A bálna éneke - Regény öt hangra (Songs of The Humpback Whale) Jodi Picoult első, 1992-ben kiadott regénye, ami nemrég jelent meg magyarul az Athenaeum kiadó gondozásában, Morcsányi Júlia fordításában. Picoult azóta több mint 30 könyvet írt, és olyan súlyos, megosztó témákkal foglalkozik, mint a nemi erőszak (A tizedik kör), a rasszizmus, az őslakosok sterilizálása (Második látásra), az iskolai lövöldözések (Tizenkilenc perc), a várandós nő és a még meg nem született gyermekek jogai (Életszikra). Ennek is köszönhető, hogy jelenleg ő az egyik legtöbbször betiltott író az Egyesült Államokban.
A magyar olvasók most találkozhatnak először a szerző első kötetével. Kiderül, hogy vajon hogyan kezdte a pályáját a szerző, aki gyakorlatilag bebetonozta magát a The New York Times könyves sikerlistájára a regényeivel.
A sötét múltból a szomorú jelenbe
„Az esküvőm előtti éjjelen sikoltozva ébredtem álmomból”
– ezzel a mondattal kezdi mesélni a történetét a regény főszereplője, Jane Jones. „…ha csukott szájjal is, de tovább sikítottam éles, dobhártyarepesztő hangon, mint valami éjszakai állat” – folytatja. Jane 15 évesen szemelte ki magának az akkor még gyakornok tengerbiológust, Olivert. A férfi azóta híres kutató lett, és szinte minden idejét a bálnáknak szenteli: néha hetekre, hónapokra eltűnik, hogy kövesse őket, a tenger óriásai fontosabbak számára mindennél. Még a lánya születésnapjánál is.
Jane és Oliver kapcsolata régi traumák, kimondatlan feszültségek okozta törésvonalak mentén roppan össze. Oliver a kutatásainak él, Jane pedig elvesztette magát ebben a házasságban, ahová bántalmazó apja elől menekült. Követte a férjét San Diegóba, de szembesülnie kellett azzal, hogy soha nem volt ennyire magányos, mint a házasságában.
Egy heves vita után Jane-ből kitör a feszültség, erőszakossá válik, majd összeomlik, amikor Oliver
kimondja „a kimondhatatlant”, és azt, hogy „apád lánya vagy”.
Jane kirohan az autójához, ahol már várja 15 éves lánya, Rebecca. Néhány dollárral a zsebükben, egy régi kocsival kelnek útra, hogy átszeljék a kontinenst. A cél egy almáskert Massachusettsben, ahol Jane öccse, Joley dolgozik.
Road movie a paradicsomba
A kilencvenes évek közepén járunk, Jane és Rebecca GPS nélkül, Joley almáskertből küldött leveleire hagyatkozva szelik át a kontinenst. Minden levél rövid útbaigazítást ad a következő postahivatalhoz, és néhány kitérőt is javasol – például azt a mezőt, ahol a lezuhant repülőgép roncsai szétszóródtak.
Az almáskertben aztán az anyát és lányát is utoléri a szerelem, és Jane-nek élete legnehezebb döntéseit kell meghoznia.
Mivel a történetet öt szereplő szemszögéből ismerjük meg, és a fejezetek folyamatosan ugrálnak az időben, nem könnyű követni az eseményeket (erre visszatérek később.) A regény közepére azért összeáll a kép, hogy Jane és Oliver kapcsolatában az első pillanattól kezdve egymást követték a red flagek, és hogy ennek a két embernek talán sosem szabadott volna összeházasodnia. Legalábbis addig nem, amíg nem foglalkoznak a traumáikkal, vagy döntik el, mit akarnak az élettől.
Már a nászútjuk programja is módosul egy bálna miatt, amit meg kell menteni, Jane pedig egy szó nélkül áll be segíteni, vizet hordani – és valójában ettől fogva a férje életének kiegészítője, asszisztense marad. Hamar rájön, hogy Oliver számára az óceán a legfontosabb, és ez akkor sem változik, amikor megszületik a lányuk, Rebecca. „Az egy dolog, hogy hogyan bánik velem, van egy közös múltunk; már eleve felelősnek tartom magam, amiért egyáltalán beleszerettem” – mondja később. Egyszer már elhagyta a férjét, de visszatért hozzá, amikor Rebecca repülőgépe lezuhant, és a kislány csodával határos módon túlélte a balesetet.
Élet a purgatóriumban
Oliver számára hirtelen fontos lesz az, amit elveszíthet, és a családja nyomába indul. Egy pillanatig sem kételkedik magában: ha a hím bálnákat képes követni az óceánban, nem lesz nehéz megtalálni a családját, hiszen ő egy olyan tudós, aki nyomkövetéssel szerzett hírnevet magának. „Purgatóriumban vagyok” – vallja a regény elején Oliver. „Időközben megházasodtam, és született egy gyerekem.
