10 évvel ezelőtt, 2016. március 31-én halt meg Kertész Imre Nobel-díjas író, akit Krasznahorkai László kitüntetéséig az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjasként emlegettük. Kertész azon kevesek közé tartozik, akik már az első kötetükkel meghatározót alkottak, pedig a Magvető Kiadó elsőre elutasította a Sorstalanság megjelentetését. Évekkel később mégis sikertörténetté vált, sőt a mai napig a Kertész-életmű legismertebb és legtöbbet hivatkozott alkotása. A méltán elismert debütkötet mellett viszont sok más művet, gondolatot és kérdést rejt még Kertész munkássága. Erről kérdeztünk most három irodalmárt: Sipost Balázst, Szűcs Terit és Fülöp Barnabást.
A túlélés mint központi kérdés
Kétségtelen, hogy az életmű legfontosabb alapjait a Sorstalanság rakta le, amely az azt követő évtizedekben direkt és indirekt módon határozta meg a szerző alkotói felfogását és a kötetek befogadását. Sipos Balázs szerint az életmű több korszakra osztható, amelyek mintegy egyetlen problémát terjesztenek ki folyamatosan a Sorstalanságot követő alkotásokban:
Ez a probléma nem egyszerűen a holokauszt tapasztalatának művészi megfogalmazása, vagy inkább megteremtése. A közös problematika a túlélés, a továbbélés: egyszerre a Sorstalanság továbbélésének és a halál túlélésének, a sorstalan továbbélésnek a problémája.
A továbbélés kiterjeszkedik, azaz egymás után több síkon is problematizálódik (eszerint is kategorizálhatók a művek): egzisztenciálisan is (hogyan lehet a haláltábor túlélőjeként leélni egy életet? Hogyan lehet a Rákosi-, a Kádár-korszakban élni és alkotni? – A kudarc és a Gályanapló alapkérdései), történelemfilozófiaként is (hogyan él tovább „kultúraként” „a Holocaust”?, milyen „hosszú, sötét árnyékot” vet Auschwitz? – az idézetek Kertész az 1990-es évek elején tartott híres előadásainak a címei), a családi átörökítés kérdéseként is (továbbélhet a túlélő a gyermekében?, lehet gyermeke?, lehet apa? – ez Kaddis a meg nem született gyermekért c. műve alapkérdése), végül mint az életmű az alkotótól független élete, fogadtatástörténete; esz(té)tikai tanúságtételének továbbhagyományozódása (mi marad meg a szövegekből? hogyan fognak vele bánni az örökösök? – a Felszámolás alapkérdése – és fricskája)”.
A történelmi meghatározottságban Szűcs Teri és Fülöp Barnabás is egyetért, sőt ugyanolyan szervezőelvnek tekintik. Szűcs szerint Kertész első három műve igazán hangsúlyos az életmű egésze felől nézve, mivel ezek tartalmazzák azokat a megoldásokat, gondolatokat, amiket aztán a későbbi kötetek újra- és átértelmezik:
Noha Kertész regényei rengeteg szállal és módon kapcsolódnak egymáshoz, mégis, mindegyik – különösképp az első három – hoz új megoldást, új szempontot; az életmű többi szövege a kertészi műfajok sajátosságai szerint gyakran ezeket járja körül, értelmezi, átkeretezi, nyomon követi az alkotást.”
Fülöp pedig arra is felhívja a figyelmet, hogy az írónak még a debütálása előtt volt egy vígjátékírói karrierje – amelyet ugyan később megtagadott, mégis később A kudarc című kötetén keresztül ez a tapasztalata is (újra) beépül az életműbe. De a Sorstalanság megírásával egyidejűleg már az is elkezdődik, hogy műhelynaplóit és munkajegyzeteit önálló kötetekké kezdi dolgozni.
A siker kudarca
A szerzőt itthon egészen a Nobel-díjig egy egészen szűk kör ismerte és olvasta, főleg olyan szakmabeliek figyeltek fel rá, mint Spiró György, Kardos G. György vagy Hajnóczy Péter. Az első nagyobb sikerek a németországi fordítások után érkeztek, elsősorban a Kaddis… című regényével tett szert nagyobb érdeklődésre, amely egyben el is indította egy olyan siker felé vezető úton, amelyet később problematizált és nehezen viselt.
Erre hívja fel a figyelmet Fülöp Barnabás is, aki szerint az író nem tudott mit kezdeni az őt érő nemzetközi elismeréssel:
Valójában Kertésznek a Kaddis hozza meg a szélesebb körű elismerést, de külföldön.
A Sorstalanságtól a rendszerváltásig visszatérő metaforája a saját működésére Kertésznek a Camus-től kölcsönzött »cella« – az írással sok szempontból szimulálja azt a bezártságot, amit a diktatúra valóságában érzékel, az ő modernség-tapasztalata az idegenség és a bezártság, nem a jövőbe szédülő, holdra szálló nyitottság és lendület. A külföldi sikerek, a különböző rangos meghívások, a német nyelvterületen tartott előadások, protokolláris szereplések, alkotói utazások viszont belebegtetik előtte egy olyanfajta nagyszabású világpolgári létezés életkereteit, amitől ő maga sokáig végérvényesen megfosztva érezte magát, miközben pontosan látja, hogy tulajdonneve, vagy ahogy ő fogalmaz, az »Imre Kertész nevű márkanév« önálló életre kel viselőjéhez képest.”
