Claudia Durastanti a fiatal olasz írónemzedék legizgalmasabb, legeredetibb hangú alkotója. Önéletrajzi elemeket is tartalmazó könyve egy nem mindennapi család életébe enged bepillantást, ahol a szülők még abban sem tudnak megegyezni, hogyan ismerkedtek meg egymással.
A narrátor két hallássérült ember gyermekeként nő fel az olaszországi Basilicata régió egyik falujában és New Yorkban. A családi kommunikációban mindennaposak a félreértések, és a szülők viharos kapcsolatára még a válás sem jelent megoldást. A minden szempontból kívülálló lány szabadságra vágyik, ezért könyvekhez és a zenéhez menekül, amelyek megmutatják neki, hogyan teremtse meg a saját mitológiáját.
Az Ismerős idegenek egy kulturális utalásokkal teleszórt, egyedi hangú felnövéstörténet családról, emigrációról, nyelvről, valahol a regény és a memoár határán. A kötet az Európai Unió támogatásával megjelenő Határhelyzetek sorozat darabja: ennek részeként jelent meg tavaly például a katalán Irene Solà második magyar nyelvű regénye, a Gátak (itt írtunk róla).
Claudia Durastanti: Ismerős idegenek (részlet)
Fordította Todero Anna
Leányom szerelmi bánat miatt nem ment iskolába
És aztán testem lett. Az osztálytársnőimmel a vérzésben reménykedve mentünk haza, zavaros tüneteket találtunk ki – lüktetés az alhasban, émelygés, csokoládééhség –, azokat a panaszokat utánoztuk, amelyeket a várandós nőktől hallottunk a tévében. Biztosra vettük, hogy minél többet beszélünk róla, annál hamarabb megtörténik, és a nagyszünetben fogadásokat kötöttünk, ki lesz az első. Én az utolsók közé soroltam magam. Igazából a harmadik lettem, ahogy azt büszkén jelentettem be egy februári reggelen. Ekkor kezdtek más szemmel nézni rám a barátnőim: bár a szűkebb családomban minden diszfunkcionális volt,
a biológia igazat adott nekem, ugyanúgy megjött a vérzésem, mint a többi lánynak.
Tavasszal, a délutáni órák után együtt mentünk a sportpályára focimeccset nézni, azt vártuk, hogy valaki majd nekünk ajánl egy gólt. Abban reménykedtünk, hogy a fiú, aki azokban a hetekben tetszett nekünk – sosem tartott tovább pár hétnél –, otthagyja a kaput, ahová gólt lőtt, megáll a betonlelátó alatt, amin szorosan összetömörültünk, és felénk mutat. Hideg, derűs április végi napok, amikor dzseki nélkül jártunk, hogy a mellünket mutogassuk, és ha valamelyik felnőtt felhívta a figyelmünket, hogy libabőrösek vagyunk, azt feleltük: „Nem fázom”; szombat esténként zajlottak első próbálkozásaink a hab nélküli Faxe sörrel, többnyire nálunk, de bármelyik percben felugorhattunk, ha meghallottuk a motorok dübörgését.
Az Agri-völgy szerepelt néhány motoros találkozó útvonalában, de a menet ritkán kapaszkodott fel a mi falunkig, nem volt ott semmi látnivaló. Aprócska település volt, néhány szegényes templommal és kocsmákkal, amelyek szabályos időközönként bezártak, amikor a konkurencia feljelentette őket az adóhatóságnál, aztán újranyitottak; a fő bevételi forrást a játékgépek jelentették. Meghallottuk a motorok dübörgését, és lármázni kezdtünk, mint a telefonok; egyikünk lekapcsolta a villanyt, mialatt én leengedtem a redőnyt, aztán elbújtunk a fürdőszobában, onnan lestük a motorosokat, azt gondoltuk, hogy pont a mi házunk előtt fognak megállni.
Amikor eltűntek a kanyarban, a rablótámadástól való félelmünk csalódottságba csapott át, és ott maradtunk, hátha visszajönnek.
