Miről szól az Amerika földje?
Jeanine Cummins könyve egy menekültregény, amely a bevándorlást övező közbeszéddel akart szembemenni, és amely meg akarta mutatni, hogy valójában minden egyes migráns mögött nehéz, sokszor traumákkal terhelt múlt áll. A Spanyolországban született, de az Egyesült Államokban élő író még 2013-ban kezdett el dolgozni a könyvön, vagyis még valamivel azelőtt, hogy a menekültkérdés elkezdett központi témává válni az USA-ban (illetve Európában), és még jóval azelőtt, hogy Trump elkezdte volna a pénzt pumpálni az amerikai-mexikói határvonalon lévő fal építésébe.
„Felháborított, ahogy akár csak öt évvel ezelőtt is a közbeszéd ezeket a > >latino<< migránsokat ábrázolta – és a helyzet azóta sokkal, de sokkal rosszabb. A legrosszabb verzióban élősködő hordának mondják őket, a legjobb esetben pedig tehetetlen, szegény, arctalan barna masszának, amely segítségért kuncsorog a küszöbünkön. Ritkán gondolunk rájuk, mint embertársainkra. Mint emberekre, akiknek saját elhatározásaik vannak, akik a tevékenységükkel hozzá tudnak járulni a saját fényes jövőjükhöz, és a miénkhez is, ahogy azt sok, gyakran agyongyalázott bevándorlónemzedék tette előttük” – írta Cummins a könyv utószavában.
Az Amerika földje egy tragikus meneküléstörténet, amely egy fiatal nőről, Lydiáról és a kisfiáról, Lucáról szól. A regény egy nagy családi születésnappal indul, amely durva tragédiába torkollik: a kertben sütögető, ünneplő rokonságot egy lövéssorozattal kegyetlenül meggyilkolják. A terrorista támadásnak, amely mögött a Los Jardineros nevű kartell áll, csak két túlélője van: anya és kisfia, akik véletlenül épp a fürdőszobában voltak a golyózápor alatt. Lydia és Luca tizenhat családtagjukat veszítik el azon a napon. Az apa, a nagymama, az unokatestvérek, a nagynéni mind áldozatul esnek a borzalmas támadásnak. Lydia pontosan tudja, ki követte el a kegyetlen gyilkosságokat, ahogy azt is, hogy a rendőrséghez fordulni értelmetlen, mert a kartellek emberei mindenhova beépültek.
Ő is és a fia is sokkban vannak, de az egyetlen esélyük a túlélésre, ha minél messzebbre menekülnek, úgy, hogy közben a lehető legkevesebb nyomot hagyják maguk után.
Lydia és Luca traumája elképzelhetetlen, ahogy az is, hogyan kell a gyász és a halálfélelem közepette racionális és gyors döntéseket hozniuk. Bármerre is mennek, az kockázatot jelent, nincs olyan útvonal, hivatal, szervezet, vagy szállás, amely ne állna a kartellek ellenőrzése alatt. Bármilyen távol is kerülnek Acapulcótól, nem lehetnek biztonságban, amíg Mexikó határain belül vannak. Lydia egy ponton túl ráébred, hogy nincs más választásuk, el kell hagyniuk az országot. Az egyetlen lehetséges irány észak, azaz az Amerikai Egyesült Államok. Az egyetlen lehetséges útvonal pedig a La Bestia, a szörnyszerű, életveszélyes tehervonat, amelynek tetején menekültek tömegei próbálnak szerencsét, hogy minél távolabb kerülhessenek a múltjuktól.
Lydia és Luca ettől a pillanattól migránsok lesznek, bakancsos és hátizsákos otthontalan vándorok, akiknek egyetlen célja van: élve átjutni a határon, hogy ott új életet kezdhessenek.
