Képzelj el egy disztópiát, amiben a brutalista betontömbök között terjengő fojtogató szmog, a házak oldalán és a járdán feltűnő reklám-hologramok, valamint a rendőri túlkapások elől egyszerűen és gyorsan elmenekülhetsz egy szabadabb és békésebb világba. Nem kell mást tenned, csak egy Acytrol nevű szert csöpögtetned a szemedbe, és máris merülhetsz. Bódi Péter Hexagon című regénye egy fordulatos és elgondolkodtató sci-fi, amely egyszerre villantja fel a jövő kapitalista rémálmait és a technológia nyújtotta individuális szabadságot – egyik percben még a lepukkant, élhetetlenül szennyezett Budapesten biciklizel, a másikban pedig egy tengerparton üdülsz a saját kis digitális tripedben.
A Könyves Magazinon most ez a hét könyve, olvass bele!
Bódi Péter: Hexagon (részlet)
– Gyere! – mondja, majd feláll, és az ablakhoz sétál. Követem. Mikor kinézünk, először azt veszem észre, hogy távolabbra látok, mint szoktam. Egyből kiszúrom a Gellért-hegyet. Sok helyről látni a városból, de sosem ilyen élesen. És nemcsak a levegő tisztább, de az egész látkép valahogy… zöldebb. Csak most jövök rá arra, hogy bármikor nézek körül a városban – az első valóságszinten gyakorlatilag bárhol –, a reklámok kivételével mindenhol szürkés, barnás, okkeres árnyalatokat látok, és ha valami színesebb, akkor is pasztelles tompasággal húzódik a háttérbe. Talán a szmog miatt. Még jó, hogy a hirdetések kicsit feldobják a látványt, mert mióta már az art deco-s, eklektikus és szecessziós homlokzatokat is szimplán csak leverik a felújítások előtt, hogy aztán letisztult, egyszerű falfelületeket hozzanak létre utánuk, elég unalmas lett a város.
– Tényleg szép így, hogy tiszta a levegő, meg tele van fákkal – mondom, mivel jobb nem jut eszembe.
– Látod azt a nagy szocreál épületet? – kérdi, és mutatja is. Egy hatalmas, homokszínű zászló meredezik róla az utcafront irányába. – Ők foglalkoznak a zöldövezetekkel. Botanikusok, kertészek. Őket illeti dicséret.
Szinte minden épületről hasonló zászlók lógnak, különböző színekkel és mintákkal, sokszor nem is csak egy.
– Mit jelent, mondjuk, az? – mutatok egy világoskék zászlóra.
– Ingyenes egészségügyi ellátást. A környéken nincs sok.
– És az? – kérdem, majd egy másikra mutatok: zöld alapon piros pöttyök.
– Ők öltöztetéssel foglalkoznak.
Nem csak a levegő tisztasága és a zöldfelületek sokasága miatt tűnik színesebbnek a város. A legtöbb épület olyan, mint Manhattan „free wall” negyedeiben – tehát szabadon festhetőek.
– És mi van, ha valaki valami baromságot fest fel?
– Semmi. Más lefedi, talán még aznap.
Ekkor észreveszem, hogy egy háromfős csoport az egyik falnál áll, és tényleg: festékszórókkal, ecsetekkel, hengerekkel vannak felszerelkezve, és éppen dolgoznak valamin.
– Hagyományos eszközökkel kell festeniük a falat? Egy szimulációban?
– Persze. Itt mindent hagyományosan csinálunk.
– Mindent?
– Mindent.
– Dehát ki csinálna ilyet?
– Meglepődnél. Így, hogy a saját tervezésű tripekben egyszerűen csak megjelenik előtted az, amit elképzelsz, maga az alkotás egy fölösleges és fárasztó viszketéssé vált, amin az ember szeretne mielőbb túllenni, pedig ez is a folyamat része. Sőt: ekkor jönnek a legjobb ötletek, ekkor dolgozzák ki az apróbb részleteket. Az algoritmusok kiegészítenek, többnyire sablonokkal, újat alig tesznek hozzá a koncepcióhoz. Elvileg volt is olyan művészeti irányzat, ami magát az alkotói folyamatot tette művészetté.
