A történet egy veszteséggel indul, a főszereplő elveszíti a társát, gyászol. Miért döntöttél úgy, hogy innen, ebből az intenzív érzelmi állapotból, krízisből indítod el az öregedésről szóló könyved?
A mindennapi munkámban, az esetek többségében, krízisben lévő emberekkel találkozom, ami egy beszűkült állapot, és nagyon fontos, hogy az érzést megengedjük, de közben a teret is kitágítsuk, hogy az egyén lásson az adott fájdalmon túlmutatóan is lehorgonyzási pontot, távlatot. Ehhez egyrészt nagyon erősen kell érezni a másik embert, hogy mikor meddig képes jönni az úton, mennyit bír el a feldolgozási ívből, hol kell megpihennie az adott érzésben, ugyanakkor az érzés létjogosultsága és megélése mellett segítőként az is a dolgunk, hogy képesek legyünk megszólalni józan hangon, ami keretezi, körbeöleli az adott érzelmi állapotot, ad neki értelmet, fogódzókat is. Tehát egy érzelmi és kognitív egyensúlyozás történik a helyzetben, és így lábalunk szép lassan kifelé, a kliens tempójában.
A könyveim annyiban követik az élet realitását, hogy szeretek mélyről indítani, de nem öncélúan, hanem szép lassan, az érzelmi és szellemi eszközök fokozatos adagolásával
mutatva egy lehetséges emelkedési folyamatot, amely megengedi, hogy az olvasó találjon azonosulási pontot az indulásnál, azonban az olvasási folyamatban már képessé váljon leválni az adott főhős karakteréről és egyre inkább saját magára reflektálja a felismeréseit, így egy befogadó olvasás során létre tud jönni egy irodalomterápiás hatás, amelyben az olvasó nemcsak mondatokat és történetet olvas, hanem egy professzionális vezető kézen fogja, sétál vele, és hagyja meg-megpihenni közben, ahogyan a személyes, érzelmi és a tágabb vonatkozásokat bemutató tudományos ismeretterjesztő részek váltakoznak.
Hogyan érhető el a kiegyensúlyozott időskor? Milyen folyamatok zajlanak bennünk az életközép során és utána? Miért szükséges mindenképpen szembemenni az életkorral kapcsolatos előítéletekkel, az ageizmussal? Ezeket a kérdéseket járja körbe Tisza Kata új könyve, amelynek témája a szerethető öregedés.
Az Egyedül elbeszélője egy idősödő pszichológusnő, aki úgy birkózik meg az előbb említett krízishelyzettel, hogy alámerül a kutatásaiban. Úgy emlékszem, hogy a könyvbemutatón szó esett arról, hogy ez a narrátor egyfajta elképzelt idősebb én. „Ha valamitől nagyon félek, belemegyek” – mondtad akkor, és hozzátetted, hogy ez egyfajta felkészülés volt a részedről. Tudással és tudatossággal szerinted fel lehet készülni az élet második felének a kihívásaira, lehet előre konstruktív megküzdési stratégiákat kialakítani?
Természetesen nagyon sok mindenre nem lehet előre felkészülni, egész sor történés áll a hatáskörünkön, kontrollunkon, szándékunkon kívül. Éppen ezért életmentőnek tartom azt, hogy megtaláljuk mi az, amire viszont fel tudunk készülni, amiben lehet tudatos döntéseket hozni, amiben a tudomány segítségünkre lehet, és hogy amennyire csak emberileg lehetséges, fokozatosan megtegyük mindazt, ami hatáskörünkön belül található, mert így könnyebben elbírunk azokkal a tényezőkkel, amelyek fölött nem rendelkezünk kontrollal. Így esetleg nem egyszerre zuhan ránk az összes krízis, amit hirtelen majd képtelenség lehet megoldani, hanem egy hosszabb távú megoldási folyamatban haladunk, ami egy állandó fejlődés és azt jelenti, hogy állandó kapcsolatban állunk saját magunkkal és a lehető legközelebb állunk az adott helyzetben önmagunkhoz, így bármilyen krízis ér, ott mi tisztán állunk, nem egy hazug élet díszleteiben.
Tehát nem biztos, hogy van hatásom arra, hogy beteg leszek-e, vagy válság adódik a világban, de arra van hatásom, hogy kivel és hogyan élem az életemet, amikor ez bekövetkezhet.
A könyved arról is szól, hogy az életközép táján beköszöntő krízisek lehetőséget adnak arra, hogy változtassunk, és aztán úgy éljünk, ahogy igazán szeretnénk, ne pedig úgy, ahogy azt a társadalom várja tőlünk. A kutatásaid során mit tapasztaltál, boldogabbak hosszú távon azok, akik elvégzik a számvetést ebben az életszakaszban és mernek váltani, ha kell?