„Lydia hátradől a széken, a fiára néz, aki a visszahajló fuksziát bámulja a feje fölött. Menekült. Migráns. Képtelen úgy látni, hogy illik rá a fogalom. De hát most ezek ők: migránsok. Így alakult. És nem az elsők, akik nekiindultak – Acapulco szinte kiürült. Hány szomszédjuk ment el a múlt évben? Hányan tűntek el? Annyi éve nézték, hogy máshol ez történik, sajnálkoztak, a fejüket ingatták, ahogy egy migránscsapat elvonult mellettük, délről északra. Acapulco is része lett ennek a folyamatnak, döbben rá. Senkinek nincs maradása egy erőszakos, vériszamós városban.”
A botrány
Az Amerika földjének történetében a legérdekesebb az, hogy a könyvet eleinte nagyon jól fogadták, az első megjelent kritikák teljesen pozitívak voltak. Oprah Winfrey beválasztotta a regényt a híres könyvklubjába, és azzal a szöveggel ajánlotta a történetet, hogy Jeanine Cummins megmutatta nekünk, milyen a menekültek cipőjében járni, és hogy milyen fájdalmasan és kétségbeesetten szeretnének szabadságban élni. A Washington Post és a NPR kritikusai is jónak találták a könyvet. Többen is megindító olvasmánynak gondolták az Amerika földjét, és azt is pozitívan értékelték, ahogy az író bemutatta, milyen ma latin-amerikai menekültnek lenni. Még Stephen King is a könyv pártolói közt volt, ajánlója a magyar kiadás hátulján is olvasható: „Különleges mű: tökéletes egyensúlymutatvány a terror és a szeretet között kifeszített kötélen.”
A regény pillanatok alatt New York Times-bestseller lett, ennek ellenére január végén szivárogni kezdtek róla a negatív kritikák és ezzel párhuzamosan egyre több latin-amerikai szerző adott hangot a felháborodásának is. Volt olyan kritikus, akinek a főszereplő karaktere nem tetszett, nem találta elég mexikóinak Lydia figuráját. Egy másik újságíró ártalmasnak és pontatlannak nevezte a könyvet, de a lehúzó cikkben szerepelt a „melodramatikus trauma-pornó” kifejezés is.
Az igazi botrány azonban csak ezután következett. Daniel Olivas a Guardian hasábjain fejtette ki, hogy a latin-amerikai írók dühösek az Amerika földje kiadása és hájpolása miatt.
Nehezményezte, hogy miközben a tehetséges, több évtizede a pályán lévő latino szerzőket negligálják a nagyobb amerikai könyvkiadók és kritikusok, addig egy ilyen könyv simán megjelenhetett.
A cikkében az is szerepelt, hogy nem gondolja azt egyáltalán, hogy Latin-Amerikáról csak latin-amerikai szerző írhatna, és cenzúrát sem szeretne. „Ha egy tehetséges író kemény munkával meg tud alkotni egy meggyőző, erős irodalmi művet egy másik kultúráról, az művészet. Az Amerika földje viszont nem az” – írta Olivas.
A java azonban még csak ezután jött. A latino írók ugyanis felháborodásukban #DignidadLiteraria néven mozgalmat indítottak, válaszul arra, hogy az Amerika földje megjelenhetett és még pozitív kritikákat is kapott. A csoport még egy találkozót is szervezett a könyv amerikai kiadójának, a Flatiron Booksnak a vezetőjével. Tőle azt követelték, hogy indítson vizsgálatot arról, hogy milyen diszkriminatív eljárások befolyásolják a könyvkiadást. Emellett 142 szerző nyílt levélben követelte Oprah Winfrey-től, hogy vegye ki a könyvklubjának kínálatából Cummins regényét. Ebben azt írták, hiányolják a könyvből a menekültkérdés komplex ábrázolását, és ezért úgy vélik, nagy károkat tud okozni. A levélben hangsúlyozták, hogy tisztában vannak vele, hogy az Amerika földje fikció és azt sem vitatják, hogy egy író ne dolgozhatna fel olyan témát, amit nem tapasztalt meg közvetlenül. Ugyanakkor szerintük, ha egy marginalizált, elnyomott, fenyegetett csoportról van szó, akkor a szerzőnek nagy felelőssége van. Úgy vélték, Jeanine Cummins könyve mögött nem áll elég kutatás, a regény tele van leegyszerűsítésekkel, tévedésekkel és sok sztereotípiára is ráerősít. „Mi, az aláírók nem egy arctalan barna tömeget látunk. Mi magunk nem vagyunk arctalanok és nem vagyunk hangtalanok.”