Sipos szerint Kertésznek az első korszaka után – amely a Sorstalanság megírását, megjelentetését és az államszocializmusban töltött éveit jelenti – az európai siker egyfajta fordulópontot jelent, kijelölve ezzel a második korszakát, a „siker mint kudarc” megélését és az európai kultúrának megkérdőjelezését. Mindeközben pedig, ahogyan Fülöp is jelezte, Kertész előtt egyre több európai, nemzetközi lehetőség nyílik, ami számára teljesen idegennek hat:
A tágasság egy másfajta idegenséget hoz számára a szovjet típusú rendszerek összeomlása után. Ennek a folyamatnak a Nobel-díj is csak az egyik állomása inkább, mintsem a fordulópontja.
Erről a paradox tapasztalatról, ti. hogy a világpolgárrá válás egyszerre emel be és távolít el a magyar nyelven alkotott (és pusztított) kultúrától, olyan szövegekben olvashatunk különböző variációkat, mint például a Valaki más, a Jegyzőkönyv vagy a Felszámolás.”
Ezzel pedig elérkezik a harmadik korszakhoz is, amit Sipos kijelöl, amely a Nobel-díj után kezdődik és egészen a szerző haláláig tart: itt előtérbe kerülnek az önkanonizáló gesztusok, az életmű megóvása és a politikai elköteleződés felerősödik a szerző életében.
Mi van a Sorstalanságon túl?
„A második legközismertebb és legtöbbet olvasott műve a Kaddis. Van, aki a négy nagy regény összefüggő sorát tartja az olvasata gerincének, de vannak, akiknek a személyes-filozófiai »naplók« a legfontosabb olvasmányai, és van, akinek a Kertész-recepcióját az esszék határozzák meg” – hívja fel a figyelmet Szűcs Teri a Kertész-életmű sokrétűségére, amely egyes olvasóknak más-más jelentőségében válik fontossá.
Sipos szerint – és ahogyan Szűcs is utal rá – az életművet a négy főbb regény határozza meg: a Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis… és a Felszámolás, hiszen:
Ezek – meglehet, nem azonos esztétikai színvonalon, és mindenképp különböző stiláris, fikciós és metafikciós eljárásokkal, de – mind arra törekszenek, hogy az életet mint életművet a továbbélés különféle síkjaira kiterjesztve megmagyarázzák, értelemmel telítsék a sorstalan létezést és a pusztító történelmet, egyúttal elodázzák a halált, minden jelentés végleges kioltódását.”
Fülöp meglátásában erre a kérdésre úgy érdemes tekintenünk, hogy az író olvasmányait nézzük végig, amik – főképp a Sorstalanságot követően – meghatározták Kertész alkotás- és gondolkodásmódját. Fülöp szerint Kertész olvasmányai nem egy tudatosan megtervezett tájékozódást rajzolnak ki, hanem inkább egy érdeklődő, kíváncsi műkedvelőt. Ebből a személyes kánonból olyan alkotók emelhetőek ki, mint például Albert Camus, Friedrich Nietzsche vagy éppen Tadeusz Borowski, sőt a Krasznahorkai számára is igen fontos osztrák író, Thomas Bernhard is:
„A hosszú, kényszeres ismétlésekkel szervezett mondatok, a paranoiáig túlhajtott önostorozás, ami hol letaglózó, hol metszően önironikus a Kaddisban, rengeteget merít Bernhardból. A szerző hazájának permanens szapulása is hasonlatos az osztrák szerző látens gyilkosokkal benépesített Ausztria-képéhez.”
Sipos számára pedig olyan művek válnak jelentőssé a négy nagy regényen túl, mint például a Gályanapló című szövegegyüttes és az Európa nyomasztó öröksége című kötetben összegyűjtött esszék és előadások. Előbbi, bár elsőre műhelynaplónak tűnik, hívja fel a figyelmet Sipos, a művészi esztétika létrejöttének és működésének, illetve az „önteremtési technikának” a dokumentuma.
Hogy az én megőrizhesse integritását
A három irodalmárt arról is megkérdeztük, hogy mi számukra a legizgalmasabb, legmeghatározóbb az író munkásságában. Sipos számára az a paradoxon válik fontossá, amelyben az önteremtés és az önpusztítás egyszerre van jelen, sőt a pusztításon keresztül válik csak megőrizhetővé az egyén, azaz Kertész identitása, ennek alátámasztásához pedig a Jegyzőkönyv című „kategorizálhatatlan írásából” idéz egy részletet:
„Az engem ért agressziót – mert nem tehetek mást – most is, mindig, tőrként mohón megmarkolom, és a pengét önmagam ellen fordítom; de az erő és a keserű gyönyör, amivel gondolataim ezúttal mintegy kezet emeltek rám, őszinte vadságával szinte megrémít. Mindent, mindent, / mindent értek, / mindent átlátok már! / Hollóid szárnyát hallom suhogni… – igen: betelt a pohár, több sérülést már – úgy látszik – nem szenvedhetek el.”
