Három nő gyűlik össze egy ausztrál part menti házban karácsonykor. Nem ünnepelni készülnek, hanem azért találkoznak, hogy leselejtezzék nemrég elhunyt negyedik barátnőjük holmijait. Mind a hárman a hetvenes éveikben járnak, évtizedek óta ismerik egymást, olyan barátnők, akik szemtanúi voltak egymás házasságainak, betegségeinek, sikereinek és botlásainak. A csapat méhkirálynője Jude, a mártíromságra hajlamos egykori éttermes, aki erős kézzel irányítaná a társaságot – már, ha hagynák magukat. Jude célirányos és tudatos nő, így aztán rögtön fejest is ugrik a munkába, súrol, pakol, szelektál, és közben alig várja, hogy ismét pár napot együtt tölthessen a karizmatikus Daniellel, aki évtizedek óta szeretője, és aki a karácsonyt természetesen a családjával, a feleségével és a gyerekeivel tölti. Ott van még Wendy, aki akár Elena Ferrante Ledájának (Nő a sötétben/Az elveszett lány) lehetne idősebb kiadása: egy szakmájában sikeres értelmiségi, aki látszólag mindent elért, de még ma is érik kreatív impulzusok. Férje halála óta viszont az egyetlen társaságát a mostanra már elnyúzott, öreg kutyája jelenti, akit Jude bosszúságára erre a hétvégére is magával hozott. A trió harmadik tagja az egykor szebb napokat látott, de még mindig vonzó színésznő, Adele, akinek huzamosabb ideje nincs munkája, és nagy eséllyel otthona sem, miután barátnője épp szakítani készül vele.
A cselekmény nagy részét a hármójuk közötti dinamika adja, súrlódásaik, különbözőségeik hamar kiütköznek. Elhunyt barátnőjük mindhármuknak más miatt volt fontos, az ő személye, pontosabban az emléke ugyanakkor egyre inkább a háttérbe szorul. És a történet tulajdonképpen ott kezd igazán izgalmassá válni, amikor Jude, Wendy és Adele egymás közti viszonyrendszere kikristályosodik. Olvasóként nem is egyértelmű rögtön, hogy
vajon mi kötötte össze évtizedekig ezeket a nőket,
mitől voltak ők hárman barátok? A regény jelen idejében – és a cselekmény nagy részében – ugyanis ennek a barátságnak mintha csak a romjait látnánk, olyan nőket, akiket a barátságnak csupán az emléke köt össze. Ahogy Wendyn is átfut a regény elején: „Iszonyú fárasztó dolog ez a barátság. Vajon volt idő, amikor őszinték tudtak lenni egymáshoz?” A három nőt lényegében nem is a barátság, hanem a kötelesség hozta vissza a házba, az a fajta kötelezettség, amit az elhunyt barátnőjük iránt éreztek. Ahogy az órák telnek-múlnak, a házon belül nőttön-nő köztük a feszültség, amit rengeteg apróság gerjeszt (gesztusok, odavetett szavak és tárgyak, elhallgatások, elharapott mondatok, hétköznapi néma megvetések). A katalizátor szerepét ez esetben egy kínosra sikeredett látogatás, egy véletlenül kikotyogott évtizedes titok és egy majdnem tragédia tölti be, ami elsöpör minden alakoskodást.
A hetvenes éveiben járó Adele, Wendy és Jude a negyedik barátnőjüket gyászolják. Egy sorsfordító hétvégén nemcsak a barátságukat, de az egész életüket is átértékelik. Olvass bele a Hétvégébe!
Tovább olvasokÖnmagában már a női barátság topográfiája is egy izgalmas téma lenne, a Hétvége azonban ennél mélyebbre megy, és bátran olyan neuralgikus témákat is érint, mint például az öregedés, ami ráadásul itt nemcsak a test változásait és elöregedését jelenti, de egyúttal az emberi kapcsolatok kiüresedését, a mellőzöttség érzését és a céltalanságot is. A három nő mindezeken túl nagyon másképp viszonyul az öregedéshez, és Charlotte Wood nem riad vissza attól, hogy időről időre nyersen fogalmazza meg érzéseiket: „Jude gyűlölte az időseket. (…) Az idősek világéletében undorították Jude-ot: a foltos bőrükkel, azzal, hogy igényük és képességük volt arra, hogy bizonyos dolgokat meglássanak az emberben. Hogy a pusztulás ott lakott titkos öreg szájuk belsejében.” A határozott, az életét mindenáron kontrollálni igyekvő Jude esetében viszont ez az érzés sokkal inkább egy belső bizonytalanságból eredő félelem, mint valódi gerontofóbia.
Valójában mindhárom nő – érzelmi, pénzügyi, szakmai –
partvonalra került a saját életében:
a feminista Wendy például időnként kimondott szánalmat érez a kispolgári csapdahelyzetekben vergődő lánya iránt („Hol tanulta Claire ezt a kicsinyességet? Egykor érmeket nyert az egyetemen, most pedig itt van, és szakácskönyvekről meg edényekről fecseg, ennek az elfajzott, kapitalista nyelvezetnek a rabja, és pengeszájjal kotorászik Wendy evőeszközös fiókjában, hátha talál valamit, amivel megszégyenítheti”), egyszerűen nem találja a lányához vezető kommunikációs utat, és képtelen áthidalni a generációs szakadékot. Vagy ott van a kétségbeesett Adele, akinek nincs egy vasa sem, és a szakmai visszatérést egy fiatal rendezőtől reméli. Valahol mindannyian kiszolgáltatottak és sebezhetők, a társadalom pedig sokszor szánakozva vagy leereszkedően viszonyul hozzájuk, ez a tapasztalás pedig független attól, hogy valaki Ausztráliában vagy épp Magyarországon lesz öreg.
Az öregedés, az életkor alapú előítéletek és az élet második felének tapasztalatai állnak Tisza Kata új könyvének, az Egyedülnek a középpontjában. Az interkulturális pszichológiai szakértővel a könyv irodalomterápiás hatásáról, a krízisekben rejlő lehetőségekről és az ageizmus megnyilvánulási formáiról beszélgettünk.
Tovább olvasokAz öregedés itthon még mindig tabu, de az elmúlt néhány évben történt azért némi elmozdulás. Tisza Kata könyveinek és kutatásainak például kimondottan ez a témája, és a közbeszédben is egyre több szó esik az életkor alapú előítéletekről. Persze könnyen lehet erre azt mondani, és részben igaz is, hogy Charlotte Wood könyvének idősei teljesen más problémával kénytelenek megküzdeni, mint egy átlag magyar kisnyugdíjas (bár Adele elég közel van a teljes anyagi csődhöz), de a díszleteket lebontva azért kiderül, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet megkerülni, és egy adott életkor felett - földrajzi elhelyezkedéstől, pénzügyi, társadalmi helyzettől függetlenül - a többség nagyjából ugyanazokkal a félelmekkel, kihívásokkal, frusztrációkkal lesz kénytelen szembenézni, ezt a folyamatot pedig, akármennyire fájdalmas is, megúszni sehogy sem lehet.