– Ez igaz – válaszolom, miközben Miró betölt nekem egy rakás adatot az akcióművészetről. Nem kezdek el okoskodni, gondolom, ha akarná, Filip is tudná.
– Akkor ez egy ilyen… régi vágású művészek gyülekezőhelye?
– Nem – mondja Filip, miközben elneveti magát. – Nem épp. Gyere!
Mikor már az utcán vagyunk, Filip szól, hogy bicajozzunk egyet. Az enyém persze ezen a szinten nem létezik, de kapok helyette egy másikat.
Ez amúgy meglehetősen szokatlan – kevés szimulációban kell közlekedni. A legtöbb helyen ezt valamilyen kreatív vagy közönséges módon, de térparadoxonokkal és teleportokkal oldják meg; kivéve, ha a közlekedés maga is a cselekmény része.
Ahogy elindulunk, az autóút közepén kezdünk el tekerni, a menetszél az arcomba fúj. Jólesik maszk nélkül bicajozni, rég éreztem ilyesmit, a belvárosban legalábbis. Csak áruszállításra alkalmas járműveket, közösségi buszokat, gyalogosokat és más bicikliseket látok, személyautót sehol.
– Szóval, mi ez a hely? Valami utópia? – kérdem, majd lefordulok a következő sarkon, hogy megnézzem, mit festenek azok a srácok, akiket az ablakból láttunk.
Filip követ, majd válaszol:
– Körülbelül. De inkább kísérletnek indult. Összeálltunk néhány tucatnyian, és megpróbáltuk lemásolni a fővárost. Ez persze első körben nem nagy kihívás. Lekértük az utolsó Google Maps adatcsomagot, ez alapos látványoptimalizációval máris megadta a város nagy részének utcaképét. Ekkor kezdtünk el a belső terekkel foglalkozni, és bár ehhez is voltak algoritmusok, valahogy túl steril, túl egyforma volt az egész. A belső tereket már a felhasználók alakították személyessé, az ő interpretációikat állandósítottuk. El is kezdtek beköltözni, és mi nem nagyon csináltunk semmit, hagytuk, hogy az utcaképet is átformálják. Minél többen merülnek be, annál pontosabbak a percepciók.
– Azért jönnek ide, hogy ugyanazt láthassák, amit kint, csak tisztábban?
Voltam már valós teret leképező szimulációkban, de azokban általában épp az volt a poén, hogy mondjuk, a saját városod pontos másában lehetsz szuperhős vagy sorozatgyilkos.
– Azért jönnek ide, hogy ugyanazt kapják, amit kint, azzal a különbséggel, hogy itt önmaguk lehetnek. Minden beállítás és algoritmus az első szintről lett lemásolva, és akkortájt még kevés olyan szimuláció volt, ami csupán reagált a valóságra, és nem menekülőutat kínált belőle. Viszonylag hamar viszonylag sokan merültek be. Oda költöztek, ahova akartak, és olyan életet élhettek, amilyenhez kedvük volt. Itt nincsenek elvárások, nincs elnyomó hatalom. És hát, ez elég addiktív tud lenni.
Úgy csinálok, mintha csak nézelődnék. Bár ezt Robinnak már meg kellett tennie, lefuttatok Miróval egy keresést, hogy a nyilvános adatok szerint a trip készítői kerültek-e már összetűzésbe a hatóságokkal, szerepeltek-e az állami médiafelületeken vagy akármi, de szerencsére semmit sem találunk.
– De… akkor mi történik itt? Vagy mi a koncepció lényege?
– Nincs koncepció. Mármint… csak úgy élünk. A közösség maga a lényeg. Az első merülésnél megkapod az akkori tested másolatát karakterként, és innentől kezdve be kell épülj a társadalomba. A kintről hozott szaktudásod beadhatod a közösbe, de máshogy is tevékenykedhetsz, és erre szükség is van. Ha nem foglalkozol a karaktereddel, egyszerűen elpusztul, és akkor sosem merülhetsz vissza.
– Sosem? – kérdem.
– Nincs kivétel.
