem, folytatom a következő szereplővel, és így tovább. Ekkor vettem igazán hasznát az aprólékos vázlatnak. A vázlat adott lehetőséget arra, hogy teljes egészében a szereplőim nyelvének kimunkálásával foglalkozhassak. Könnyebben tudtam a bőrükbe bújni, azonosulni velük úgy, hogy az egymásba fonódó történetszálakat, a szereplők közötti kapcsolatokat a vázlatból puskázva mindvégig átláttam. Megtehettem volna, hogy írok négy monológot, majd egymás mögé rakom őket (lásd például Tompa Andrea Omertáját, ahol ez a módszer tökéletesen működik), én azonban más dinamikát szerettem volna elérni. Illetve lehetett volna az egészet egyben megírni, majd utólag szétvágni és egymáshoz illeszteni a szövegdarabokat – ez azonban lehetetlen vállalkozásnak tűnt, fel sem merült bennem.
Utólag azt mondom, a regényírói munka fontos része a „három fejezet-szabály”.
Három fejezet után mindig érdemes volt átgondolni mindazt, ami addig svungból megszületett, mert eddig minden könyvemnél előkerültek olyan nyelvi vagy éppen szerkezeti problémák, amelyeket ebben a munkafázisban még viszonylag könnyen korrigálni lehetett.
Vannak persze olyan ellenőrzési pontok, amelyek a regény megírása után aktuálisak. Ez már az aprómunka világa. A Beláthatatlan táj többszólamúsága miatt fontos volt, hogy bizonyos jellemző szavak (jelzők, szófordulatok) ne keveredjenek a szereplők között. Ha valami az egyik szereplőm szerint „bámulatos”, akkor ez a szó onnantól kezdve foglalt az ő számára. Control + F, ez a legjobb megoldás ilyenkor. Ezt a keresés-csere módszert érdemes volt harminc-negyven szó esetén végigcsinálni. Ugyancsak a Beláthatatlan tájban tűnt fel számomra, hogy a kulturális utalások (konkrét zeneszámok, dalszövegek, filmek, könyvek említései) a regény első néhány fejezetében gyakoriak, majd később kikopnak a könyvből. Az utolsó kör egyik nagyobb munkafolyamata az volt, amikor ezeket kigyűjtöttem egy Excel-táblába. Ekkor pontosan látszott, hogy a megérzésem nem csalt. Ahol egymásra torlódtak ezek a kulturális utalások, onnan átpakoltam néhány említést a regény más szakaszaihoz, hogy a teljes szöveg így is kiegyenlítettebbé, arányosabbá váljon. A hősöm nem a temető mellett dúdolja magában a diszkóslágereket, hanem a kórházi váróteremben – teljesen mindegy. Az aprómunka utolsó fázisa számomra az, amikor a teljes regényt hangosan felolvasom magamnak. Ez a fárasztó folyamat eltart néhány napig, de én esküszöm a hatékonyságára. Hangos olvasás közben számtalan apró hiba jobban érzékelhető, mintha amikor magunkban zsolozsmázzuk át újra és újra az egyre ismerősebb szöveget. Mássalhangzótorlódás, önkéntelenül kihagyott-félreolvasott szavak, ritmustalanság – ha egy szöveget nem lehet gördülékenyen felolvasni, ha hangos olvasás közben elunom magam, akkor ott problémák vannak.
A kilencedik szövegverzió után aztán az embernek elege lesz, és elküldi a szöveget a szerkesztőjének. Aztán boldogan hátra dől, fütyörészik, és megpróbál néhány hétig nem gondolni a regényére.
Rémálmaiban levelet kap azzal, hogy a regényben alapvető következetlenségek és zavaros viszonyrendszerek vannak. Szerkezeti problémák – ettől a két szótól álmában kiveri a víz. Amikor ébren van, tippelget, hogy minden erőfeszítése ellenére hány megjegyzés lesz a válaszlevéllel együtt érkező Word-fájlban. Ötszáz elmegy, háromszáznak már örül. Várakozik tovább, birkatürelemmel.