Onnantól fogva sosem éreztem, hogy elég időt szánnék akár a családomra, akár a karrieremre”.
Oliver nem érti, hogy miért hagyja el másodszor is a felesége. Nem érti, miért számít határsértésnek, ha a kutatáshoz szükséges holmit és a leleteket átpakolja Jane szekrényébe, miért van az rendben, hogy soha nem volt hűséges. Egy ponton azért eszébe jut, hogy talán ő a hibás, de ennél nem jut tovább.
Túl sok trauma, kevés mélység
Picoult szereplőit szinte mindig olyan krízishelyzetekben ismerjük meg, amelyek nem állnak távol az olvasók hétköznapi valóságától, és amelyekben az egyéni sorstragédiák és döntéshelyzetek egy-egy általánosabb, társadalmi szintű konfliktusra is rávilágítanak. Ez már ebben a kötetben is jelen van, ugyanakkor a szerző 26 éves volt, amikor A bálna éneke megjelent, és az olvasónak gyorsan feltűnik, hogy ez a regény egy kevésbé kiforrott alkotás.
Öt különböző nézőpontból mutatja be az eseményeket: Jane, Oliver és Rebecca mellett Joley és az almáskert vezetője, Sam perspektíváját is megismerjük. A nézőpontok mellett az idősíkok is változnak, és a két megoldás együtt egy idő után zavaróvá válik. A regény felénél járunk, amikor kiderül, hogy később majd meg fog történni a mindent átíró tragédia, és sokáig csak az egyik szereplő töredékes emlékképeire támaszkodhatunk, ha össze akarjuk legózni az eseményeket.
De Picoult nem csak a regény szerkezetét gondolta túl.
A könyvben annyi trauma és összetett kapcsolati téma van jelen, ami három kötetre is elég lenne, és így egyik sem kap elég mélységet.
Jane gyerekkora egy bántalmazó és zaklató apával és egy tehetetlen anyával telt, házassága boldogtalan, ő maga a férjének hátteret biztosító, szinte láthatatlan fél. Összeomlása nem az adott helyzetnek szól, csak az utolsó csepp a pohárban. Ő és Oliver is őriznek sötét kis titkokat, és némi hiányérzetet okoz, hogy ezek gyakorlatilag következmények nélkül maradnak.
Újabb traumatikus esemény a repülőgép-szerencsétlenség, amelyet Rebecca túlélt, és ami újra összehozta a szülőket. Arról azonban nem derül ki semmi, hogy ez milyen pszichológiai terhet jelent a családnak, csak Rebecca poszttraumás szindrómájáról esik szó. Joley-val kapcsolatban felmerül, hogy többet érez a nővére iránt, mint testvéri szeretet, de úgy tűnik, Jane ennek nem akar a tudatában lenni. Sam kamaszkori megaláztatásai miatt bünteti Jane-t. Vajon miért nem gondolt arra senki a szereplők közül, hogy esetleg felkeressen egy terapeutát?
Amit nem mondunk ki
Picoult már az első regényében beveti egyik legnagyobb fegyverét: a szereplők nem mondják ki a lényeget, a feszültségek belülről teszik tönkre őket. Talán a koravén Rebecca a kivétel, de a kritikus pillanatban ő sem képes kimondani azt a néhány szót, amivel talán megfordíthatná az eseményeket. „Az én írásaimban is számtalan példa akad arra, amikor a szavak kevésnek bizonyulnak – amikor egy-egy szereplő képtelen szavakba önteni a mondandóját és az érzéseit. Előfordul, hogy ha beszélünk valamiről, akkor az élmény megfakul és elveszíti a varázsát” – mondta Picoult egy interjúban.
Időutazás rajongóknak
Nem gyakori, hogy egy kilencvenes években íródott regény jelenik meg magyarul, ezért a kötet egy időutazás is – de nem nosztalgikus visszatekintés. Egy analóg világ utolsó évei elevenednek meg, amikor még GPS nélkül kellett átvágni Amerikán, és nem egyszerűsítette a kommunikációt a mobil, amikor online segítség nélkül kellett megoldani a felmerülő helyzeteket.
A regényben csak a hím bálnák énekelnek, a nőstények nem költenek dalokat.
Picoult két olyan házasságot is bemutat, ahol a nők hallgatnak, és ezt adják tovább a lányaiknak.
A bálna énekét mindenkinek ajánljuk, aki szereti Picoult többszólamú, csavaros történeteit, aki viszont most lépne be a szerző világába, ne ezzel a kötettel kezdje az ismerkedést.
Nyitókép: Tim Llewellyn/A szerző Facebook-oldala
