Sokunk életét meghatározzák a szüleink döntései, arról viszont már keveset hallunk, hogy valaki egész életében a szülei árnyékában éljen. Jorge Barón Bizának nem volt választása, sorsát már születése előtt eldöntötték a szülei, egyetlen fiukat egész életében az öngyilkosság, az erőszak, az otthontalanság követte. Az argentin író modern klasszikusnak is nevezett A sivatag és a magja című regényében őszintén és művészien vall kilátástalan és egyedülálló életéről, egy legendás apával való leszámolásról, illetve egy anya múlttal való szembenézéséről (olvass bele itt).
Az 1942-ben született író gyerekkora változatos és nehéz volt, az egész életét meghatározó pillanat viszont 1964-ben jött el: a szülei éppen a válási papírokat írták alá, amikor egy váratlan mozdulattal az apja sósavval öntötte arcon egykori feleségét, a szerző anyját. Az ekkor még csak 22 éves Biza sorsa ebben a pillanatban örökre megpecsételődött.
Mi történik a nagy latin-amerikai regények után?
Ez a könyv olyan, akár egy klasszikus latin-amerikai regény (pl. Gabriel García Márquez, Mario Vargas Llosa vagy Juan Rulfo valamely írásának) kéretlen és őszinte folytatása. A nagy, világmegváltó, kicsapongó forradalmár (és nem mellesleg regényíró) férfi talál magának egy szép és szintén politikailag elhivatott nőt, bejárják a fél világot, majd egy drámai válás véget vet a kapcsolatuknak. Hiszen a vad erőket sosem lehet kordában tartani. Arra viszont ritkán gondolunk, hogy ezekből a vad erőkből gyerekek is születnek – a latin-amerikai regényekben főleg –, akik aztán semmit nem tudnak kezdeni a világmegváltó szüleikkel:
Azokban az időkben a történelem rendszerszinten változtatott minket bohócokká (…). A megmentők közül néhányan újra felbukkantak a hatalom bukása utána, hús-vér emberként, kiégett tekintettel, ami csak akkor lobbant újra lángra, ha dicsőséges múltjukról fantáziálhattak.
Így alkothattam már nagyon fiatalon gúnyos képet a gonoszról”.
A gonosz pedig teljes egészében érezhető volt az író életében. Gyerekkorát más-más államokban töltötte, néha kiutasítva vagy börtönbe zárva az anyjával (attól függően, hogy ki volt hatalmon), vagy apja friss regényeit tartva a kezében. Egészen 1964-ig, amikortól a savval leöntött anyját 12 éven keresztül ápolja és támogatja.
Jorge Barón Biza mindezek ellenére sikeres emberként élt, újságíróként és szerkesztőként dolgozott Argentína legjobb sajtóintézményeiben. Életéről egészen 50 éves koráig hallgatott: csak ekkor nézett szembe a szülei válásával és az anyja öngyilkosságával.
Jorge Barón Biza egy életen át ápolta édesanyját, végül pedig csak úgy tudott megszabadulni a tehertől, hogy regényben is megírta.
Tovább olvasokMintha minden olyan könnyű és értelmetlen lenne
A történet 1964-ben indul, és nagyjából 10-15 év történéseit meséli el mozaikos formában. A középpontban a szerző édesanyjának felépülése áll, mellette pedig Biza szellemi és fizikai megpróbáltatásait olvashatjuk, aki egyszerre próbálja feldolgozni a legendás apa elvesztését és az anyja magatehetetlen, mégis kitartó küzdelmét a sav által okozott károk eltüntetésére és a normális élet visszaállítására. Klasszikus történetvezetésről viszont mégsem beszélhetünk, inkább hézagos, sokszor visszaemlékezésekből, orvosi és művészi testleírásokból és metaforikus képzettársítársokból áll össze a regény szerkezete.
A sivatag és a magja egyszerre érződik furcsán nyugodtnak és felkavaróan zaklatottnak, minden bekezdéséből süt az esztétikai szépségre és etikai jóra törekvés, amit végső soron felülír a főszereplő traumáiból származó dekadencia és cinizmus. A főhős nem képes semmiben hinni, nem törekszik, nem vágyakozik, egyszerűen csak tanúként van jelen a saját életében. Ez sok helyen párhuzamot mutat az egzisztencialista regényekkel (pl. Camus_ A közöny), de azokkal ellentétben itt semmi nem vezet ki a reménytelenségből:
Megértem, hogy ez a semmibe nyíló ajtó az életem hátralevő részére mindig velem marad. Nem tudom, mihez kezdek vele, de főleg azt nem tudom, ő mihez kezd velem.”
