Mint egy fojtogató inda, úgy vonul végig Borda Réka első regényén a fájdalmat okozó, bőrt felsértő, burjánzó csalán motívuma. Innen ered a könyv címe is, az Égig érő csalán, amely egyszerre idézi meg az ismert mesét, miközben azt is jelzi, hogy ez a hatalmasra növő növény nem egy felhők feletti, izgalmas világba visz el, ahol óriások és aranytojást tojó tyúkok élnek, hanem egy olyan teret nyit meg, ahová egyetlen gyerek sem szeretne eljutni, és ha mégis odakerül, legszívesebben örökre elfelejtené, hogy valaha ott járt.
A Hoax szerzőjének első prózakötete költői eszközökkel dolgoz fel egy nagyon nehéz témát, a gyerekkori szexuális abúzust és annak későbbi hatásait. A töredékesen felépített, nagyon erős atmoszférájú és rendkívüli vizualitással operáló regényben egy fiatal felnőtt nő idézi fel a gyerekkorának epizódjait, a vidéki nagymamánál töltött nyári vakációkat, amelyeknek egyes fejezetei az idők során homályossá váltak vagy teljesen feledésbe merültek. A múlt képei váratlanul, rohamszerűen érkező emlékbetörések formájában kerülnek a felszínre, amelyeknek hatására az elfojtott trauma fokozatosan egyre világosabbá válik, és amelyek révén
nemcsak az elbeszélőben munkálkodó megmagyarázhatatlan düh okai derülnek ki, hanem a felnőttkori életének nehézségei is sokkal érthetőbbé válnak.
Az Égig érő csalánnak már a legelső mondatai és képei nagyon intenzívek és részletgazdagok, mintha csak egy régi filmet néznénk. Egy rozoga, szögletes autóban utazunk az elbeszélővel együtt, aki ekkor még kisgyerek. Nyár van, a történetének két főszereplőjét, a nagymamát és a nagybácsit, Marokot hátulról látjuk, a gyerek szemszögéből, ahogy együtt ülnek elöl a kocsiban és dülöngélnek a kanyarokban. „Olyan volt nagyanyám meg a fia, mint két egymást taszító mágnes. Minden kanyarba ugyanúgy együtt dőltek, mintha valamilyen megmagyarázhatatlan okból mégis össze lettek volna tapadva.” Az autó lefullad, és amíg az ideges felnőttek intézkedni próbálnak, a gyerek rosszalkodni kezd, belerúg az út mentén álló Jézus-szoborba, amely ettől váratlanul megreped. Innen indul a könyv, amelynek ez a repedés fontos szimbólumává válik: a feltörő emlékek rianásszerűen hasítják ketté a gyerekkort.
Borda Réka első regénye, az Égig érő csalán volt a Ms. Columbo Olvas harmadik adásának témája. A SZÍN és Goethe Intézet új podcastsorozatában kritikusok vitatják meg kortárs német és magyar női szerzők könyveit. A könyvről Forgách Kinga, Lapis József és Kállay Eszter beszélgetett. Szóba kerültek a regényben tematizált transzgenerációs traumák, a visszatérő növény- és állatmetaforák, és irodalomterápiás szempontok is megjelentek.![Megtörni a hallgatást [Ms. Columbo Olvas]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/27920/fe_229_160_ms_columbo_borda_reka.jpg)
Borda Réka izgalmas és a téma pszichológiai rétegeihez jól illeszkedő elbeszélői technikát alkalmazott ennek a történetnek az elmeséléséhez. Narrátora emlékszilánkokból, összegyűjtött képekből rakja össze a múlt elfojtott, mélyre temetett fejezeteit. A felnőttek tipikus mondatai és a gyerekszemszögből rögzült látványelemek részletesen kidolgozott, realisztikus jelenetekké állnak össze, közben azonban az emlékek és érzések feltörését mágikus realista elemekkel érzékeltette az író: egyrészt a már említett, indaszerűen burjánzó növényzettel, amely a legváratlanabb helyzetekben tűnik fel és írja felül a valóságot, másrészt állat-motívumokkal, amely szintén újra meg újra visszatérnek a történetbe, mint a traumának a lenyomatai. „Egy zizegő emlék vagyok. Megtart Marok szobája. Elzárt, elfeledett, nem akart emlék, ami évek óta először válik képpé, és olyan erővel üt agyon, mintha lecsapnának. Marok szobáját látom, egy lány ugrál benne. Hatalmas gomba nyújtózik fölötte.” A növények és gombák mellett központi szimbólummá válik a nyúl is, amely egy fájdalmas gyerekkori emlékképként jelenik meg először, majd a történet folyamán a bántalmazás, a menekülés, majd a szembenézés jelképévé válik, de elsősorban leginkább a szégyent és a fenyegetettséget jeleníti meg. „Nyúl vagyok. Nekiindulok, hogy felugorjak az egyre magasodó csalán levelére, és amikor felkapaszkodom rá, Marok áll velem szemben, körülötte visongó gyerekek úsznak a folyóban. Felém tartja a puskáját, és meghúzza a ravaszt.”