Amikor anyám lejött a padlásról, ahová visszavonult festeni, azt látta, hogy valami hisztérikus izgalom lett úrrá rajtunk, egyszerre mutogattunk neki, hogy oltsa el a villanyt, és amikor elmagyaráztuk, hogy félünk a motorosoktól, a fintorainkból meg a nevetésünkből rájött, hogy igazából nem félelem van bennünk, hanem valami más. „Majd én elintézem”, mondta, aztán kiment az utcára a kutyával, leült a kerítés lábazatára, rágyújtott, és várta, hogy megint felbukkanjanak. Nagyjából nyolcan jöttek, köztük egy nő, néhányan túlsúlyosak voltak és középkorúak, mások izmosak és a legkevésbé sem vonzóak.
Utáltam anyámat, amiért levetette velük a bukósisakot, és cigarettát kért tőlük, utáltam, amiért tönkretette ezt a misztériumot, amikor nekem meg a többi lánynak olyan ritkán volt részünk ilyesmiben.
Az iskolában, a faluban nem léteztek titkok, de még a gimnáziumban sem, amely egy másik, nagyobb községben volt: mindenki tudta, kihez „tartozunk”, mennyit keresnek a szüleink – ha keresnek egyáltalán –, milyen jegyeink vannak olaszból vagy matematikából, és nem ittunk-e túl sokat valamelyik buliban;
mindenki tudta, hogy nyelves csókot adunk-e vagy nem, hogy csak a póló fölé engedjük a fiúk kezét, vagy alá is,
és amikor meghívtak minket egy évzáróra vagy egy tizennyolcadik szülinapi buliba, nem számított, milyen a sminkünk, vagy milyen meglepő ruhát vettünk fel, mert amint beléptünk az ajtón, pillanatok alatt eloszlott a jelenet füstje, soha egyetlen ismeretlen sem volt jelen, akivel beszélgethettünk volna, csak megszokásból eshettünk szerelembe, a gyerekkori barátainkat hasznosítottuk újra a szerelmeinkként, és a szerencse forgandósága folytán néha szegény gyufaárus lányból mi lettünk a legszebb vagy a legnépszerűbb lány – de soha nem tartott tovább néhány hétnél.
A gimnázium második osztályában volt egy tanárnőnk, aki egy idegösszeomlásból tért vissza, és úgy nézett ki, mint Hope Sandoval a Mazzy Starból. Olaszt és földrajzot tanított.
Úgy öltözködött, mint egy kiugrott apáca, a szeme körül sötét karikák, az arcán karamellszínű szeplők. Akkoriban éppen a vallási elborulás időszakát éltük, miután az osztály legjobb tanulója úgy döntött, hogy nem hallgat többé grunge-ot, hanem inkább Szent Ágoston olvasásával tölti az idejét. A fiú egyetlen nyár alatt huszonöt kilót fogyott, kiolvasta a Vallomásokat, és hidegben is szandálban járt; egy időre elhitette velünk, hogy a Szentlélek a lehető legellentmondásosabb dolog, amivel kísérletezhetünk. Az osztály már amúgy is hemzsegett az olyan lányoktól, akik karizmatikus összejövetelekre jártak, ahol mindenféle nyelveken kezdtek beszélni, kifordult a szemük, és valami jótékony, érzéki áramütés járta át őket.
Miközben a kortársaimtól a drogok vették el a barátaikat, tőlem Jézus Krisztus.
A tanárnő bejelentette, hogy nem a tankönyv szerint fog haladni, hanem Dantét és Petrarcát magyarázza az egyetemi tanterv alapján, és egymás után mindegyikünk előadást fog tartani. Fiatal korában csatlakozott egy híres avantgárd színházi társulathoz; egy szakmai gyakorlat során beleszeretett az egyik állandó tagba, aki összetörte a szívét. Hogyan történhetett, hogy egy ilyen kalandos életű nő egy cégesparkoló-féleség helyére épült, névtelen gimnáziumban kezdett újra tanítani, készen arra, hogy régi szerelmei jegyében bevezessen minket az előadó-művészetekbe? Ezt egyszerűen nem tudtam felfogni.
Egy napon túszul ejtett minket a tornateremben, és közölte, hogy egy szadomazo-politikai előadáson fogunk dolgozni, megteremtjük a saját Vietnámunkat. Szabaduljunk fel, érezzük az eksztázist, a háborút, és engedjünk útjára minden obszcenitást, ami csak eszünkbe jut. Hamar abbahagytuk a nevetgélést, és még az osztály legszégyenlősebb lányai is levetették magukat a földre, hogy elűzzék magánéleti frusztrációjukat. Éppen valamiféle felvonulást tartottunk, úgy csapkodtuk a talpunkat a padlóhoz, mint a katonák,
amikor kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy az iskola többi kétszáz diákja és a teljes tanári kar tátott szájjal bámul minket.
