Windsor nagyival nem lehet vitatkozni: Dion számára is eljött a házasság ideje. A kiszemelt feleség, Faye szíve azonban már foglalt, és most szakítania kell szerelmével, Erickel, mert a családok közötti egyezség szent és sérthetetlen. Adott egy bántalmazó apa mellett felnőtt lány, akinek a zongorázás az egyetlen menedéke és egy első ránézésre határozott, talpraesett férfi, aki mögött szintén sok nehézség áll. Vajon működhet kettejük kapcsolata annak ellenére, hogy nem saját választásból lettek egy pár, és nagy köztük a korkülönbség?
Catharina Maura: Nem kívánt házasság (részlet)
Egy
Dion
Amikor nagyanyám összehívott minket a társalgóba, már tudtam. Magamnak sem mertem bevallani, de tudtam, hogy rajtam a sor.
Nagyi végignéz az egybegyűlteken, és amíg a négy fivéremet és a húgomat tanulmányozza, én őt fürkészem. Szemügyre veszem vállig érő, tökéletes frizuráját, kék kosztümjét és megalkuvást nem ismerő, könyörtelen arcát. Ma árnyalatnyi kedvesség sincs a tekintetében.
Amikor megköszörüli a torkát, megdermedek. Hideg, zöld szeme megállapodik rajtam. Tudom, mit fog mondani, mielőtt kinyitná a száját, ám ettől nem érzem kevésbé súlyosnak a szavait.
– Dion! Kitűztük az esküvőd időpontját – jelenti be ellentmondást nem tűrő hangon, amit nehéz elfogadnom. – Hat hónap múlva kerül rá sor.
A szobában tapintható a feszültség, a levegőt a vereség érzete tölti be.
– Értem – mondom, de képtelen vagyok visszafogni hangom remegését. A közöny álarca ezúttal cserben hagy, ezért inkább lesütöm a szemem, hogy a testvéreim ne aggódjanak értem.
A Windsor családban hagyomány az elrendezett házasság, és évek óta tudom, hogy egyszer eljön ez a nap. Én vagyok az egyetlen a testvéreim közül, akit már jó pár éve eljegyeztek, és az egyetlen, aki több mint egy évtizede tudja, kivel házasodik össze. Ettől persze semmivel sem könnyebb a helyzetem, sőt inkább úgy éreztem magam, mintha lassan vánszorognék az akasztófa felé, míg végül beteljesül a sorsom.
Nagyanyám esküvői tervekről, részletekről és időbeosztásról beszél, de képtelen vagyok figyelni rá.
Egyfolytában a menyasszonyom, Faye jár a fejemben.
Ha rá gondolok, mindig elfog a bűntudat, és ez ma sincs másként: bűntudatom van mindazért, amit elvettem tőle, és amit ezután fogok. Még előtte állna az egész élet, ehelyett tönkre fogom tenni.
– Dion! – szólít nagyanyám, mire felriadok a gondolataimból. – Ugye nem kell emlékeztetnem az egyezségünkre? Mostantól nem kerülheted tovább Faye-t.
Megfeszül az állam, és bólintok. Faye-jel gyerekkorunk óta jegyesek vagyunk, de erről csak tizenhat éves koromban szereztem tudomást. Amint lehetett, elmenekültem egy bentlakásos középiskolába, majd egy tengerentúli egyetemre. Szörnyűnek találtam a gondolatot, hogy egy tíz évvel fiatalabb lányt vegyek feleségül, de ennél is többről volt szó. Arról, hogy ráadásul épp őt.
Egyetem után is folytattam a menekülést, és inkább a cégcsoportunk globális terjeszkedésére koncentráltam, csak hogy ne kelljen évi néhány alkalomnál többször találkoznom vele. A tengerentúli munkával nyertem némi időt, de nem eleget. Semennyi idő sem lett volna elég.
Nagyanyám még mindig beszél, de egy perccel sem bírok tovább maradni.
Mielőtt még felfognám, mit teszek, kiviharzom az ajtón, és zaklatottan átvágok a birtokunkon. Szükségem van egy kis sétára a friss levegőn a csípős szélben – bármire, ami segít kiverni a fejemből Faye-t.
Olyannyira elkalandoznak a gondolataim, hogy észre sem veszem, hová visz a lábam. Amikor megállok az ismerős épület előtt, a szívem elfacsarodik, és korábbi zsibbadtságomat éles fájdalom váltja fel. Nem terveztem, hogy idejövök, de úgy tűnik, ma nem szökhetek el a bűntudatom elől.
Gyengéden végigsimítom a falba épített titkos rekeszt, aztán megnyomom az egyik téglát, mire előbukkan a tartalék kulcs. A gyerekkori otthonunk az egyetlen épület a birtokon, amelyet nem szereltünk fel a legmodernebb technológiával. Bár sosem beszéltünk róla nyíltan, hallgatólagosan megállapodtunk a testvéreimmel, hogy érintetlenül hagyjuk. Talán így akartuk megőrizni azt, ami a szüleink után maradt, vagy csak nem tudtuk elfogadni, hogy meghaltak. Én talán sosem leszek rá képes.
