1964-ben, az akkor még csak 22 éves Jorge Barón Biza – akiből később neves argentín író válik – tanúja lesz, hogy apja a válóper alatt sósavval önti le az anyját, majd később öngyilkos lesz. A szerző életét ezután végigkíséri a tragikus válás következménye, évtizedekig ápolája az anyját, miközben próbálja kibontakoztatni irodalmi munkásságát és felnőni szülei társadalmi tekintélyéhez. A történtekről évtizedeik hallgat, majd 1998-ban megjelenik az első és egyetlen regénye, A sivatag és a magja, amely szembenéz apja tettével és végigkíséri anyja testi-lelki felépülésének hosszú folyamatát.
Az egyfajta memoárként is olvasható lírai regény azóta az argentin, majd a spanyol modern irodalom egyik megkerülhetetlen mérföldköve lett, amelyben a trauma, a felnövés és a politikai ideológiák sűrű fonadékot képeznek egy fiatal fiú életében. Az író viszont már nem láthatta a sikereit, ugyanis 2001-ben véget vetett az életének. Magyarul most először olvasható.
Jorge Barón Biza: A sivatag és a magja (részlet)
Ford. Miklós Laura
I
A támadást követő pillanatokban Eligia még rózsaszínű volt és szimmetrikus, de percről percre egyre jobban eltorzultak az arcizmai, amelyek negyvenhét éves kora és egy pisze, az orrát megrövidítő, fiatalkori szépészeti beavatkozás ellenére mindaddig egészen simák voltak. Az az önkéntes kis csonkítás, mely három évtizeden keresztül a merészség látszatát kölcsönözte a konokságának, apránként a sav indította nagy átalakulásokkal szembeni ellenállás szimbólumává vált. Az ajkak, a szem ráncai és az arc profilja szabálytalan ritmusban kezdtek átalakulni: egy görbület jelent meg ott, ahol azelőtt sohasem volt, ezzel egy időben pedig eltűnt egy barázda, amely identitásának összetéveszthetetlen vonása volt.
Eligia ártatlanul érzéki arca kezdte elveszteni a formáit és színeit.
Az eredeti vonások alatt egy új anyag volt születőben: nem egy nemtelen arc, ahogy Arón akarta volna, hanem egy új valóság, távol az elvárástól, hogy arcra hasonlítson.
Egy másik teremtéstörténet, egy ismeretlen törvényeken alapuló rendszer lépett működésbe.
Akik 1964 augusztusának, szeptemberének, októberének és novemberének minden napján látták, az a benyomásuk támadhatott, hogy arcának anyaga tulajdonosa akaratától teljesen függetlenedve bármilyen új alakot ölthet: a visszafogott árnyalatokból átszínezheti magát a legélénkebb hajnalok színévé, és minden irányba táncot lejthet, miközben középen a pisze orr még kitartott az előző arc egyetlen mesterséges darabjaként.
A test zaklatott és színes korszaka volt ez, a szabadosság ideje, amikor a formákról levált színek olyan zavaros foltokat idéztek meg, amilyeneket a filmesek használnak a – legrosszabbul és legnaivabban értett – tudattalan ábrázolására. Ezek a színek minden jólneveltséget maguk mögött hagytak, gúnyt űztek minden orvosi eljárásból, ami bármiféle törvényszerűséghez kívánta őket kötni.
Miközben Arón lakásából a kórházba szállítottuk – az egyik ügyvéd autójával, aki a tárgyalás előtt megesküdött rá, hogy semmi rossz nem történik majd –, levette magáról az égető, nedves ruhadarabokat. A belváros tükröződő neonfényei sebesen cikáztak a testén. Amint behajtottunk a mozik utcájába, a piros lámpa megállított bennünket, és a lézengők tömege közömbösen sétálgatott a dudálásaink közepette.
Néhány gyalogos megpróbált belesni az autóba, azt latolgatva, vajon inkább erotikus vagy gyászos dologról van-e szó.