Kikérdeztek, miféle tevékenység volt ez, kényszer alatt cselekedtünk-e, és nem gondoljuk-e, hogy a tanárnő valamiféle idegkimerülésben szenved.
Valaki elmondta, hogy a tanárnő földrajzórán kötelezővé tette, hogy az összes afrikai főváros nevét kívülről megtanuljuk, mert nem járkálhatunk úgy a világban, hogy nincs bennünk tisztelet és érdeklődés mások iránt, mire a tornatanár azt kérdezte: „Miért, az afrikaiak talán tudják, hol van Potenza?”
Engem az eset után félrevont a franciatanárnő, és azt mondta: „Rendes nő, és nagy szüksége van Istenre, légy mellette. Nincs kedved eljönni egy megújulási találkozóra?”, utalva arra a karizmatikus vallási csoportra, amelynek ő is tagja volt.
Elmentem a tanárnővel, fogtam a kezét, és azt reméltem, hogy egy ponton majd kitör belőle a nevetés, és azt mondja, fussunk innen, menjünk le a tengerhez, ahogy már megtettük egyszer, amikor az orális szex kölcsönösségéről és a kozmikus utazásokról beszélt nekem.
Egyszer tanítás után – ez volt kamaszéletem egyik legszebb és legigazibb délutánja – eljött értem, és elvitt a tengerhez, ahol bevallottam neki, hogy nem tudok úszni. „Á, ha tudtam volna, akkor az unokahúgomat hozom el”, mintha ennek a fizikai képességnek a hiányától már nem is lennék olyan érdekes, de az, hogy ilyen higgadtan, minden bántó szándék nélkül mondta, számomra újdonság volt:
a mi családi szótárunkban minden azért jött elő, hogy sérülést okozzon,
és most kiderült, hogy ki lehet mondani a dolgokat úgy, ahogy vannak, anélkül, hogy jelet vagy sebet hagynánk. Aznap ellopták az autórádióját, de meg se rezzent, annyit mondott, hogy „rossz karma”, én addig csak a könyvekben találkoztam ilyen nőkkel.
Kölcsönadta nekem Judith Malina naplóit, amitől ismét fellobbant bennem a vágy, hogy egy közép-európai családban nőjek fel, ahol könyvek hevernek szerteszét a szőnyegen. A színházi emberről, akibe annak idején szerelmes volt, egyszer azt álmodta, hogy levágta a saját haját, majd felhívta őt, hogy ezt elmondja neki; ott nevetett a férfi a vonal túlsó végén, és elmagyarázta, hogy ez nagy változások jele. Azóta, ha valaki, aki fontos nekem, levágatja a haját, mindig attól félek, hogy elveszítem az illetőt, és szomorúan figyelem ezt az apró változást.
A karizmatikus szertartáson, amelyre elkísértem, túlkoros ministránsfiúkkal voltunk körülvéve, és pedagógiai asszisztensekkel, akik úgy hívogatták Jézus Krisztust, mintha a partnerüket szólongatnák, de hamisan szólt a hangjuk, és a rángatózásuk is színjátéknak tűnt. Hamar rájöttem, milyen vonzó lehet ez a formáció a tanárnő számára, és bár egy idő után távozott az iskolából, hallottam, hogy továbbra is eljár az összejövetelekre.
Egyszer eljött hozzánk vacsorára, hozott egy kiló sült csirkecombot paprikával, hagymával és valami beazonosíthatatlan fűszerrel, ahogy egy afrikai exétől tanulta – talán ezért ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljuk a kontinens földrajzi neveit, a megnevezés a szeretet gesztusa –,
de amint egy pillanatra elfordult, mi a kutyának adtuk a megrágcsált darabokat.
A tanárnő azt kérdezte anyámtól, miért nem érdeklődik soha, hánykor megyek haza este, és miért nem fél egyedül hagyni. „Szabad lány, korán meg kell szoknia. Tizenhat éves, el kell boldogulnia egyedül. Én is ilyen voltam az ő korában”, felelte anyám minden szégyenkezés nélkül. A tanárnő a fejét csóválta, gyengéden megölelt. „A lányokra vigyázni kell”, mondta. „Ha nem figyelsz, egy pillanat alatt eltűnnek.” Én eközben, hogy a barátnőimnek jobb véleményük legyen rólam, időnként eljátszottam, hogy anyám megmondta, mikorra kell hazaérnem, pedig nem volt igaz.