Majd ezekkel a sorokkal magyarázza a kiemelt részt: „Különösen a »gondolataim mintegy kezet emelnek rám« kitételt, ennek az önpusztító gondolkodásnak (és nem egyszerűen az őt érő agresszió elszenvedésének) a »keserű gyönyörét«, »őszinte vadságát«, ezt a »mohó markolást« tartom feledhetetlennek és maradéktalanul megmagyarázhatatlannak.
Az élni akarás, a fellázadás az agresszióval szemben, az önérvényesítés, az önkiterjesztés itt ellentétébe, önpusztításba kell hogy forduljon, paradox módon éppen azért, hogy az én megőrizhesse integritását.”
Ehhez a gondolatisághoz nagyon hasonlít Fülöp válasza is, akinél szintén az „önfeszámolásig radikális individualizmus” kerül előtérbe, főleg a szerző folyamatos újraírása szempontjából, amely folyamatosnak és nyughatatlannak látszik az egész életművön keresztül:
Mindent átír, mindent újraír, mindent szétír, amit már Irodalomként lezárt, azaz valamiképp közössé tett.
Hogy az idegensége átmentődjön valami másként, valaki másként a következő szövegbe. Ez az önfelszámolás a saját halál egyidejű meghívása és elhalasztásaként is olvasható. Ez a kényszerességig komponált »önélet-újraírás« a mai napig lenyűgöz, miközben ugyanennyire nyomaszt az egyre fokozódó ellenszenve mindennel szemben, ami közös, vagy közösségi.”
Szűcs számára hasonlóan jelenik meg Kertész fontossága, viszont számára nem a teremtés-pusztítás párhuzam kerül előtérbe, hanem a holokauszt és az azt érintő etikai, ábrázolási, gondolati kérdések, amik nemcsak az életmű, hanem az európai történelem szempontjából is fontosak:
Az, ahogy a műveivel a holokauszt tapasztalatából kiindulva elvégzi a közkeletűen adottnak vett etikai képzetek lebontását, az olvasót közelebb viszi egy etikán túli etika lehetőségének elképzeléséhez.”
„Nem lehet nyugodt szívvel eltemetni, halálában sem hagyja nyugton olvasóit”
„Képes voltam az életemet arra használni, hogy azt tanulmányozzam, hogyan tudja valaki túlélni a totalitarizmus egy különlegesen kegyetlen válfaját. Nem akartam öngyilkosságot elkövetni, mint ahogy nem akartam íróvá válni sem – legalábbis eleinte.
Ezt sokáig elutasítottam, de aztán rájöttem hogy írnom kellene a tanú meglepődéséről és rémületéről – ez az amit tenni fogtok velünk. Hogyan élhetünk át valami ehhez foghatót, úgy, hogy meg is értsük?”
– mondta Kertész Imre utolsó interjújában még 2013-ban. Ez a fajta tanúság pedig nemcsak fontos műveket és az első irodalmi Nobel-díjat adta a magyar irodalomnak, hanem radikálisan új nézőpontokat, formákat és kultúrafelfogást. De ami még fontosabb talán, hogy a sok regényen, naplón és esszén keresztül belépési pontokat szolgáltat egy mai napig fontos és izgalmas életműbe.
Az irodalmárokat nemcsak szakmai kérdésekben kerestük, hanem a kedvenc Kertész Imre-művükre is rákérdeztünk: mindannyian más kötetet emeltek ki.
Fülöp Barnabás és Szűcs Teri számára a Kaddis és A kudarc fontos olvasmányok, de előbbinek a Valaki más, utóbbinak pedig Az angol lobogó is a kedvencei között van. Fülöp továbbá egy érdekes szempontot is kinyit a Felszámolással kapcsolatban, miszerint a Kertész-féle gondolatiság akár „mérgező” is tud lenni:
A kapudrogom nekem is a Kaddis volt, és rögtön utána a Felszámolás. Utóbbi talán a leginkább önreflexív mű: számos egyéb mellett abba is betekintést ad, hogy a Kertész-féle radikális individualizmus mennyire mérgező is tud lenni.
Ez kinyitja az értelmezést a nőalakok át- és újraírásának kérdése felé úgy a naplókban, mind a regényekben.”
Sipos Balázs pedig egy itt még nem említett, sőt talán általánosan kevésbé vizsgált kötetet választott kedvenceként:
„A végső kocsma. Kertész Imre legigazságtalanabb, legprovokatívabb, legkeserűbb, legvadabb, leginkább határsértő – és egyben legutolsó – könyve: minden addigi szövetségesét elmarja, minden támogatóját dúvadként megsérti, politikai inkorrektségével mindent megtesz érte, hogy életműve – ő maga – ismét olyan befogadhatatlan legyen, mint a hetvenes évek közepén.
Bámulom ezt: mindennek a felszámolásával biztosítani a továbbélést – mert így nem lehet nyugodt szívvel eltemetni, halálában sem hagyja nyugton olvasóit.”
Fotó: Fortepan / Hunyady József