A reszkető, sikamlós fények hűvös akkordokat vetettek az autó krómozására és Eligia testére. A sarki moziban az Irma, te édes című filmet adták, és Shirley MacLaine hatalmas portréja virított piros és lila fényekkel körbefuttatva: Shirley miniszoknyát viselt – akkoriban egyedül a kurvák hordtak ilyesmit –, nagyon apró táskával.
Eligia nem kiabált; a ruháját tépte és halkan nyöszörgött. Én azt akartam volna, hogy hangosan üvöltsön, hogy néhány gyalogosnak az arcára fagyjon az a bamba, kéjes mosolya, és hagyjanak minket továbbhaladni. De Eligia egyre csak nyöszörgött, csukott szájjal, és a savval átitatott ruháját tépkedve a tenyerét is megégette, mely teste azon kevés része közé tartozott, amely mindaddig nem lángolt az áruló nedvességtől. A sav nagy részét, amit Arón a szemébe akart önteni – hiszen a célja az volt, hogy megvakítsa, és az ő arca legyen az utolsó, amit lát –, sikerült megállítania a kézfejével, egy gyors védekező mozdulattal, amely leleplezte azt a feszült nyugtalanságot, amivel a tárgyalásra érkezett; a tenyere először megmenekült, hogy aztán így égjen meg, e lángoló striptease közepette, az ügyeletre tartó autóban.
Nem ismertem jól akkoriban, de mindig is különös gyengédséggel viseltettem iránta, olyan szorgalmas, olyan fáradhatatlan volt, a visszafogott ruháiban és pedagógiai nézeteivel. Igazi modern nőként mindig rövid frizurát viselt, hogy kiemelje markáns állkapcsát és telt ajkait. Mindig halványan rúzsozta ki magát, így elrejtette a szája érzékiségét. Szemhéja hanyag súllyal ereszkedett eredeti arcára, de alatta a tekintete figyelmes és élénk volt. Mindig büszke volt a magas homlokára, amit a frizurájával igyekezett még hangsúlyosabbá tenni.
Az arca volt az a rész, ahol a leginkább kibontakozott a története, a Presottók, e szegény olasz bevándorlók vére, az értelembe és a tudásvágyba vetett megrögzött hite.
Arca állandó vonásai azonban elpárolgóban voltak.
Mindketten szűkszavúak voltunk. Gyerekkoromban a lengyel nevelőnő közvetített köztünk a hétköznapokban. Eligiát lefoglalták a tanulmányai és a politika. Ám kamaszkoromban megértettem, hogy nem lehet minden űrt a bejárónőre fogni. Már nem állt közénk, amikor Montevideóba menekültünk, és beköltöztem egy német bentlakásos iskolába, ahol hétvégente néha meglátogatott; a hozzá intézett kérdéseim megválaszolatlanok maradtak. Meghallgatott, persze, és halványan rám mosolygott vagy oldalra biccentett fejjel nézett rám, de nem, szűkszavúan vagy egy másik kérdéssel válaszolt: „Miért nem szereted a humán tárgyakat? Tanítanak latint ebben az iskolában?”, vagy „Nem tudom”.
Hiányos alakzatoknak éreztem ezeket a válaszokat: mintha maradt volna valami elvarratlan szál köztünk.
Tizennégy éves koromban költöztem haza Montevideóból. Tizennyolc voltam, amikor Eligia és Arón újra elváltak, és úgy döntöttem, Arónnal maradok a fővárosban. Eligia úgy döntött, elfogad egy neveléstörténeti katedrát a szülővárosában, a hegyek között, és attól fogva csak elvétve találkoztunk.
Az anyósülésen ült, nem kiabált, csak nyöszörgött, de az egész nem az én hibám volt: figyelmeztettem, hogy Arón az utóbbi, együtt töltött éveink során, a leghosszabb idő alatt, amit távol töltött tőle, veszélyessé vált.
