Emlékszem arra a pillanatra, amikor 20 éves korom körül elkezdett érdekelni, honnan is jön a családom. Minden emlékem eltörpült amellett, hogy mennyi mindent nem tudok még. Ki volt a dédszülőm, milyen munkát végeztek, hogyan épült a nagyszüleim háza - millió ilyen kérdésem van. A családi legendárium teleírt könyve felnyílt előttem, és még mind a mai napig próbálom megfejteni a szavait. A családi történetek úgy mutatják meg a történelmet, mint egy megélhető valóságot, és ez néha bármi másnál izgalmasabb. Ez így van Bán Zsófia Alétheia él című könyvében is, ami a hét könyve lett.
Bán Zsófia író, irodalomtörténész már sok regényt tudhat a háta mögött, legutóbbi Lehet lélegezni! című kötetéről mi is írtunk, nemzetközi szinten is nagy sikereket ért el, az Esti iskola című regényét egy angol lap a legjobb külföldi könyvek közé válogatta. Beszélgettünk vele korábban Nádas Péterről, sőt interjút is készítettünk vele. Az Alétheia él című kötetének a bemutatójáról tudósítottunk, korábban egy részletet is közöltünk.
Az emlékezés nehéz feladat, főleg ha Alétheiáról van szó, aki 1924-ben született, megélte a zsidótörvényeket, a holokausztot, az 1956-os forradalmat, sőt később a Covid-járványt is. Bán Zsófia ebben a könyvben egy nagymama és unokája kapcsolatát rajzolja meg, amiben a történelmen keresztül bomlik ki egy darabokra esett család története.
Családregény család nélkül
Ez a regény ott kezdi, ahol általában a családregények befejeződnek: a család már darabokban, az egyes tagok halottak vagy távol élnek, nincs kapcsolat, csak zavaros emlékek, néhány kép, anyakönyvi kivonat, arc nélküli nevek. Ebből próbálja meg összerakni az egyik főszereplő, Alétheia a saját és családja történetét, amit unokájának Agapénak mesél. A névadás már feltűnő lehet, de erről később.
A történet részben ismerős, hiszen egy zsidó családról szól a a 20. századi Magyarországon, mégis izgalmasan beszéli el a regény.
„De hogyan kell, hogy hogyan kellene, azt már nem tudod, és ahogy jön a robbanás, ahogy rángatja a testedet a kéretlen izgalom, hirtelen tágra nyitod a szemed, és látod a vízbe robbantot hidat, látod a Gellérthegyet, a Citadellát, látod a szétlőtt, romos várost, látod a Csernomore felé húzó sodrást, a hullámokat, látod, hogy hiába, mégis élsz”.
A nagyamama töredezett, rövid történetekben tárja elénk hogyan is jutott el 1924-ben nagyjából a 2020-as évekig. Láthatjuk, ahogy a háborútól szétszabdalt Budapesten szerelmes lesz , ahogy egy eltévedt golyó megöli a férjét 1956-ban,de láthatjuk az ezt követő újrakezdést, vagy a testi következményeit. De az is biztos, hogy a nagymama olyan akár egy költő, nem a történetek részletességére, hanem az összefüggéseire koncentrál. A kötet első fele nagy időt ölel át, de abból csak az érdekeset emeli ki, pedig lenne lehetősége mindent elmesélni. Ennek pedig csak az lehet az oka, hogy úgy mesél mint az emberek általában, és nem úgy mint a regények. Csapong, kihagy, összevon, kombinál.
A regény különálló novellákként indult, majd mivel Bán Zsófi végig a nagymama hangját hallotta, egybe rendezte a szövegeket, árulta el a szerző a könyvbemutatón.
A történelem nem áll meg a 20. századnál, a kötet felénél átlépünk a jelenbe, ahol az unoka, Agapé veszi át a mesélést. A könyv egysége nem szakad meg, a motívumokon keresztül ugyanott folytatódik a történet, ahol a nagymama abbahagyta. És itt kerülünk abba a pozícióba, amit az elején is említettem, hogy az unoka igyekszik mindent kideríteni a múltjáról.
Történelem két felvonásban
A kötet egyik izgalmas fogása pont az, hogy középen (látszólag) kettétöri a történetet. Ezt egyrészt vizuálisan is szemlélteti fotogramképekkel (erről később), és az elbeszélés is átvált a posztmodern-szerű, töredékes, lírai elbeszélésből egy szokványosabb, részletezőbb, klasszikus prózai nyelvre.
Alétheia elbeszélései a kötet első részében pompásak.
A tömör, szinte versként összeálló történetek rengeteg nyelvi bravúrral bírnak, nagy hangsúlyt kapnak benne a motívumok, sokszor egy fejezetben több változata (átalakulása) is feltűnik egy-egy központi elemnek.
