J. K. Rowling álnéven írt krimisorozatában ismét magándetektívje, Cormoran Strike nyomoz. Egy ezüstkereskedő boltjának páncélterméből megcsonkított holttest kerül elő. A rendőrség úgy véli, egy büntetett előéletű fegyveres rabló az, Decima Mullins azonban meg van győződve róla, hogy a páncélteremben talált holttest a barátjáé, gyermeke apjáé, aki hirtelen, titokzatos körülmények közt tűnt el. Ezért fordul Cormoran Strike magánnyomozóhoz.
Ahogy Strike és társa, Robin Ellacott egyre jobban beleássa magát az ügybe, az annál zavarosabbnak tűnik. A bolt a londoni Szabadkőműves-központ mellett található, és szabadkőműves ezüsttárgyakra specializálódott. Emellett Strike-nak Robin és barátja, a rendőr Ryan Murphy egyre komolyodó kapcsolatával is kezdenie kell valamit.
Robert Galbraith (J. K. Rowling): A fémjelzett ember (részlet)
1
Dézsa, gúnya, erre kelni
ennyit! Fáralmaimért
engedj most kicsit pihenni,
tízezerszer jónak lenni –
s majd egy újabbért…
A. E. Housman:
Az utolsó versek, XI
Az ablaktörlő már azóta a legmagasabb fokozaton működött, hogy a BMW belépett Kent megyébe, és álmosító surrogásától-kattogásától Cormoran Strike csak még kimerültebbnek érezte magát, ahogy az előtte húzódó, elhagyatott utat nézte, amit ragyogó, fekete csíkká változtatott a sűrű eső.
Nem sokkal azelőtt, hogy előző este felszállt a Cornwallból Londonba tartó éjszakai vonatra, felhívta a nyomozótársa barátja (akit Strike magában mindig csak „Kibaszott Ryan Murphy”-nek hívott), és közölte, hogy Robinnak magas láza van, a torka is fáj, így nem tud Strike-kal tartani másnap, meglátogatni a legújabb lehetséges ügyfelüket.
Strike-ot a hívás minden egyes részlete bosszantotta, és a tudat, hogy mennyire igazságtalan így éreznie (hisz Robin hat év alatt most először vett ki betegszabadságot, és ha 40 fokos láza van, meg a torka is fáj, akkor teljesen észszerű, hogy a barátja telefonál helyette), csak még morcosabbá tette.
Azzal számolt, hogy majd Robin viszi le Kentbe a régi Land Roverével, és nem is szólt semmi más a látogatás mellett, mint hogy így órákat tölthet a lány társaságában. Részben a szakmai büszkeség, részben a mazochizmus volt az oka, hogy mégsem mondta le a találkozót, így gyorsan lezuhanyozott és átöltözött a tetőtéri lakásában, a Denmark Streeten, aztán már indult is Kentbe, egy Temple Ewell nevű kis faluba.
Nemcsak lehangoló volt, hogy neki kell vezetnie, egyedül, hanem fizikailag is fájdalmas. A jobb lábán, amelyen az alsó lábszárát, bokáját és lábfejét protézis helyettesítette, már így is feszült és lüktetett az Achilles-ín, cornwalli tartózkodása alatt ugyanis igen sokat kellett emelgetnie.
Tíz nappal korábban azért rohant le Truróba, mert idős nagybátyja másodszorra is agyvérzést kapott. Strike húga, Lucy segített épp összepakolni Tednek, aki hamarosan költözött volna egy londoni idősek otthonába, amikor Lucy elmondása szerint Ted „arca egyszer csak olyan fura lett, és nem tudott válaszolni semmire”. Meg is halt tizenkét órával azután, hogy Strike odaért a kórházba. Az unokahúga és az unokaöccse fogták a kezét.
Strike és Lucy ezután mentek is a nagybátyjuk házába St. Mawesban, amelyet kettőjükre hagyott. Meg kellett szervezni és lebonyolítani a temetést, kitalálni, mi legyen a házban maradt dolgokkal. Strike előre látta, Lucyt mennyire el fogja borzasztani a felvetése, hogy hívjanak profikat kiüríteni a házat, persze miután ők magukhoz vettek minden olyasmit, amelyhez érzelmileg kötődtek, és amit a család meg akar tartani.
