A forgatókönyv- és drámaíróként is aktív Biró Zsombor Aurél bemutatkozó regénye sok minden egyszerre. Ahogy a Tavaszi Margón tartott könyvbemutatón is elhangzott, amellett, hogy autofikció, egy család és egy felnövés története is, miközben szinte nagyító alatt követhetjük végig az íróvá válás folyamatát, a kezünkben tartott szöveg készülésével együtt. Karcsú kötetről van szó, ezeket a szálakat mégis jó érzékkel sikerült egymásba fonnia. (Itt beleolvashatsz.)
Nehéz igazat mondani
Az elbeszélőt történetesen Biró Zsombor Aurélnak hívják, nagyjából annyi idős és úgy néz ki, mint a szerző, de a könyv más szereplői is létező névvel és tulajdonságokkal rendelkeznek (csak hogy ne őrjítsek meg mindenkit, az íróra Biróként, a narrátorra Zsomborként fogok hivatkozni).
A Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek végig azzal játszik, hogy mi a (vélt) igazság és valóság viszonya,
mi az, amit sajnos meg kell hamisítani, mert az szövegben nem működik.
Ezt a folyamatos ferdítést tulajdonképpen egészen transzparensen teszi Zsombor, és ha mégsem, akkor a három másik narrátorból – apa, anya, Sári (a barátnő) – az, aki épp szóhoz jut, biztosan helyreigazít. A szerző egyébként azt mondta, folyamatosan hazugságon kapta magát, de egyébként is inkább volt célja „valami őszintét” írni.
Váltakozva fut a gyermekkor és a fiatal felnőttkor története a regényben, ami végül is összeér. Habár Zsombor elismeri, hogy felsőközéposztálybeli családból jön, ez nem elidegenítő, bőven van más, amihez kapcsolódni lehet, kezdetnek például az az elég primer igény, hogy megértsük önmagunkat, a viselkedésünket, a jellemünket.
A szülők közti konfliktusok vagy akár válás, a nagyszülő elvesztése szintén sokaknak ismerős lehet,
ahogy az apának/anyának mindenáron való megfelelni vágyás is. Még úgy is, hogy a gyerek sokáig szülői nyomásra foglalkozik valamivel (Zsombor esetében ez a vízilabda), és aztán a dac, amivel abba lehet hagyni.
De megvan az is, ahogy kamaszkorától az ember folyton kívülről is nézi magát, filmjeleneteknek képzeli el az egyébként semmi különös, de akkor éppen nagyon drámainak tűnő életét, zenét gondol ki alá, ilyesmi.
Hallgatás kontra fecsegés
A szülőktől kapott férfi-női minták, az azokkal való viaskodás hangsúlyos a kötetben. Egyrészt nyilvánvaló, hogy Zsombor nem tud és akar olyan lenni, mint a szupermaszkulin apa (gyanús, hogy kicsit azért akar), ő már egy felvilágosult, feminista férfi, tetszik vagy sem.
Közben viszont nagyon is visszatükröződik az első felnőtt kapcsolatában az apától látott hallgatás.
Kritikus pillanatokban csak azért sem szólal meg, attól függetlenül, hogy a papíron fecseg (mint – nem mellesleg – az anya).
Biró közvetlen stílusban ír, a szövegének van sodrása, a hosszú gondolatfolyamok visznek magukkal. Egy szuszra el lehet olvasni, ha úgy jön ki a lépés. Azért időnként visszafogja a saját lendületét, általában elég jó érzékkel tesz pontot, tereli másra a szót és/vagy vált idősíkot. Amikor Zsombor köldöknézegetése vagy öntömjénezése kezd sok lenni, valamelyik másik szereplő biztosan helyre teszi.
És van a könyvnek humora is,
erről tanúskodott az, hogy amikor az író felolvasott néhány részletet, a bemutató közönsége rendre röhögésben tört ki. Talán Potozky László fülszövege miatt én viccesebb kötetre, karikatúraszerűbb karakterekre számítottam, de azért így is többször felnevettem rajta. Alább a kedvencem, ami egyúttal a narrátor, Zsombor túláradó önbizalmát és huszonévesekre egyébként is jellemző kinyilatkoztatás-kényszerét illusztrálja:
„A mi otthonunkban nincsenek szent tehenek, az egyetlen könyvespolcunk keskeny és rövid, legfeljebb tizenöt kötet fér el rajta, minden más mehet az ágy alá,
hitvány irodalom inkább ne is legyen szem előtt, egyen port, akinek szarok a mondatai.”
Számos érdeme van tehát a Visszatérő álmomnak, nekem egyszerűen az alaphelyzetbe 15 évvel idősebb nőként nehéz volt beleképzelni magam. A főszereplőhöz hasonló korú, a felnőtt életbe éppen csak belépő olvasóknak azonban mindenképpen ajánlom. És azoknak is, akik folyton a húszas éveiket sírják vissza, hogy lássák: nem volt az annyira dicsőséges menet.
