Ma lenne 90 éves Csukás István a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-és kétszeres József Attila-díjas költő, író (aki a másik nagy mesélővel, Hans Christian Andersennel egy napon született, még ha 131 év különbséggel is). Meséinek gyökerei a gyerekkorába nyúlnak vissza, amit kincsesbányának nevezett. És amiből még akár felnőttként is profitálhatunk, ha hajlandóak vagyunk vele együtt leguggolni, és gyerekszemmel rácsodálkozni a világra. Ami így azonnal mókássá, helyenként abszurddá, és egy fokkal kevésbé félelmetessé válik.
Csinnadratta
Szívesen képzelem el a meseírót, Csukás Istvánt, ahogy ül az íróasztalánál, és hahotázva a térdét csapkodja, mert eszébe jutott egy bohókás név, ami remekül illik a meséjébe, és majd sok gyerek arcára mosolyt csal. Egy interjúban mondta el: azért is szeretett zárt helyen dolgozni, mert ha eszébe jut valami vicces, valóban megvidámodik tőle. Hát hogyne nevetett volna, amikor megszületett a fejében a Téglagyári Megálló nevezetű kutya, Oriza Triznyák, a kóbor macska (Mirr-murr cimborája), vagy Csinnadratta, az ólomkatona.
Hogy alapvetően Csukás vidám természet volt, azt már abból lehet tudni, hogy ránéz az ember a fényképére.
Sötétbarna, csíkra húzott szeme huncutul csillog, látszik: az ő agya olyan srófra jár, hogy mindig képes a világot a tréfás oldaláról szemlélni.
Homo ludens
Nekünk pedig, ha magunktól nem megy – mondjuk, mert túlságosan elvesztünk a felnőttség komor útvesztőjében –, tőle el tudjuk sajátítani ezt a derűs szemléletet. Szívből hiszem, csak úgy tudunk igazán boldogok lenni, ha képesek vagyunk megőrizni magunkban a homo ludenst, azaz a játékos embert. Ami pedig nem megy másképp, csak a bennünk élő gyermek felébresztése által.
Csukás István meséinek segítségével újra a birtokába tudunk kerülni azoknak az eszközöknek, amikkel kiskorunkban rendelkeztünk. Például a gyermeki szemüvegnek, amin keresztül nézve a világ sokkal viccesebb. (Persze, hogy az, hiszen sosem tudhatod, melyik sarkon vár rád egy Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél!)
Félre hát az ízületi nyavalyákkal, guggoljunk csak le (ahogy az operatőr is tette a Keménykalap és Krumpliorr forgatásán), és máris látjuk, amit ők:
gyerekszemmel a világ mennyivel érdekesebb, groteszkebb, szórakoztatóbb.
Például azért, mert innen klasszul bele lehet látni a felnőttek orrlyukába – mondja Csukás. Úgy pedig még a legfélelmetesebb főnök is azonnal nevetségesnek tűnik, helyeselek. A mesék egyébként amúgy is a felnőtteknek szóltak eredetileg (ahogy ezt Kecskés Karina színésznő, meseterapeuta is elmondja), a gyerekmesék jóval később születtek, méghozzá Andersennek hála. (Akivel – nem lehet véletlen – Csukás egy napon született!)
Kincsekkel teli gyerekkor
Csukás is ebből táplálkozott élete végéig: a saját gyerekkorából, amit kincsesbányának tekintett. Úgy vélte, rossz gyerekkor nem is létezik, még ha keservesen nehéz, akkor sem, hiszen az ember mindig el tud menekülni a fantáziájába, ami egy varázslatos világ.
Nehézségekből neki is kijutott, szegénységben nőtt fel, de a mesék már akkor körbevették: apja kovácsműhelye előtt tátott szájjal hallgatta a történeteket. Jól tudta ő, hogy „a mese mindennek az origója”, minden irodalmi műfaj bölcsője. Mese nélkül „üres marad a lélek”, annak pedig súlyos következményei vannak.
Fotó: Csukás István; Fortepan / Hunyady József
Ahogy azzal is tisztában volt: a gyerekeket, mint hallgatóságot, közönséget, még komolyabban kell venni, mint a felnőtt olvasókat. Hiszen nekik „jobb a memóriájuk, jobb a képzelőerejük és jobb a felfogóképességük” is.
A mesék által tudjuk beteljesíteni a vágyainkat, és általuk leszünk képesek birtokba venni a világot.
Abban a kedves világban pedig, amit ő teremtett, öröm elmerülni. Én éppen ezért nem is hiszek a szigorú, elvágólagos kategóriákban, hogy meséket csak gyerekek olvashassanak, ifjúsági irodalmat pedig kizárólag kamaszok. Én a mai napig örömömet lelem Roald Dahl szemtelen mesekönyveiben ugyanúgy, mint Lázár Ervin cifra nyelvi bravúrokkal teletűzdelt és súlyos életbölcsességeket könnyedén kínáló meséiben vagy Csukás István világában, ahol szórakoztató emberi tulajdonságokkal bírnak órarugók, nyulak, főkukacok és egyfejű sárkányok is.