A fiúkkal bonyolult volt a kapcsolatom, pedig nem akartam, hogy az legyen. A tizennyolcadik szülinapokat a közösségi teremben rendeztük, amelyet kamaszkorunkban nem kifejezetten hivatalos célokra használtunk, és az ilyen bulikra többnyire más, távoli falvakból is jöttek fiatalok, egyszer fogtam a műanyag poharamat, és leültem a repedezett betonlépcsőre egy magas, göndör sráccal, akivel egy gimibe jártam, de másik tagozatra. Lehet, hogy amúgy is tetszett már, de a döntésem ott helyben született, mert ez a fiú volt szabad.
Beszélgetés közben odajött egy részeg barátom; egy osztályba jártak. Elkezdte mesélni, mi volt az a jelenet, ami leginkább megrémítette gyerekkorában. Bár akadozva beszélt, ki tudtuk venni a szavaiból, hogy az életének egyik legtraumatikusabb élménye az volt, amikor
apám túszul ejtett engem, a bátyámat és az anyámat az erkélyen, és a minket bámuló falusiak szeme láttára kést szegezett a torkunknak.
Odarohantak a szomszédok, jöttek a nők a vállukra vetett kardigánnal, a nyakuk elé kapott kézzel; valaki talán kihívta a csendőröket, de mindenki belemumifikálódott az olyan ember passzív izgalmába, aki végignéz egy öngyilkosságot. Valósággal bizseregtek a várakozástól; reménykedtek, hogy nem fog történni semmi, de alig várták, hogy meghallják a földre zuhanó test puffanását.
Számomra ez az epizód csak részletekben volt igaz: apám magától leállt, amikor elfáradt, talán meglátta, hogy a bátyámmal a vállunkat vonogatjuk, annyira képtelenek vagyunk elhinni ezt a szörnyűséget. Minden idegszálunk megfeszült, miközben megpróbáltuk hatástalanítani őt, és emiatt valóban nem éreztünk félelmet, csak anyám reszketett. Évek óta nem jutott eszembe, azt se tudtam, hogy a barátom ott volt a közönség soraiban. „Borzalmas jelenet volt, sosem fogom elfelejteni”, mondta a bulin szőke fürtjeit rázva, én pedig csak azt vártam, hogy tűnjön már el, és igen, én bezzeg már rég elfelejtettem: kicsi korunkban tetszettem neki, ő sosem tetszett nekem, és bár ez az érzés rég elpárolgott, nem látott más megoldást, mint hogy elmesélje az osztálytársának, milyen viszontagságos és erőszakos gyerekkorom volt, ha apám meglátogatott minket, elbarikádoztuk magunkat a lakásban a bútorokkal, és napokig nem jöttünk ki. Nem emlékeztem a torkomhoz szorított késpengére, nem emlékeztem jól apám vigyorára, bohócos, szaggatott mozdulataira, arra, hogy ki bámult minket odalentről, de emlékszem arra a pillanatra, amikor
a kinti lépcsőn ültem azon a szülinapi bulin, térdig érő, világos ruhában, karba font kézzel egy fiú mellett, akit alig ismertem, és aki talán tetszett nekem,
és próbáltam elvenni a dolog élét, miután lehajtottam az italomat és csíkokra tépkedtem a poharat, és közben csukladozva, hangosan nevettem, még azután is, hogy a göndör srác valamilyen ürüggyel felállt, és zavartan elment, hogy összeszedje a barátait, akikkel együtt mennek haza a harminc kilométerre lévő falujukba. Látom magam, ahogy a combomat és a kezemet bámulom, körülöttem a közösségi rózsák rovarrágta, megtaposott szirmai. A szép ruha, a hullámosra szárított haj megaláztatása, miközben a teremből diszkózene szólt, és én csak azt akartam, hogy udvaroljanak nekem a mohával benőtt szobrok között, ahol annyian élték át az első csókot. Világos volt, hogy el kell mennem.
Egyetlen olyan erőszakos esemény sincs az életemben, amelyre nevetés nélkül tudnék visszaemlékezni.
Fotó: Sarah Lucas Agutoli