Mikor ismét meglátom a falat festő srácokat, rájövök, hogy az egyiküket látásból ismerem. Odaintek, de nem állunk meg. Egy hatalmas, barokk stílusú graffitin dolgoznak: több Caravaggio-mű újragondolása egy kompozícióban: Judit lefejezi Holofernészt, Hitetlen Tamás, Dávid és Góliát. Szép, igényes munka.
– És ha mondjuk, bemerülök, kipróbálom, elteszem a tripet néhány hónapra, és folytatnám?
– Ahogy az első szintes testedet sem hanyagolhatod el sokáig, így ezt sem. Maradsz vagy kiszállsz.
– Tényleg semmi kivétel?
– Semmi. És egész sokan maradnak.
– És aztán?
– Az rád van bízva, nincs egy bejáratott út. Ha például egészségügyi szaktudásod van, azzal segítheted más felhasználók karaktereit. Betegségek vagy sérülések is ugyanúgy vannak, mint kint. És ha valakinek segítettél valamiben, akkor ő is segíthet neked. Lehet, hogy neki például élelme van, így kaphatsz ellátást.
– Ezért vannak a zászlók.
– Igen. Egyszerű, analóg térben is használható jelzéseket akartunk.
Egy régi park mellett tekerünk el, ami az első szinten már csupán egy kihalt, szürke, üres telek. Itt viszont úgy néz ki, mint egy kisebb erdő a fák ágai alatt kertészkedő emberekkel.
– Tehát cserekereskedelem szerint éltek.
– De nem feltétlenül tárgyakkal, inkább szolgáltatásokkal. Hisz olyan sincs, hogy magántulajdon. Az előbb például egy közösségi kert mellett tekertünk el. Dolgozol néhány órát, és ezért cserébe ennek megfelelő zöldséget vagy gyümölcsöt vihetsz haza magaddal.
– De az előbb azt mondtad, hogy ellátást adhat valaki a szolgáltatásért. Hogy adhatok oda valami olyasmit, ami nem az enyém? Mi alapján sajátítja ki valaki például a parkot?
– Nálad van az érték, de nem birtoklod. Korábban ez a park ugyanolyan üres volt, mint az első szinten, de néhányan összefogtak, megcsinálták úgy, ahogy a valóságban a szabályozás és a bürokrácia miatt nem tudnák, hiába lennének rá képesek. Ezért az emberek hálásak nekik, és szívesen beszállnak egy kis munkával, hogy részesedjenek a gyümölcséből. Szó szerint. Pedig erőszakkal el is vehetnék, de nem teszik.
– Miért?
– Mert nincs rá szükségük. Inkább dolgoznak vagy szaktudást biztosítanak cserébe.
– És ha nincs szaktudásuk? Megállás nélkül dolgoznak? Az nem sokkal jobb, mint az első szintes élet.
– Lehet tanulni is. Komplett egyetemi utcáink vannak, önkéntes oktatók százaival, és a megszerzett képesítések egy része az eső szinten is érvényes. Sokan ezért merülnek be, aztán maradnak.
– És ha egy orvos megéhezik, de épp nincs beteg?
Ezen Filip elneveti magát, majd lekanyarodik, én pedig követem.
– Ennyire nem direkt a dolog. Akkor is adsz enni az orvosnak, ha egészséges vagy, hogy amikor bajod esik, az elsők közt jöjjön majd segíteni.
– És mi van, ha valaki a könnyebb utat választja?
– Erőszakkal veszi el azt, amire szüksége van?
– Mondjuk.
– Akkor a közösség kiveti magából. Az ilyen embert a többiek nem segítik meg, nem szívesen nyújtanak számára szolgáltatásokat. Hosszú távon nem működik ez a stratégia. És az ittenieket sem kell félteni, ha valaki nekiáll keménykedni az utcán, azt könnyen le tudják szerelni. Jól működik a polgárőrségünk például. Centralizált hatalom nélkül az emberek egymásra vannak utalva, tehát szolidárisabbak is, mert így az egyén társadalmi viszonyát nem a vezető elithez fűződő viszonya határozza meg, hanem a saját készségei és képességei.
Megállunk, leszállunk a biciklikről, majd leülünk egy padra. Velünk szemben egy másik, még az előzőnél is nagyobb és zöldebb parkot látok.