Lucy nem bírta elviselni a gondolatot, hogy idegenek fogdossák össze a tárgyakat: a régi ételesdobozokat, amelyekben annak idején a tengerparti piknikekhez vitték az ennivalót; a nagybátyjuk kikopott kertészkedőnadrágjait;
a befőttesüvegnyi gombot, amelyet néhai nagynénjük gondosan őrizgetett – közben meg egyes hozzájuk tartozó ruhákat már réges-rég odaadományoztak valami szervezetnek.
Strike bűntudatot is érzett, merthogy Lucynek egyedül kellett megbirkóznia a helyzettel, amikor Ted utoljára vesztette el a kapcsolatot a külvilággal, így engedett a húga kívánságának, maradt St. Mawesban, és hordta ki sorban a főleg „Lucy” feliratú, telipakolt dobozokat a bérelt költöztetőkocsiba, a szemetet a konténerbe, a rendszeres szünetekben pedig teával és vigasztalással szolgált a húgának, akinek a sok portól és sírástól folyton vörös volt a szeme.
Lucy meg volt róla győződve, hogy Ted utolsó agyvérzését a nyugdíjasotthonba költözés gondolata által kiváltott stressz okozta, Strike-nak pedig erőfeszítést kellett tennie, hogy el ne hagyja a türelme, amikor a húga már sokadszorra magát vádolta. Minden erejére szüksége volt, hogy Lucy ingerlékeny hangulatára válaszul ne jöjjön ki a sodrából, ne dörrenjen rá, és ne kezdje dühösen magyarázni, hogy csak mert nem akar több mindent magával vinni a tárgyak közül, amelyeket mindketten gyerekkoruk legstabilabb korszakával kapcsoltak össze, az még nem jelenti, hogy nem fájlalja az egyetlen igazi apafigurájának elveszítését legalább annyira, mint Lucy. Strike csak Ted régi katonai rendőrségi vörös sapkáját választotta ki magának, a régi horgászkalapját, a régi horgászbunkóját (ez fából készült bunkósbot volt, amellyel a még küszködő halakat el lehetett intézni), meg egy kötegnyi kifakult fényképet. Ezek most is ott lapultak egy cipősdobozban Strike málhazsákjában, mert még kivenni sem volt ideje őket.
Egyedül ülve az autóban Strike minden egyes megtett mérfölddel csak egyre nagyobb ellenszenvet érzett a mai lehetséges ügyféllel szemben, és rátelepedett az előző tíz nap után maradt érzelmi másnaposság, meg az Achilles-inának a sajgása.
Decima Mullins olyan kiejtéssel beszélt, amit ő a sok-sok gazdag, megcsalt feleséggel kapcsolt össze, akik a férjük hűtlenségére vagy egyenesen büntetőjogi felelősségére szeretnének bizonyítékot a nyomozóirodától, hátha akkor többet követelhetnek a válásnál. Eddig egyszer beszélt vele telefonon, és annak alapján melodramatikusnak tűnt, olyannak, aki azt képzeli, bármire fel van jogosítva. Közölte, hogy semmiképp sem tud bemenni Strike irodájába, a Denmark Streetre, és majd személyesen elmondja, miért is nem; de ragaszkodott hozzá, hogy csakis szemtől szemben hajlandó beszélni a problémájáról, a vidéki házában, Kentben. Eddig csak annyit árult el nagy kegyesen, hogy be kíván bizonyítani valamit, és mivel Strike nem igazán tudott olyan nyomozást elképzelni, ami ne bizonyítana valamit, ezzel nem nagyon volt kisegítve.
Ilyen baljós kedvében hajtott tehát a Canterbury felé vezető úton, csupasz fák és elázott mezők között. Az ablaktörlő még akkor is surrogott-kattogott, amikor balra fordult egy keskeny, tócsákkal tarkított utacskára, mert egy tábla arra mutatta a Delamore-házat.
Fotó: Debra Hurford Brown / J.K. Rowling honlapja