Amikor belépek, a ház csendes, és bár pont úgy néz ki, ahogy emlékszem rá, ezúttal mégis másmilyennek tűnik. Az egykor melegséggel teli otthon üres, és ez most is ugyanúgy mellbe vág, mint húsz évvel ezelőtt.
Egy részem abban reménykedett, hogy anyám mosolyogva lejön a lépcsőn, és üdvözöl.
Még most is nagyon fáj, hogy tudom, sosem láthatom őt többé. Ma még a szokásosnál is jobban.
Nagy levegőt veszek, a mellkasom sajog, a tüdőmet mintha satuba fognák. Bármit megadnék, hogy a szüleim ma is velem lehessenek, és a tudat, hogy semmit sem tehetek, ami visszahozná őket, súlyosan nehezedik megtépázott lelkemre.
Megállok apám bárszekrénye előtt, és elképzelem, milyen lenne vele együtt meginni egy pohárkával. Milyen tanácsot adna nekem ezen a napon? Imádta Faye-t kislányként, és nem hiszem, hogy ez később megváltozott volna.
Reszkető kézzel megragadom az egyik legjobb whiskey-jét, és a számhoz emelem az üveget. A folyadék melegen simogatja a torkomat, aztán megyek tovább, egészen anyám zongorájáig.
Dermedten megállok előtte. A hangversenyzongora kifejezetten neki készült: a fedelét a Windsorok aranyból kiöntött címere díszíti, a rózsafa borítást pedig én választottam hozzá. A szépsége illett anyám királynői méltóságához, és bármit megadnék, ha még egyszer, utoljára hallhatnám játszani rajta.
Az életemet adnám egyetlen mosolyáért.
Újra és újra meghúzom apám whiskey-jét, és elgondolkodom, mit szólna anyám, ha most látna. Csalódott lenne, amiért abbahagytam a zongorázást?
Ismét eszembe jut Faye.
Anya imádta volna a fiatal nőt, akivé Faye vált, már csak azért is, mert zongoraművész lett, akárcsak az én anyám és az övé. Anya biztosan gyakran játszott volna vele duettet ebben a szobában, és sosem fogytak volna ki a közös témákból.
Elmesélte volna Faye-nek, hogyan tanított meg engem játszani, mert remélte, hogy a nyomdokaiba lépek. Ha nem veszítem el, vajon így történt volna?
Leülök anyám zongoraszékére az érintetlen kotta elé.
„La Campanella”. A kedvence.
Neki nem volt szüksége a kottára, az csak miattam van itt. Ez volt az utolsó darab, amelyet próbált megtanítani nekem, és a kevesek egyike, melyet sosem tudtam jól eljátszani.
Nehéz szívvel végigfuttatom az ujjaimat a billentyűkön.
– Hiányzol – suttogom, kétségbeesetten vágyva a válaszra.
Amikor nem kapok, ismét iszom egy nagy kortyot. Akkor is a kétségbeesés diktálja a mozdulataimat, amikor a lábamhoz teszem az üveget, és játszani kezdek.
A dallam lassan bontakozik ki.
Ahogy követem a hangjegyeket a kottában, eszembe jut, mennyire szerettem játszani, amikor még a zongora hangja nem törte darabokra a szívemet; amikor ez volt a közös szenvedélyünk anyával.
A zongorára ráférne a hangolás, de ez a kissé fals zene most jobban illik a lelkiállapotomhoz, mint ha Liszt híres műve a szokásos könnyed, felemelő módon szólalna meg.
Pont olyan szörnyen hangzik, mint ahogy érzem magam.
Miután elhal az utolsó hang, reszketve kifújom a levegőt, és a hangszerre hajtom a fejem.
– Nem gondoltam, hogy hallak még valaha játszani.
Rémülten megfordulok, és a húgomat látom, aki hozzám hasonlóan szomorú tekintettel áll az ajtóban.
Elhessegetem a kérdést, és halványan mosolygok.
Persze hogy tudta.
Sierrával ugyanabból a fából faragtak minket.
Ő is úgy ragyog, mint egykor anyám, de a felszín alatt olyan mélységek rejtőznek, ahová a legtöbben nem érnek el.
Ő a legfigyelmesebb és leggondoskodóbb közülünk.
A mai este nehéz számomra, de Sierra szívét még jobban égeti, hogy látja a fájdalmamat.
Tudom, hogy össze kellene szednem magam, és olyan bátynak lennem, amilyet megérdemel, de nem megy.
Ma nem.
Sierra odalép mellém, és bizonytalan mosollyal letérdel.
Kitárom a karomat, mire szorosan átölel.
Nagy sóhajjal a feje búbjára támasztom az államat.
