Bán Zsófia lebilincselő családregénye a budapesti zsidóság sorsába nyújt betekintést, miközben bensőséges vagy éppen ironikus mozaikdarabkákból illeszti össze a magyar történelem fontos időszakait. A könyv lapjain az elhallgatott dolgoknak éppen akkora szerep jut, mint azoknak a tárgyaknak és emlékeknek, amelyeket az elbeszélő elénk tár.
Alétheia 1924-ben klasszika-filológus apjától kapja nem mindennapi nevét, míg unokája már napjainkban találkozik nagyanyja hagyatékával. Hosszú évek eseményei gomolyognak tehát előttünk ebben a kötetben, melyből a tragédiák ellenére is élet sugárzik.
Bán Zsófia: Alétheia él (részlet)
RIGÓJANCSI
Hogy rohadnál meg.
A feldőlt rigójancsi úgy terült el a hófehér kistányéron, mintha párbajban lőtték volna le. Éppen csak az oldalából nem szivárgott a vér. Éppen csak nem jajgatott. Egyébiránt azonban pont olyan védtelennek és csalódottnak tűnt, mint akit meglőttek. Nahát, feldőltem, nekem annyi.
Hogy rohadnál meg.
Az elkeseredés, megengedem, olykor aláássa a stílust.
A díszítőhab is levált a tetőről, hogy teljes legyen a szégyen. A vizsgabizottság egyik tagja villával belebökött a krémes részbe, hogy ellenőrizze, legalább a konzisztenciája rendben van-e. Az sem volt rendben. A bizottsági tag felsóhajtott, mint akinek ez különösen fáj. Hát, ez így bizony elégtelen, mondta, mire a másik két tag lemondóan bólogatott. Puff neki, megbuktam rigójancsiból. Ha gondolja, két hét múlva ismételhet a többi utóvizsgázóval, mondta a böködő, véget vetve a szégyenteljes jelenetnek.
Bólogattam, pedig már akkor tudtam, hogy eszem ágában sincs a többi bukottal utóvizsgázni.
Különben, dögunalom az egész, még ha a Hauernál volt is.
Krémekkel, habokkal és tortalapokkal pepecselni, kenegetni, felverni, imádkozni, többnyire hiába, hogy ne essen össze a hab, lesni a sütőt, le ne égjen az egész tepsi, izgulni, reszketni. Nem az én világom volt ez, de a Papuska meghagyta, ha már úgy alakult, hogy a törvény szerint nem járhatok egyetemre, legalább tanuljak ki egy szakmát, amiből majd meg tudok élni. Na de pont ezt?! Amihez nyilvánvalóan sem tehetségem, pláne kedvem nem volt? Minden percet, amit nem olvasással vagy írással töltöttem, elvesztegetett időnek gondoltam. Irodalmat akartam tanulni, falni a könyveket, látni, mások mit és hogyan csináltak, hogy aztán én is írhassak úgy, ahogy én akarom.
Az írást nem tanították sehol, akkoriban úgy tartották, benned van, mint a szentlélek, vagy felejtsd el.
Mindenki próbálkozott, ahogy tudott, és ha folyóirathoz beküldtél valamit, jobban tetted, ha valami jól hangzó férfiálnevet használtál. Csontó Alajos. Esetleg Ferkai Aladár. Utóbbi alatt meg is jelent egy novellám a Magyar Csillagban! Így, ahogy mondom. Leírhatatlan boldogság volt, alig valamihez hasonlítható. Aztán, amikor ugyanezen a néven még egyet beküldtem, a főszerkesztő kíváncsi lett, és behívatott a szerkesztőségbe azzal, hogy szívesen megismerkedne személyesen is az új tehetséggel. Először megrémültem, és azt gondoltam, eszem ágában sincs bemenni. Aztán felhorgadt bennem is a kaján kíváncsiság, látni akartam, hogy reagál a nagyságos Főszerkesztő úr, ha látja, kivel van dolga. Egy darabig még haboztam, aztán másnap délelőtt fogtam magam, és bementem hozzá. Hát, csillagom, látnod kellett volna a meglepődés és bosszúság kevercsét szétterülni a jól ápolt, bajuszos arcán. Vagy mondhatnám úgy is, hogy pofáján. Mert amikor végre magához tért, és hellyel kínált a böhöm, faragott íróasztala távoli túloldalán, a következő szavakat intézte hozzám, így, ahogy mondom: „És mondja kérem, öö… kedves kisasszony, öö… mennyi volt ebben az önálló munka?” Puff. És ahelyett, hogy ráborítottam volna azt a rohadt íróasztalt, csak hebegtem-habogtam, de kérem, Főszerkesztő úr, hová gondol, meg egyéb ilyen szánalmas ostobaságokat, aztán felálltam, remegve kisétáltam a szerkesztőségből és soha többé nem küldtem, nem publikáltam semmit.
