Sokszor azt gondoljuk, hogy az igazi horror a sötét pincékben, nyikorgó ajtók mögött vagy éppen elhagyatott kastélyokban tanyázik, pedig valójában a legijesztőbb teremtmény az ember, akinek kiszámíthatatlan viselkedése, függőségei és gyakran instabil mentális állapota önmagában veszélyt jelenthet. Jack Ketchum a modern horrorirodalom egyik kiemelkedő alkotója, aki számos, magyarul is olvasható regénnyel és elbeszéléskötettel rémisztette már meg olvasóit. A Friss hús és A szomszéd lány című kötetek után most egy novelláskötettel érkezik, amelyben földönkívüliek, zombik, szellemek és táncoló hiúzok is megfordulnak, az egésznek a közepében pedig ott vannak az emberek, a teljes összeomlás szélén.
Jack Ketchum: Békés királyság (részlet)
Apa és fia
Az öregember hűvös fuvallatot érez az alkarján, mintha apró szárnyak kavarták volna fel a levegőt, és mocorogni kezd az ágyában. Már majdnem felébredt ezen a meleg nyári éjszakán, de még nem teljesen. Még hat a gin, és visszahúzza az álomba.
Másodjára az arcán érzi a fuvallatot, mire hirtelen teljesen felébred, tudja, hogy valami nem stimmel. Egy madár vagy egy denevér valahogy bejutott a hálószobájába, és a szíve annak ellenére kalapál, hogy kímélnie kellene, főleg két bypassműtét után, amelyek közül a legutóbbit két hete végezték.
Átnyúl a megsárgult ágyneműk felett az éjjeli lámpához, és ügyetlenül tapogatózik a kapcsoló után. A szoba hirtelen élesen kirajzolódik előtte. A szeme még mindig jó, bár a teste többi része beadta a kulcsot. Körülnéz, de nem lát sem madarat, sem denevért. Arról gőze sincs, hogy a madarakkal mi a helyzet, a denevérek viszont erős fényben meghúzzák magukat, keresnek egy árnyékos menedéket az ágy alatt vagy valami sötét zugban, ahol kivárhatják, amíg a fény megszűnik, úgyhogy az öregember feláll, kábán az alvástól és a szesztől, de nyugodtabb szívveréssel, aztán benéz az éjjeliszekrény mögé, lassan lehajol, és óvatosan bekukucskál a fésülködőasztal alá, végül, amennyire vékony lába engedi, az ágy alá is.
Semmi. A hálószoba ajtaja csukva. Az ablakok is.
Hallotta, hogy az ő korában akár egy meleg szellő is megölheti az embert, ha elég sokáig éri fekvés közben, ezért folyamatosan zárva tartja az ablakokat. Ami azt jelenti, hogy a szobából se ki, se be.
Mifene, gondolja. Éreztem valamit.
Rohadjak meg, éreztem valamit.
Most meg úgy kell hugyoznia, mint egy versenylónak.
A kivénhedt pöcsöm idővel úgyis felébresztett volna.
Kinyitja az ajtót, és kicsoszog az előszobába, majd elhalad a fia, Joey szobája előtt, és benéz hozzá. Joey nincs bent. Az ágya rendetlen, de az mindig ilyen. Biztos megint kidőlt a tévé előtt, gondolja az öreg, aztán meghallja a halk konzervnevetést valami bugyuta vígjátéksorozatból, úgyhogy egyelőre elmegy a fürdőszoba ajtaja előtt a nappaliba, és a fiát a kárpitozott fotelben találja. Úgy horkol, hogy beleremeg mind a százharminc kilója, és majdnem olyan hangosan, ahogy röhögni szokott. Egy üveg olcsó whiskey ágaskodik a lába között, mintha elkezdte volna kiverni az üveget, de félúton elaludt volna.
Az öregember emlékszik, milyen volt az igazi erekció.
Emlékszik, hogy valaha egyikük sem volt iszákos.