Az élet iskolája
Csukás azt mondta: két szárnya van, az egyik a vers, a másik a mese, és ettől tud ő szépen repülni. A zenét a versekben hordozta magával tovább, mert bár hegedűművésznek készült, a tehetsége is megvolt hozzá, végül a gimnáziumi érettségi idején volt utoljára a kezében hangszer. A sorsa addigra elrendeltetett: 16 évesen már publikált költő volt. Ez pedig mindent eldöntött. A középiskola után feljött Tarhosról Pestre, hivatalosan azért, hogy egyetemre járjon, valójában azonban tudta: az irodalmi életbe itt fog tudni igazán belekóstolni.
Mint a mesebeli királyfi, aki útnak ered a tarisznyájával szerencsét próbálni, szállása is úgy lett a fővárosban: bement a Ménesi úti kollégiumba, szó nélkül letette a motyóját az egyik ágyra, és ezzel ki is jelölte a helyét: „Soha senki nem kérdezte meg, mit keresek ott.” Bejárt a Zeneakadémiára Szabolcsi Bence zenetörténész óráira, a bölcsészkarra Füst Milánt hallgatni, a Színház- és Filmművészeti Főiskolára pedig a színésztanárokat. Az igazi, nagy egyetemet azonban a Hungária Kávéházban végezte el, ahol Vas István hexameterrel üdvözölte őt: „Itt a Csukás István, most jött egyenest a kunoktól.” Kormos Istvánnal, az Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztőjével is itt találkozott, aki aztán bölcsen a gyerekirodalom felé terelte.
Bár a temérdek rajzfilmnek, könyvnek hála a legtöbbünk meseíróként ismeri, költőként is sikeres volt.
Mese és vers, a két szárny szorosan összekapcsolódik. Ahogy mondta: ugyanazt az idegpályát használta a gyerekirodalomhoz, mint a költészethez, „mert a jó mese olyan, mint a jó vers, kicsit elemelkedik a földtől.” A meséin keresztül mi is szárnyalhatunk.
Családi barátok
Közel száz kötete jelent meg itthon és külföldön. A nagy alkotók közös tulajdonsága: örökérvényűek. Generációk nőttek fel Csukás István művein, és lettek figurái szeretett családtagok. Egész biztos vagyok benne, hogy nem csak az én otthonomban vált jópár mesében elhangzott szöveg szállóigévé, és a karakterek régi, közös ismerőssé.
Ha buzgón fotózok épp valamit, mindig beugrik Tüskéshátú barátom nyakában a masinájával, aki a világra nyitottan és kíváncsian mindent alaposan megörökít.
A Pom Pom mesék után már soha nem lesz magányos az ember, hiszen a képzeletében mindig ott üldögélhet a fején egy kissé bizarr, parókaszerű lény, aki hol ilyen, hol olyan, szőrpamacs, egyujjas kifordított bundakesztyű, szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt. És akinek minden gondra, bajra van egy remek története, ami máris átkeretezi az ügyet, megmutatva azt a vidám, napfényes oldaláról.
Akinek van testvére, pontosan átérzi a Civakodó Cipőikrek konfliktusait, az édesszájúak pedig minden bizonnyal kívülről fújják Gombóc Artúr kedvenc Line upját a kerek, szögletes, hosszú, rövid, gömbölyű, lapos, tömör, lyukas, csomagolt, meztelen, egész, megkezdett, édes, keserű, csöves, mogyorós, tej, likőrös, tavalyi és idei csokoládékról. (Halkan megjegyzem, a Pom Pom mesék voltak Csukás István kedvencei is, aki egyúttal lerótta Picurral a maga és más szerzők adósságát is: végre egy kislány lett a főhős a sok fiú után).
Ha meg úgy érzem, nem passzolok bele egy közegbe, eszembe jut Süsü, az egyfejű sárkány, akit ugyan kitaszított a saját közössége, az emberek földjén azonban mégis barátokra lelt (még ha ehhez előtte le is kellett mindenkinek győznie a félelmét).
És hogy mitől olyan szerethetőek ezek a mesefigurák? Bizonyára attól is, hogy nyomokban Csukás Istvánt tartalmaznak. Ezt ő is elismerte: a figuráiban sok van belőle, „hiszen ettől élnek”.
Egyik fő kedvencemben, a Jó Királyfiban (Sztankay István hangján) egészen biztosan, hiszen épp ezt tette a szerző is velünk, mesehallgató örök gyerekekkel, mint a trón várományosa:
„Emitt sírás? Amott bánat?
Ott termek, s a könny felszárad!
Mosoly nyílik és dal fakad,
bú, baj, bánat messze szalad!”
Nyitókép: Valuska Gábor fotója