Írtam én pedig mindenfélét, csak úgy magamnak, meg most ezt, neked, de irodalmat nem tanulhattam, a törvény döngve tette be a kaput.
Te csak örülj, hogy tanulhatsz majd, amit csak akarsz, és becsüld meg magad. 1942-ben, az érettségim után, a Papuska és az én édes Anyuskám úgy okoskodtak, hogy a jövőbeni eg-zisz-ten-ciámat csakis a cukrásziskola biztosíthatja! Kurz und gut, nem mentem el pótvizsgázni, és nemcsak nem publikáltam, de soha többé nem is sütöttem semmit. Nem, Pupikám, még neked sem. De viszlek a Békébe sütizni.
Most akkor mitévő. Mi volna ilyenkor a recept. Bandi megpróbált együttérző képet vágni, amikor elpanaszoltam, hogy megbuktam rigójancsiból, de végül nem bírta visszafojtani a röhögést, mire én úgy véltem, Bandi egy érzéketlen tuskó. Alika, menjünk inkább moziba, mondta békítőleg, mert úgy gondolta, egy jó film mindenképp gyógyír a léleknek. Appel Bandi filmbolond volt, és akkoriban már több mint egy éve az udvarlóm. Az Urániában ismerkedtünk meg jegyért sorban állva. Az Egy asszony visszanéz ment, és Bandi lelkes kiselőadást tartott a filmről, amit ő már háromszor látott.
Később minden filmre elcipelt, ahányszor csak úgy gondolta, anélkül nem élhetek egy napot sem tovább.
Filmrendező akart lenni, a MOM amatőr filmklubjába járt, és dokumentumfilmeket készített pékekkel, vasutasokkal és más szakmák művelőivel, meg a pesti városi forgatagról, mint az a német filmrendező Berlinről a háború előtt. Sehova nem ment a kamerája nélkül, és amikor két évvel később behívták munkaszolgálatra, már az első héten elkobozták a féltve őrzött tizenhat milliméteres Bolexét. Majd ott feszt kamerázgat, gondolta a szentem. A bajtársai később úgy mesélték, akkor ment el a kedve az egésztől. Innen még hazajött, de ’44 telén, a harmadik, ukrajnai szolgálatról már nem. Csinos fiú volt az Appel Bandi, jó lett volna férjnek. Egy finom belvárosi textilkereskedésben volt üzletvezető-helyettes, Apuskáék ezt úgynevezett megnyugtató körülménynek gondolták. Meg aztán, nagy sármőr volt, Anyuska mindenesetre odavolt érte. Camilla néni így, Camilla néni úgy. Szinte hogy dorombolni tudott.
Egyszer csaknem be is dorombolta magát a szoknyám alá, de aztán felülkerekedett benne az úgynevezett Tisztesség.
Mi tagadás, sajnáltam az elszalasztott lehetőséget, hogy kipróbáljam azt, amiről kedvenc filmjeink többsége szólt. Nem mintha nekem is ne lettek volna elveim, de a kíváncsiságom nagyobb volt, hát van ilyen. Valami meghatározhatatlan, lüktető vágyat éreztem, de nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy ezt kifejezetten a Bandi keltette volna fel bennem. Ugyanakkor mégis csak ő volt az első komoly udvarlóm. Mit tudtam én akkor, hogy kit vagy mit akarok, csak történjék végre valami.