Az autó belseje felé eső vállához hajoltam, hogy a zsebkendőmmel letöröljek róla pár csepp izzadságot vagy savat, mire a szövet olyan sárgás lett, mintha a pamut selyemmé változott volna. Az éjszaka árnyai lila fátyollal vonták be arcának azt a felét, ahol a szeme fehérlett, s a szélvédőn keresztül révedten fürkészte a fájdalmas út végcélját. Ha hátradőltem az ülésemen, az arcából a visszapillantó tükrön keresztül mindössze a szeme fehérjét láttam: árnyékba burkolózott és egy távoli pontra szegeződött, a felső szemhéján élénk lila pamaccsal, mint azokban az állatos rajzfilmekben, amelyekben groteszkül ábrázolják a kialvatlan szereplőket.
Eligia arcának többi, árnyékban lévő része sötétben izzó rejtély volt.
Néhány feszült perc után újra előrehajoltam, most a másik, ablak felé eső válla felett. Így láthattam az arca másik felét – a mozi fényei világították meg –, amely a fények mozgása miatt éles kontrasztban állt az arca árnyékba húzódó felével. A neonfényeknek kitett szeme épp annyira nézett mereven és kereste megszállottan a távoli célt, mint az árnyékban lévő párja. „Mindjárt ott vagyunk”, suttogtam neki, habár sem ő, sem én nem kérdeztük meg az autót vezető ügyvédet, hová is tartunk. Megláttam arccsontja sűrű sárgáját; az ugyanolyan árnyalatú foltot a szemöldöke között, közel az árnyak határához, ami minden valószínűséggel átterjedt arca túlsó, sötétbe burkolózó oldalára is. A fényben lévő többi rész a lila különböző árnyalataiban játszott.
Kiszálltam, hogy eloszlassam a tömeget. Nem sikerült. Csak mikor a szélvédőn keresztül benéztem az autóba, láttam egészében Eligia átalakulását. A két oldal kiegészítette egymást: az egyik oldalon a csöndes lila, a másikon a harsány lila és a sárga. Láttam a két tágra nyílt szemét, melyet duzzadt karikák emeltek ki. De amit az előző, töredékes perspektívából mindeddig nem figyelhettem meg, az a szája volt, ami mind az árnyékban, mind a fényben bíborszínűvé vált; valami különös hatás miatt az ajkánál nem látszott a határ a világos és a sötét fél között. A száj bíborszíne ugyanazzal az intenzitással olvadt a lila részbe, mint amilyennel kiemelkedett a sokszínű félből, és úgy tűnt, ajkai saját fényt árasztanak. A vastagsága és a színe miatt a bohócok szájára emlékeztetett, habár Eligiáé mozdulatlan volt.
A klinikán nyugtatót kapott, mire abbahagyta a nyöszörgést. A kezelőbe vitték, engem pedig meghívtak egy whiskyre az apró és meglehetősen steril kávézóban. Amikor a harmadikat kértem, ferde szemmel néztek rám ahelyett, hogy örültek volna a jó kuncsaftnak; a következőket a sarki kocsmában kértem ki.
A nagy klinikákhoz közel mindig van néhány kocsma, félúton a klórszag és a nagyváros kormos levegője között; olyan határzóna ez, ahová az élet borzalmai sodortak bennünket, és ahol szembenézünk saját, szorgosan táplált borzalmainkkal.
Mindezt csak később értettem meg.
Négy hónapon át minden nap lementem ebbe a kocsmába, naponta többször is, de soha nem beszélgettem senkivel. Ott nem tudtam – százhúsz nap alatt – összebarátkozni egyetlen ápolónővel vagy gondozóval sem, akik ott találkoztak a barátaikkal, hogy megszökjenek a klinika világából. Nehéz felidéznem, hogy valamiféle új, a személyemet elsötétítő tulajdonság miatt nem akart velem senki beszélgetni, vagy én ódzkodtam a helytől, ahol asszisztensek és ápolónők csókolóztak, miután ráborították a leplet egy arcra.
Fotó: jorgebaronbiza.com.ar / Jorge Barón Biza szerzői oldala