A krízis általában felkínál két lehetőséget. Az egyik, hogy benne ragadunk, akár úgy, hogy összeomlunk, és nem végzünk belső munkát, akár úgy, hogy tudomást se veszünk róla, mintha mi sem történt volna, elfordulunk, elmenekülünk, azonnali külsőségekbe és máshol, mással éppen ott folytatjuk az életünket, ahol a krízis kettészakította. Ez a realitás tagadása, a feldolgozás hiánya, a krízis ismétlése. A másik út, hogy megállunk egy pillanatra, beengedjük ennek a fájdalmát, de nem azért, hogy ebbe a fájdalomba kapaszkodjunk, mint egy új társba vagy identitásba, tehát konzerváljuk, hanem úgy, hogy ez a fájdalom, ez a veszteség, ez a trauma szétszedjen minket, a meglévő identitásunkat darabjaira bontsa, mert a valóság az, hogy annak a részidentitásunknak vége szakadt és ennek a fájdalmán keresztül újradefiniáljuk saját magunkat nagy belső erőkkel. Mi az, amit veszítettünk, mi az, amit nyertünk, mi az, amit tanultunk, mi az, amiért hálásak lehetünk.
Ezzel az elementáris őszinteséggel és fájdalommal átcipeljük-dolgozzuk magunkat a túlsó partra,
ahogy megszülethetünk egy olyan identitásban, ami már egy poszttraumás, megküzdött identitás, része a múlt, de kapott egy új realitás-réteget is. Ez a túlparti létezés mindig már egy erősebb, önazonosabb, szabadabb létforma.
Az életkor alapú előítéletekről, az egyedüllét stigmatizációjáról és az öregedéssel kapcsolatos frusztrációkról is szó esett tegnap, Tisza Kata Egyedül című esszéregényének (olvass bele ITT) margós bemutatóján. A szerzőt Illés Andrea kérdezte.
Az elmúlt években központi téma volt a könyveidben a párkapcsolati bántalmazás. Az Egyedül most egy másik problémát jár körbe, ugyanakkor az elbeszélő történetén keresztül belelátunk egy igazi, jól működő, gyógyító szeretetkapcsolatba. Tudatos döntés volt, hogy most felmutatsz egy ilyen ellenpontot?
Nagyon sokat írtam az érzelmi bántalmazásról, hosszú évek tanulmányai alapján, többféle műfajban és szakmai megközelítésben, a feldolgozási folyamat szakaszait egyenként is bemutatva, a lezárást is és a gyógyulást. Ezért nagyon fontosnak tartottam, hogy továbblépjek, ahogyan az olvasók szempontjából is létkérdésnek tartom, hogy tovább tudjanak lépni egy idő után. Tehát hordjuk ki a gyászt, azt keretezzük tudatosan, ám nem válhatunk eggyé a gyásszal örökre, hanem a részünkké téve megemelkedhetünk általa egy magasabb önismereti szinten folytatott teljesebb életbe. A bántalmazás-irodalom sokáig tabu volt, aztán most ott tartunk, hogy inflálódni kezd, szavakkal dobálózunk és ezáltal veszít a téma a komolyságából, szakmaiságából és súlyából, bulvárosodik.
Az öregedéskutatás tart most ott, ahol korábban a bántalmazásirodalom tartott, hogy nincs még szakmai-irodalmi reprezentációja, beágyazottsága,
és mindig vannak emberek, akik akkor ragadnak meg témákat, amikor azok még népszerűtlenek, és akkor szállnak ki, mikor a téma széleskörű reprezentációt nyert, mert a munka elvégeztetett. Én szeretek olyan zónákban mozogni, ahol még nincs nyelv, nincs ismeret, nincsenek fogalmak, mert engem szakmailag izgat, hogy ezeket a csukott ajtókat kinyissam és terminológiát rendeljek hozzá, ami aztán később már hozzáférhető és akár referencia is lehet sokak számára. Tíz éven át gyűjtöttem az anyagot, részben a pszichológiai doktori képzésem részeként, aztán már bőven azon túlmutatóan is, hogy úgy ábrázoljak egy társadalmi tabut, hogy az szerethetővé váljon, emberi hangon szólaljon meg. Ehhez el kellett kicsit engednem a merev tudományos nyelvet és megtalálnom magamban azt a letisztult, megbékélt, érett hangot, amely már ismeri a szeretet kiteljesedett, egyenrangú és kölcsönös megnyilvánulását is.
Úgy tűnik, hogy az életkor alapú előítélet valami olyasmi, aminek a legkevésbé vagyunk a tudatában. Annyira beivódtak már a közgondolkodásba, hogy szinte észre se vesszük, sőt már egészen fiatalon belsővé tesszük a gondolatot, hogy az öregedés egyenlő a hanyatlással, ezért küzdeni kell ellene. Szerinted miért alakult ki ez az össztársadalmi gerontofóbia és hogyan lehetne elkezdeni felvenni a harcot az ageizmussal? Mit gondolsz, mik a leggyakoribb előítéletek, tévhitek az idősekkel, az időskorral kapcsolatban? Milyen változtatásokra lenne szükség az időskor reprezentációja terén?