Az események következtében Cummins hétállomásos könyvturnéját le kellett mondani. Oprah viszont az írók nyomására sem akarta kivenni a regényt a könyvklubjának kínálatából, inkább a vitát szorgalmazta.
Cummins maga egy interjúban azt nyilatkozta a kritikákról, hogy sokáig ő maga sem tudta, hogy van-e joga megírni ezt a könyvet. Két teljes változatot kidobott, de végül az emberek, akikkel találkozott, a menekültek, akikkel beszélt, megmutatták neki, mi a valódi bátorság, és ez őt is arra sarkallta, hogy győzze le a saját gyávaságát. Azt is mondta, hogy tisztában van vele, hogy a könyvpiacon vannak egyenlőtlenségek, ennek ellenére el fogja fogadni a regényéért járó pénzt, mivel hét évig dolgozott rajta. Azt is hangsúlyozta, hogy sokan azért támadják őt, mert fehér, ugyanakkor ő részben Puerto Ricó-i is, ezért latino nőnek tartja magát.
Milyen könyv valójában az Amerika földje?
Kritikák ide vagy oda, egy biztos: Jeanine Cummins könyve megindító, filmszerű, pörgős és nagyon olvastatja magát. A főszereplőkkel, Lydiával és Lucával könnyen lehet azonosulni, a feszültség pedig az egész könyv folyamán fennmarad, mert jó ritmusban halad a cselekmény. Mivel a regény fikció és nem is állítja magáról az ellenkezőjét, európai olvasóként az sem tűnik nagy bajnak, ha a menekülttáborokról, a mexikói kartellekről, vagy éppen az embercsempészekről nem teljesen pontosak vagy igazak a könyvben szereplő információk. Hogy mexikóiként milyen lehet olvasni, az persze egy másik kérdés.
A könyvről kialakult vitának több érdekes eleme is van.
Az egyik központi dilemma, hogy elmondhatja-e egy többségi társadalomból származó ember egy marginalizált, kisebbségi csoport történetét. Vagy másképp: nem sajátítja-e ki a fehér, középosztálybeli társadalom az elnyomott csoportok identitását, ha az ő könyveiket nem adják ki, viszont megírják a sztorijukat a saját szemszögükből?
A másik, hogy a latin-amerikai szerzők valóban igazságtalanul alulreprezentáltak az észak-amerikai könyvkiadásban. A harmadik pedig, hogy lehetséges-e egyáltalán komplexen bemutatni egy olyan kultúrát, amelynek nem vagyunk részesei?
Ezek mind összetett és jogos kérdések, amelyekről mindenképp érdemes vitázni, ugyanakkor azt is látni kell, hogy az Amerika földje jó szándékból íródott, és ha nem specifikusan nézzük, hanem univerzális menekülttörténetként olvassuk, akkor el is éri a célját. Az elfajult és igazságtalan politikai közbeszéddel szemben ugyanis felmutat egy olyan narratívát, amely az egyes emberek történetein keresztül beszéli el a menekültkérdést, nem pedig tömeges, homogén, egyszerű frázisokkal leírható jelenségként.
„2017-ben, amikor befejeztem ezt a regényt, világszerte – a Földközi-tengernél, Közép-Amerikában, a Szomáliai-félszigetnél – minden kilencvenedik percben meghalt egy migráns. Minden másfél órában.”
Jeanine Cummins ebben a regényben erre akarta felhívni a figyelmet, illetve arra, hogy ezek mögött a számok mögött emberek és nehéz sorsok állnak. Ez pedig sikerült is neki.