– Nem hiszem, hogy képes leszek erre – vallom be suttogva.
A húgom az egyetlen, aki tudja, mennyi bűntudat és szégyen nyomja a lelkemet.
– Nem a te hibád volt, Dion – hazudja.
– Nem tehetem ezt vele. Pont vele nem.
Sierra elhúzódik, és a szemembe néz.
– De muszáj lesz, és ha feloldozást keresel, mi lehetne jobb mód annál, mint hogy boldoggá teszed Faye-t?
Akkor talán te is rátalálhatsz a megérdemelt boldogságra.
Mert így van, Dion.
Megérdemled, hogy boldog légy.
Húgom őszinte szemébe nézek. Hogy képes ilyen elszántan, ilyen meggyőződéssel hinni bennem? Hogy lehet, hogy nem hibáztat mindazért, amitől megfosztottam őt és mindnyájunkat? Akkor is így érezne, ha tudná, milyen romlottság rejlik bennem? Félek, hogy végül Faye-t is megmérgezem vele. A házasságunk megfertőzi és megrontja majd, és egy beteges, gonosz részem akarja is, hogy így történjen. Mit szólna Sierra, ha tudná, hogy nem csak bűntudatból menekülök a menyasszonyom elől?
Kettő
Faye
Egyenes háttal ülve a számhoz emelem a villát; enyhén remegő kezem mélyen gyökerező rettegésemről árulkodik. Próbálom megnyugtatni magam, miközben elfogyasztom az íztelen buggyantott tojást.
Mindannyian várakozunk – várjuk, hogy apám mikor csattan fel valamiért. Ma az étel lesz az oka? Talán azt nehezményezi, hogy túl hangosan rágunk. Egy biztos: nem ússzuk meg. Ilyenkor már elindul a munkába, de az, hogy még mindig itthon van, nem sok jót ígér egyikünknek sem.
A mostohaanyám, Abigail arcán ugyanolyan kifejezés ül, mint bizonyára az enyémen: félelemből eredő megjátszott kedélyesség. Mindketten hátborzongatóan nyugodtan viselkedünk, mert a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, mi történik, ha felbosszantjuk apámat.
Próbálok mélyeket lélegezni és az ételre koncentrálni.
Nem akarom, hogy apám azon kapjon, pazarlom az ételt, ezért az utolsó falatig legyűröm, bár hányingerem van.
Amikor a féltestvéreim, Linda és Chloe fészkelődni kezdenek, még inkább szorongok. Látom, hogy apám másodpercről másodpercre dühösebb.
Kérlek, könyörgök némán. Kérlek, ne kelljen bűnhődniük a nyughatatlanságukért!
Egyszerre tölt el örömmel és félelemmel, hogy a húgaimnak még nem kellett megtanulniuk, hogyan igazítsák a viselkedésüket apám hangulatához. Ez azt jelenti, hogy számukra még van remény, és az ő lelkük még nem tört össze – ugyanakkor azt is jelenti, hogy bennük még nagyobb kárt tud okozni.
Én már hozzászoktam, de remélem, nekik sosem kell.
Már nem tart sokáig. Csak néhány hónap, és végre minden jobbra fordul.
– Linda! – mondja apám, mire a húgom megdermed.
Rémület villan a szemében, de máris felölti azt a mosolyt, amelyet mindannyian tökélyre fejlesztettünk.
A lányokat még nem bántotta, de meddig tudom megvédeni őket?
– Igen, apa?
– Mikor mész el az egyetemre?
Vágyakozás hasít belém, és reszketve lélegzem.
Idén végeztem az egyetemen, de a húgommal ellentétben én nem lakhattam kollégiumban. Nem sajnálom tőle az élményt, de néha vágyom rá, bárcsak nekem is részem lehetett volna ilyesmiben.
– Három hét múlva – válaszolja Linda halk, kedves hangon.
A húgomnak rengeteg lehetősége van, és azt hiszem, nem tudja, micsoda luxus ez. Kiválaszthatja, mit akar tanulni, és megválogathatja a barátait. Kiszabadulhat apám markából, és elmenekülhet egy olyan világba, ahol maga alakíthatja a jövőjét – mindig is ezt kívántam neki.
Elgondolkodom, milyen lehet felfedezni a saját érdeklődési kört, ahogyan Linda teszi.
Én kénytelen voltam üzleti szakra járni, hogy tudjak majd beszélgetni Dionnal, pedig a legkevésbé sem érdekel a téma. Az életemben mindent elterveztek, méghozzá úgy, hogy Dion tökéletes felesége legyek.
Ha ő nincs, az sem biztos, hogy zongorista lennék.
Ha nem kellene hozzámennem, vajon akkor is kényszerítettek volna, hogy játsszak?
A gyerekkorom akkor is a szigorú gyakorlásról és a versenyekről szólt volna?
Fotó: A szerző Facebook-oldala