Az öregedő ember látványa, a betegségekkel való találkozás aktiválja az alapvető egzisztenciális szorongást, ezért védekezésként az egyén elfordítja a fejét, hogy elkerülje a megterhelő érzéseket. De ezt nem tudja örökre csinálni, mert előbb-utóbb őt magát vagy környezetét is utolérik az idő múlását kísérő jelenségek, akár a saját testének jelzései formájában, akár a társadalom elmarasztalása révén. Ugyanakkor az ageizmusnak van a fiatalokra vonatkozó verziója is, tehát valójában senki se menekül. A másik megoldás itt is a tagadással szemben a halálfélelem tudatosítása, az élet végességének elfogadása. És ettől a tudattól fel fog értékelődni a jelen pillanat, ami arra késztet, hogy minél igazabban álljunk a saját életünkben, végezzük el azt a munkát, ami megtisztítja az emberi kapcsolatainkat, vállalásainkat, énképünket.
Az ageizmus, tehát az életkor-alapú előítélet, létrehoz egy mi-ők csoportfelosztást, ami a rasszizmushoz vagy szexizmushoz hasonló hatásmechanizmussal bír,
és az „ők, öregek” csoport tagjaira sztereotípiákat aggat, amelyek társadalom-lélektani távolságot váltanak ki, és diszkriminatív cselekedetig vezetnek. A leggyakoribb, időskorral összefüggő sztereotípiák az inkompetencia, az aszexualitás, a szenilitás, és éppen az képezi az öregedéskutatás egyik központi feladatát, hogy ezen sztereotípiákat kutatásokkal cáfolja. Például azáltal, hogy reálissá teszi a reprezentációt, nem a pozitív és negatív sztereotípiák mentén ábrázolja homogenizálva a korosztályt, hanem a valóság komplexitásában. Ha megnézzük az idősek reprezentációját a média, a filmek, a reklámok világában, akkor vagy nem létező kategória, vagy ha megjelenítődik, akkor egyfelől a negatív általánosítás, mint járókeret-műfogsor-fájdalmak-rigolyák, vagy a pozitív egyszerűsítés, mint a kalácssütő nagymama dimenziói mentén történik. A női magazinok, bár manapság már beemelik az idősödő nőt is a tematikájukba, azonban nem azzal az üzenettel, hogy az ember komplex lény, nem redukálható a testére, és hogy az öregedés fejlődési lehetőség is, számos szellemi és érzelmi erőforrás kiteljesedése, az ember életút, történet, személyiség, ami megismerhető, megszerethető és elfogadható a létezés legutolsó percéig, hanem éppen ellenkezőleg: redukálja a nőt a testére, és azt bizonygatja, hogy egy nő hetvenévesen is lehet szexi.
A kutatásaid alapján hogy látod, mi az időskori elégedettség kulcsa? Hogyan tudunk lépéseket tenni egyénként a szerethető öregedés felé?
Ez össztársadalmi, rendszerszintű politikai, egészségügyi, gazdasági, sőt oktatási kérdés is, ezért dühítő, amikor kizárólag az egyént teszik felelőssé a sorsáért. Nagyon fontos látni a probléma többszintű vetületét.
Hiába küzd az egyén, ha egy adott kor elérését követően kiszorul a munkaerőpiacról, méltatlan nyugdíjkörülmények közt kell élnie, és strukturális akadályai vannak annak, hogy változtasson az életén.
Ezeket nem tudja az egyén megoldani, ezek döntéshozói felelősségek. Ugyanakkor az is igaz, hogy van egyéni vetülete is. Hogy mindazon társadalmi körülményeken túlmenően, amelyeken az egyén nem biztos, hogy tud változtatni, meglelje azon területeit a saját életének, amelyeken belül tud döntéseket hozni, amik pszichésen egyensúlyban tartják és erősítik abban, hogy megküzdjön a tőle független körülményekkel is. Tehát a rendszerismeret segít differenciálni, a saját és nem saját mozgástér között, az önismeret pedig segít, hogy a saját mozgásterünkön belül a legközelebb kerüljünk önmagunkhoz és belső szabadságunkhoz. Ez nálunk sajnos sokszor bizony azt jelenti, hogy a teljes szocializációnkkal szemben kell meghatároznunk magunkat. Természetesen sokat tehetünk a testünkért, a mozgás, aktivitás és egészséges étkezés mentén, amik mind erősítik szellemi és pszichés jóllétünket, azonban ezen túlmenően mégiscsak az identitásunk magja az legbelül, ami törődést, elfogadást, megbékélést kíván. A kutatásokban konszenzus van a téren, hogy
életminőségünk elsődleges mutatója emberi kapcsolataink minősége,
ehhez elsősorban önmagunkkal szükséges megtalálnunk a legőszintébb, legbensőségesebb viszonyt életutunk történéseinek feldolgozása, átölelése által, majd ezen keresztül tudunk döntéseket hozni a másokhoz való kapcsolódásainkról, amelyek minél igazabbak, úgy életelégedettségünk is magasabb lesz, és biztonságosabban kötődünk az élet szövetéhez is.