Ilyen például a víz, ami egyszerre szemlélteti a szexualitást, a szülést és azt is, hogy a történelem nehézségeiből mintha a testen keresztül vezetne a megváltás:
„Megtörténik végre, átszakad a gát, és a fantázia lezúdul a valóság vízesésén, hatalmas robajjal adja tudatodra, hogy nem álmodsz (…), csorognak a nedvek a kézfejedre, a karodra, mintha a magzatvíz folyna el; minden ellentmondó, ellenálló körülmény ellenére átszöktünk a határon”.
A nagymama szólama olyan a kötetben, mint maga a történelem, a mesélés közben egy idő után mintha el is veszítené a saját hangját, és a közösség, a közös múlt szólna belőle. A kötet felénél pedig ezt váltja le egy személyesebb hang Agapéval, aki egy pár napot felölelő jelenetben néz szembe a múltjával.
A nyelvi bravúrt itt a történet korreferenciákkal és utalásokkal helyettesíti, amiben mind osztozni tudunk, ilyen a politikai helyzet, a Covid vagy a Magyar Zene háza.
A két történet pedig a nevek szintjén is megjelenik. A történet szintjén ez annyit jelent, hogy a család az egyik felmenő férfi miatt erősen kötődik a görög mitológiához, ebből pedig következik hogy Alétheia meséi tele vannak görög-mitológiai hasonlatokkal, alakokkal, kifejezésekkel. Viszont metaforikusan nézzük, akkor a nagymama alakja az igazságot hordozza magában, tehát a történelmet úgy jeleníti meg, ahogyan az megtörtént, és unokájának az a feladata, hogy ezt érzelmileg feldolgozza (Alétheia = igazság, őszinteség; Agapé = feltétel nélküli szeretet).
Az emlékezés fanyar igazságai
A kötet központi kérdése: mit is jelent emlékezni?
Bán Zsófi regénye elegáns választ ad erre, és ahelyett, hogy kimondaná, mire kell gondolnunk a fogalom alatt, inkább több értelmezési utat kínál. Ha úgy vesszük az egész kötetet tekinthetjük egy szemléltetésnek arra, hogyan működik a múlt. A két elbeszélő egymástól eltérő módon éli meg a múltat, egyik személyesen, majd később felidézve (Alétheia), a másik történetekből és mesékből (Agapé), akárcsak az olvasó. Ezt egészíti ki a kötetben sok helyen feltűnő korlenyomat:
Irreleváns a mindeneken pöffeszkedő, kopasz diktátor, irreleváns a Párt, a komcsik, az elvtárnak és elvtársnők, de még a hírhedt Lehel piaci kofa is, aki nem és nem alkuszik, sőt a Macskanyelv és az ötvenfilléres fagyi, a Sportuszoda és a Fradi, mindez eltörpül és elveszíti jelentőségét”.
Ez érdekes dilemmát tár elénk, hiszen a tárgyak, márkák, amiket megemlít a szöveg, úgy tűnnek, mintha az időn kívül esnének. Hiszen a Fradi és a Macskanyelv a nagymama számára egy elemi szimbóluma a múltnak, rögzültek, mégis a korszellem ábrázolásához tartoznak. Szemléltetik, akkor ilyen volt élni. Ez sokban emlékeztetett Annie Ernaux Évek című regényére, amiben a tárgyak nemcsak a fejlődést és a változást szemléltették, hanem annál sokkal többet, magát az életet a maga banalitásában és hétköznapiságában.
Az emlékezés lehetőségének egy másik példája a kötetben a fotogram. Erről a szerző is mesélt a bemutatón, hogy a fonogram (fényképezőgép nélkül készít fénylenyomatokat tárgyakról) a képi érzékelésen túl a tapintást is magába foglalja. Mivel annak a testnek/tárgynak a lenyomatát őrzi, amit megörökít, így hozzáérni annyit jelent, mint magával a (régi, egykori) testtel kapcsolatba lépni.
Ezzel még közelebb érünk az emlékezéshez, ami már nemcsak szövegben elmondható vagy képileg megjeleníthető, hanem közvetlen kapcsolatot jelent a múlttal.
A könyv kifutása is ezt erősíti. Agapé a közeljövőben egy olyan programban vesz részt, amelyben az emlékek az AI segítségével életrekelthetőek lesznek. Alétheia teljes valójában (képmásában) jelenik meg előtte, hogy választ adjon minden kérdésére. Végül megérkezünk a kötet nyitva hagyott kérdéséhez: ha már azt hisszük, hogy mindent ismerünk a múltból, akkor végre elégedettek leszünk?
Fotó: Magvető / Hornyák Adrienn