Az Égig érő csalánra tekinthetünk úgy, mint lélektani regényre, hiszen nagyon
pontosan és átélhetően írja le azt a folyamatot, amely a kisgyerekkori abúzus áldozatában végbemegy,
ahogy azt is, ahogyan a családi közeg viselkedik és reagál az elkövetett és elszenvedett bűnökre. Egyben családregény is ez a könyv, mert annyira kidolgozottan ábrázolja a családi viszonyrendszert és dinamikákat, hogy a cselekmény folyamán – bármennyire is mozaikszerű a visszaemlékezés – teljesen kibomlik előttünk ennek a magyar családnak a múltja, a működése, az öröklött és továbbörökített mintázatai. A regény középpontjában viszont egyértelműen a bántalmazást elkövető Marok, és a bűn fölött szemet húnyó, azt észrevenni nem akaró nagymama figurája áll, valamint azoké az unokatestvéreké, akik szintén a nagybácsi áldozatai voltak. Borda Réka nagyon plasztikusan ábrázolja ezeket a figurákat, főként Marokot, aki természetesen – ahogy a legtöbb bántalmazó – köztiszteletben áll a faluban, és akinek a pozíciója a közösségben és a családban egyaránt megkérdőjelezhetetlen, még akkor is, ha szinte mindenki tudja róla, hogy nem a világ legjobb embere. „A falu bajszos, melegítőnadrágos, nyakláncos szépfiúja. A sármos, negyvenes apa, aki hajnalban piacozik, napközben biztosítónál dolgozik, hétvégente pedig esküvőn vagy misén orgonál, hogy eltartsa a családját és még nyaralásra is fussa. Mindenkinek előre köszön, jól nevelt, jól fésült. Magával ragadó, természetes, kellemesen nyers.”
Az Égig érő csalán olyan regény, amelynek sok rétege van, amely a gyerekkori kiszolgáltatottságot fájdalmas szépséggel érzékelteti, és amely az abúzus témáját nagyon sok oldalról mutatja be, egyéni, párkapcsolati, családi és társadalmi vonatkozásait is vizsgálja, miközben lírai nyelven dolgozza fel mind magát a traumát, mind a poszttraumás növekedést.
A regény tétje a megszólalás maga:
egy olyan családban, ahol mindenki titkokat hordoz, ahol a problémákat generációról generációra hallgatással „oldják meg”, és ahol azt tanítják a gyerekeknek, hogy a szavak csak elveszik az időt a túléléstől, ott a gyógyulás záloga a családi minta, azaz a hallgatás megtörése és a düh felszínre engedése. Az Égig érő csalán ennek a lélektani utazásnak a regénye: „Kinyitom a szám, hogy kieresszem magamból a haragot. Kilépek a testemből, szavakat formál a szám, és a torkomat maró titokból mondatok születnek. Elmesélem a mentébe öltöztetett borosüvegeket, a gombákat, a mohát és a csalánt. Beleremegek, hogy a szavak valóságot teremtenek, és hogy ami eddig a részem volt, most más része is lehet. Bosszú, édes bosszú. De szégyen, hatalmas szégyen.”