Amikor nem a filmklubban vágott vagy musztert nézett, a saját fürdőszobájában összetákolt fotólaborban ügyködött. Különféle gépekkel, fotópapírokkal és eljárásokkal kísérletezett, közben engem is tanítgatott. Máig nem felejtem azt a finom izgalmat, amikor a fénykép, mint egy rejtett bűnjel, fokozatosan előtűnt a fényérzékeny papíron. A kedvencem a fotogram volt, amit kamera nélkül lehet elkészíteni, tudtad? Lenyűgözött, hogy elég valamit a fényérzékeny papírra helyezni, és a megfelelő megvilágítással mintha a tárgy szellemképe jelenne meg rajta. Volt ebben a közvetlenségben valami, ami különös vonzerővel hatott rám.
Mintha egy érzelmet egyenesen a szívemre rajzoltak volna.
Vagy mint azok a délkelet-ázsiai sámánok, akik puszta kézzel, orvosi műszerek nélkül nyúlnak be az emberek bőre alá, hogy kiemeljék a beteg gócot. Varázslat volt benne, és abban az egyre varázstalanabb világban nagy volt a vonzereje.
Valamikor negyvennégy tavaszán, miután bejöttek a németek, Bandi azzal a hírrel érkezett, hogy a rádiók és kerékpárok után a zsidók kötelesek a kameráikat és fotófelszereléseket is beszolgáltatni. Egyúttal újabb munkaszolgálatos behívót is kapott. Egy darabig a pincében rejtegette a felszerelését, de amikor az óvóhelyként szolgáló pincékben egyre nagyobb lett a forgalom, túlságosan veszélyesnek ítélte, és végül leadta a felszerelését – legalább én így tudtam. Magam is erre beszéltem rá, nem akartam, hogy fölöslegesen veszélybe sodorja magát. Ezzel nyilvánvalóan vége lett az én fotós tanonckodásomnak, hát ez a kapu is bezárult. Keresnem kellett valami munkát, ami a sárga csillag bevezetése után nem volt olyan egyszerű.
Senki nem akart zsidóval dolgoztatni, ha választani lehetett.
Márpedig lehetett, mert ínséges időkben mindenki munkát keres. Mielőtt harmadjára is összepakolta a hátizsákját az újabb munkaszolgálatra, Bandi átadta unokanővére üzenetét, aki a Városmajor utcai zsidókórházban dolgozott, hogy ápolószemélyzetet keresnek egy megürült helyre. Mondom, nincs képesítésem. Nem baj, majd menet közben kitanulod, nem veszik most azt olyan szigorúan. Hát, gondoltam, a Jókai utcából naponta eljutni Budára, a Városmajor utcába, nem éppen könnyű mutatvány, pedig akkor még álltak a hidak. Mit tudtam én, mi lesz itt még. Bólintottam, persze, megyek.
Az utolsó esténket is moziban töltöttük, hol máshol. Nem is emlékszem, mit játszottak. A Híradó alatt Bandi úgy csókolt, mintha az élete múlott volna rajta. Nem is tévedett nagyot. Odaadtam volna magam ott és akkor a sötét moziban, de ő, az utolsó pillanatban, megint visszafogta magát.
Hihetetlen volt a Bandi a fene nagy önuralmával.
Aztán mire ment vele. Mire mentünk vele. Hajnalban, amikor Anyuskáék és Agapé még aludtak, kimentem a konyhába kávét főzni, hogy mire másfél óra múlva a Városmajor utcába érek, már kellően észnél legyek. Még félálomban voltam, amikor észrevettem, hogy a konyha gang felőli ajtaja alá egy közepes méretű boríték volt csúsztatva. Édes Alikám, olvastam, köszönöm a csodás estét. Mi minden történik majd, ha már a feleségem leszel! Leszel? Forró csókok, Bandid. Hát nem kerített nagy feneket neki, az biztos, de a lényeg azért ott volt, svarc auf veisz. Az ember elképzel valami habos romantikusat, aztán mindig más történik.
A levélke mellé egy fotogram volt csúsztatva.
Egy szelet rigójancsi volt látható rajta, pontosabban egy rigójancsinak látszó sütemény szellemképe.
Szerette a tréfát a Bandi. Jaj, de tudtam haragudni rá. De most, a fénykép láttán, csak belenevettem a hűvös terézvárosi hajnalba.
Néha csak hagyni kell, hogy megtörténjenek a dolgok. Nem kell annyit agyalni. És akire kell, te csak borítsd rá az íróasztalt.
Fotó: Wikipédia