Több mint tizenöt év telt el a napfényes téli reggel óta, hogy a felesége, Ella és Joey felesége, Susan bevásárolni indult, aztán mindketten kirepültek az öreg kisteherjének szélvédőjén – pontosabban Susan csak félig. Az öreg akkor volt hetven, és azt mondta, szarok az egészbe. Joey még csak az ötvenkettőt taposta, és fitten nyolcvan kilót nyomott. Jóvágású gyerek volt.
De ő is azt mondta, hogy szarok az egészbe.
Az öreg úgy érzi, mindjárt bepisál.
Megfordul, és amint belép a fürdőszobába, becsukja és bezárja maga mögött az ajtót, mert Joey-nak szokása volt kopogás nélkül berontani – ez mindkettőjük szokása volt –, aztán leül öreg csontjaival a vécére. Ennyi felgyűlt feszültség után az ember azt hinné, ömleni fog belőle, de nem ömlik, egy teljes fájdalmas percbe vagy még többe is beletelik, mire csorogni kezd, és az öreg felsóhajt, mert olyan kellemes érzés.
Körülnéz a fürdőszobában. Mocskos, ráférne egy takarítás. Valami tenyészik a zuhanyfüggönyön, és mintha átterjedt volna a kádra. Hajszálak és hajpamacsok szerte a csempepadlón, többnyire Joey haja, mert az öregé nagyrészt már kihullott. Még a szappan is gusztustalan. Fel kellene fogadniuk valakit, gondolja az öreg. Ő túl gyenge ahhoz, hogy kitakarítson, Joey pedig túl lusta.
Eszébe jutnak a szárnyak. A fuvallat az arcán.
Mocskosul furcsa.
Már majdnem végzett, már csak csöpög belőle, amikor valami csattan, üveg csapódik a padlónak, széttörik és szétszóródik a parkettán, aztán tompa koppanást hall.
Tudja, mi az, egyetlen dolog lehet. Csakis Joey. Hirtelen megint kalapálni kezd a szíve.
– Joey! Jól vagy, fiam?
Valaha zengett a hangja. Most csak slejmes harákolás.
Lehúzza a vécét, a mosdókagylón megtámaszkodva feláll, majd az ajtóhoz megy, és elhúzza a reteszt. Nekifeszül.
Az ajtó résnyire nyílik, és megakad.
– Joey?
A résen keresztül látja, hogy a fia hason fekszik a padlón. Valójában az ajtó alsó része Joey mellkasának ütközött. Az öreg megint taszít az ajtón, de hiába. Újra próbálkozik, ezúttal a vállával is erősen nyomja, a lábát megveti a vécé mocskos tövénél. Tolja minden erejével, mind a negyvenöt kilójával, végül azonban nem bírja tovább.
Nem megy.
Átkozza az ostoba faszfejet, aki úgy építette be a fürdőszoba ajtaját, hogy kifelé nyíljon, ne befelé.
Körülnéz, hátha dughat valami éket a résbe. Talán fel tudja feszíteni az ajtót. A mosdó alatt nem talál vécépumpát, Joey megint a rohadt konyhában felejtette. A vécéülőke vastagabb, mint a rés, és egyébként sincs nála csavarhúzó, amivel leszerelhetné.
Nincs értelme segítségért kiáltani. A fürdőszoba a gyomos hátsó kertre néz, a szomszéd Mackenzie-éktől két kocsibeálló választja el, és amúgy sem járnak át hozzájuk.
Sosem jönnek a háza közelébe. Talán még akkor sem segítenének, ha meghallanák, a skót szemétládák.
Azon a pici ablakon sem fog kiférni.
Arra nem várhat, hogy valaki majd megmenti. Az italt tegnap hozták ki, az üdítőket, gyorskajákat és készételeket pedig ma, és csak jövő héten lesz megint kiszállítás. A barátai halottak, Joey-nak pedig nincs senkije Susan halála és azóta, hogy bezárt az autószerelő műhely, és komolyan inni kezdett.