A regény során mégis rengeteg ember sétál be ezen az ajtón, a milánói utcalányoktól kezdve egészen a tütüben táncoló idős urakig, akik mindannyian az élet pereméről próbálnak valahogyan visszaevickélni a normális élet világába, mégis annyira deformálódott a saját (belső) világuk, hogy nem akarnak vagy nem képesek visszatérni. A regény során mintha mindenkiben magát keresné a főszereplő, de senkiben sem találná meg, talán mert senki nem ment át azon, amin ő. Sőt még az ilyenkor feloldozást adó szerelem sem képes kiutat mutatni a múlt traumáiból:
„Megsejtettem, hogy valami hasonló rejtőzhet minden húségeskü mögött: olyan képek a másikról, amelyeket egyedül mi láttunk és amelynek köszönhetően egyedüli tanúi és őrzői leszünk az adott személy legértékesebb és legtörékenyebb pillanatának – a létezésének, amelynek szüksége van a tanúságunkra, hogy ne tűnjön el.
Ez a felismerés – hogy az élet kötelez bennünket a szeretett lény legjobb pillanatainak megőrzésére – kényelmetlenül érintett.”
Az arc mint az identitás alapja
Az életrajzi betéteken túl a regény egyik fő témája az anya savval leöntött arcának rekonstrukciója. Nem kell hosszas filozófiai és pszichológiai értekezésbe bocsátkoznunk, hogy rájöjjünk: az arc az identitás egyik, ha nem a legfőbb alkotóeleme. Nem mellesleg ott hordozza magában annak változását – a ráncok, a sebhelyek, a haj ritkulása, őszülése stb. –, és a szociális, társadalmi jelentőségét – a roncsolt arc egyszerre egyedivé és kívülállóvá tesz.
A kötet izgalmas módon a lehető legtávolabb tartja magától a traumát, a főszereplő objektív, néha az orvosokra vagy a művészekre jellemző kíváncsisággal szemléli az anyja arcát. Ehhez elég csak a kötet első fejezetét elolvasni, amelyben a savmarta arcot úgy írja le a regény, mintha egy Salvador Dalí- vagy El Kazovszkij-festményt néznénk:
Megláttam arccsontja sűrű sárgáját; az ugyanolyan árnyalatú foltot a szemöldöke között, közel az árnyak határához, ami minden valószínűséggel átterjedt arca túlsó, sötétbe burkolózó oldalára is. A fényben lévő többi rész a lila különböző árnyalataiban játszott.”
Bravúros módon az anya arcának története párhuzamot képez az elbeszélő múlthoz való viszonyához, miközben az arc egyre több rekonstrukciós műtéten esik át, az elbeszélő úgy hántja le a bőrt a saját múltjáról, egyre mélyebbre hatolva a feldolgozatlan traumákban.
Az arc emellett filozófiai tárgya is lesz a regénynek, miszerint az arcot kulturálisan esztétizált és formáiban harmonikus jelenségként értelmezzük, ami a természet rendszerét hordozza magában. Viszont mintha a rend megbontása is ugyanolyan esztétikus lenne. Erre a kötet egyik legjobb példája az olasz festő, Giuseppe Arcimboldo híres ételportréi:
Giuseppe Arcimboldo: Vertumnus - Fotó: Wikipédia
El tud képzelni annál érzékibbet, hogy az arc a gyomor legfőbb vágya? Ráadásul valaki más gyomráé: egy ehető arc! A forma, a gondolat és a tett mind egy aktusban egyesül.”
Ez pedig érdekes párhuzam az emberi identitás és az „elfogyasztás” között, főleg annak tekintetében, hogy Jorge Barón Biza szülei politikai aktivisták (forradalmárok) voltak. Az anya számára tehát egyszerre jelenti az arc deformálása az előző, börtönnel és küzdelemmel teli élet lezárását, és egyben egy újrakezdés lehetőségét. Utóbbi viszont nem történik meg, ahogyan a regény végére érünk, szembesülünk azzal, hogy az anya már nem képes egykori önmagával azonosulni, és végül az öngyilkosságot választja.
Senki sem menekül
Jorge Barón Biza az ötvenes éveire jutott el arra a pontra, hogy képes szembenézni a múltjával. Az eset után több mint 30 évvel, 1998-ban adja ki A sivatag és a magja című regényét, méghozzá egy igen kicsi kiadónál, magánkiadásban. A könyvre mindössze pár barát és a történetet első kézből ismerő ember volt kíváncsi, a visszhang teljes egészében elmaradt. Barón régóta küzdött az alkoholizmussal, egy szűk baráti társasággal töltötte a mindennapjait, visszavonultan élt Córdobában, cikkeket írt egy helyi lapnak – viszont 2001-ben, akárcsak az anyja és az apja, öngyilkos lett.
A könyv pár évvel később irodalmi szenzáció lett, sokan a mai napig az argentin irodalom egyik legérdekesebb és legfontosabb modern művének tartják. Stílusa erősen szembemegy a korabeli irodalommal, sőt új utakat nyit meg a latin-amerikai boom irodalmának mítoszában élő kánon számára is. Olvasni mégsem könnyű, sokszor összezavaró, kaotikus és letaglózó – mintha Barón azt akarta volna, hogy az olvasó tudja, nincs az az irodalmi forma, ami ennyi erőszakot elbír.
Fotó: jorgebaronbiza.com.ar / Jorge Barón Biza szerzői oldala