– Sokszor fordul elő?
– Hogy valaki bemerül ide randalírozni?
– Igen.
– Sokszor, de sosem tart soká. Nem megy el rá annyi erőforrás, hogy megérje változtatni. Kialakult egyfajta közösségi morál, és eszerint élnek az emberek.
Ezen egy darabig gondolkodom.
– Nem hiszem, hogy ez a valóságban működne – mondom aztán.
– Miért?
– Azért, mert ott összetettebb struktúra szerint élünk.
– Merülj le ide párszor. Látni fogod, hogy nem csak az egészségügy, az oktatás vagy a kultúra jelenik meg a szimulációban. Van normális mezőgazdaság, de az áru- és energiatermeléssel is foglalkozunk. Nincs viszont kormányzás vagy társadalmi kontroll, szervezett legalábbis nincs. Nem szükséges. Már nem.
– Már nem. Ez a kulcs – mondom. – Mindez azért lehetséges, mert az első szint infrastruktúráját és szervezettségét veszitek alapul.
– És?
– Tehát mégsem működne ez a társadalmi rend az első szinten.
– Mi nem azt állítjuk, hogy le kéne rombolni a világot, hanem azt, hogy újra kéne gondolni. Az ideális társadalomnak már megvannak az alapjai, csupán változtatni kéne a hozzáállásunkon.
Ekkor egy fiú és egy lány jönnek oda hozzánk, megkérdezik, hogy használjuk-e még a bicikliket, és mivel nemet mondunk, eltekernek velük.
– És amikor itt vagy, akkor is mint a város tervezője vagy jelen, vagy beépültél?
– A legtöbben tudják, kik a tervezők, de egyenjogúak vagyunk. Én például egy olyan szervezetben tevékenykedem, ami a sérült, beteg emberek ellátásával foglalkozik. Van egy kommunánk első szintes orvosokkal, ápolókkal, önkéntesekkel.
– Akkor ezért példálóztál többször is az egészségüggyel.
– Aha, nekem az a szakterületem. Mivel valóságos teret igyekszünk teremteni a fizika törvényei szerint, ezért előfordulnak balesetek, sérülések. Olyan is van, aki ebben az életében mozgássérültté vált, mégis mindennap visszatér.
– Úgy kell maradnia?
– Igen. Vannak önkénteseink, akik segítenek neki, így nem hal meg a karaktere. Az önkéntesek a közösség hasznos tagjai, és így is bánnak velük. Azok kapják a legtöbb elismerést, akik a leginkább közhasznú tevékenységet végzik. Ez a hajtómotor: a megbecsülés. Itt azok számítanak a legtöbbet, akik az első szinten valójában is irányítják a társadalmat, de ott senkit sem érdekelnek. El tudod képzelni, hogy bunkó legyél azzal, aki először terem majd ott, mikor bajban leszel?
– Ez mind szép és jó, de nekem túl fiktív.
– Hm… előbb-utóbb úgyis valami ilyesmi lesz.
– Mármint az első szinten?
– Igen.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Nem vagyok. De ha mégsem így alakul, nem lesz majd, aki számonkérje rajtam.
Rám mosolyog, majd egy darabig hallgatunk.
– Azt hiszem, megvan a jó szó, hogy miért nem működne ez az első szinten.
– És mi lenne az?
– Közmegegyezés. Mármint, érted… nyilván én is szívesebben élnék itt, mint abban, amit az első valóságszintként ismerünk, de ez itt csak azért működik, mert itt van ez a sok ember, és ők egy bizonyos közmegegyezés szerint élnek. Azért jönnek ide, mert hisznek ebben. Ez a közmegegyezés nekünk nincs meg az első szinten.
– És mi van helyette, amitől az első szint működik?
Egy darabig gondolkodom, de Filip megint kivár.
– Egzaktabb dolgok. Vagy nem tudom, talán inkább a gazdaság.
– És szerinted az első valóságszintes gazdaság min alapszik?
– Szokásokon, kialakult módszereken… valutákon, vagy…
Ekkor Filip elneveti magát, és mióta beszélgetünk, először vág a szavamba.
– Tehát közmegegyezésen.
Fotó: Bódi Péter / Facebook