Úgy látszik, itt ragadt egy időre. Amíg Joey magához nem tér.
Aztán gyomorforgató gondolat ötlik fel benne. Olyan borzalmas, hogy vissza kell ülnie a vécére. Olyan kifogástalanul formát öltött, szörnyű gondolat, hogy beleszédül.
Joey-n alig több mint egy éve végeztek tripla bypassműtétet. Az orvosok neki is ugyanazt mondták, mint az apjának.
Tegye le az italt.
Nem tették le. Egyikük sem.
Szóval kurvára nagy esély van rá, hogy a fia nem fog magához térni. Hogy Joey-nak örökre búcsút inthet.
A fürdőszobában szomjanhalás nem fenyegeti. Az ital már nehéz ügy. Amikor rátör a remegés, megissza a sebbenzint, a borotválkozás utáni arcszeszt és Joey régi kölnijét a poros üvegcséből. Ez egy időre megállítja a remegést, de aztán visszatér a sóvárgással együtt. Nem sokat tehet azon kívül, hogy üvöltve káromkodik, és a térdét átkarolva vergődik a padlón, isten tudja, meddig rángatózva a görcsöktől, és mire túljut rajta, behugyozott és összeszarta a pizsamáját, a teste pedig csupa kék-zöld folt, mert nekicsapódott a vécének, a kádnak és a csöveknek.
A fürdőszobában nem fog szomjan halni. Az étel viszont nehéz ügy. Elvesztette az időérzékét, és fel sem fogja, miken megy keresztül, ugyanakkor gyanítja, hogy már eltelhetett pár nap, amikor végül olyan erősen mardosni kezdi az éhség, mintha egy veszett kutya marcangolná a hasát, és hiába szivárog be Joey szaga a folyosóról, akkor is ennie kell. Befal egy fél tubus fogkrémet, aztán egy teli tubusnyit, és vízzel leöblíti. Megpróbálkozik egy szappannal, de azonnal felöklendezi. Vécépapírt tép darabokra, és azt nyeli le. Bármit, hogy megtöltse a gyomrát. A tégely aszpirin csábító, viszont tudja, hogy az megölné, ezért inkább lehúzza a gyógyszert a vécén, hogy megakadályozza az elkerülhetetlennek tűnő pillanatot.
Annyira legyengült, hogy ülni sem tud egyenesen. Alig bírja széttépni, megrágni és lenyelni a vécépapírt.
Hol homályosabban, hol élesebben lát, mintha még a szeme is elárulta volna. De ez nem a szeme, hanem a testének többi része. Alszik és nem alszik, az egyik nagyjából ugyanolyan, mint a másik. Nem tehet semmit azon kívül, hogy ül vagy fekszik, és a múlton gondolkodik, Ellán, meg a régi helyükön a folyó mentén, meg a halott fivérén, Henryn, meg a halott nővérén, Laurie-n, meg az apján és az anyján, akik mindketten halottak, a legtöbbet viszont azon gondolkodik, hogy a saját fia ölte meg, és amikor ezen rágódik, gyakran kicsordul a könnye, akár egy nyomorult öregembernek, mert talán segíthetett volna Joey-n, ha nem lett volna maga is részeges disznó, egy förtelmes apa, aztán eszébe jutnak a szárnyak.
Érzi a szárnyakat.
Tényleg érzi őket, az apró fuvallatot az arcán. Mint korábban.
És ugyanúgy megint felébresztik. Elaludt. Felriadt.
Hangokat hall odakintről, emberek jönnek be a házába, valaki tényleg bejön a rohadt házába, és a folyosón tartanak Joey felpuffadt, legyektől nyüzsgő teste felé a padlón, ő pedig felhúzza magát, hogy megmondja nekik, hogy a rohadt életbe, idebent van, és még nem halt meg, mire a szárnyak elröppennek a szívével.
Fotó: Wikipédia
