Családregény család nélkül? Bán Zsófia Alétheia él című regénye egy 19. század elején született nő és családja történetét meséli el a 20. század különböző meghatározó eseményein keresztül. A helyenként humorosan, groteszken vagy éppen tragikusan összeilleszkedő mozaikdarabok egy nagymama és egy unoka beszélgetéséből bomlanak ki, és a történelem zavaros forgatagába adnak betekintést. A kötetet május 29-én mutatták be a Magvető Caféban: Bán Zsófiával Gács Anna beszélgetett.
Milyen kihívásai vannak egy történelem-központú regénynek? Hogyan járhatja be a világot az, aki egész életében csak Budapesten él? Milyen módokon lehet megidézni a múltat? Többek között ezekről a kérdésekről folyt a beszélgetés, amiben sok helyen beleláthattunk Bán alkotói folyamataiba és inspirációiba. A kötetből itt közöltünk részletet.
„Olyan volt mint egy nyomozás”
Gács Anna egy találó Fernando Pessoa idézettel nyitotta meg az estét, ami így hangzott:
„A soha-el-nem-utazás előestéjén / legalább nem kell becsomagolni a poggyászt, / se terveket vetni papírra, / az elfelejtett dolgok kénytelen kíséretével, / a másnap még lehetséges elutazáshoz. / Semmit se kell tenni / a soha-el-nem-utazás előestéjén” (A soha-el-nem-utazás előestéjén, ford. Somlyó György).
A portugál költő idézett sorai amellett, hogy a könyvben is szerepelnek, Gács szerint jól leírják ezt a kötetet, hiszen Bán korábbi műveihez képest itt úgy tűnik sokkal inkább egy helyre és időbe vagyunk bezárva.
Bán meglátásában ez azért is alakult így, mert ez a történet kifejezetten egy városregény: a főszereplő 1924-ben, Budapesten, egy zsidócsaládba születik, a világot is rajtuk keresztül ismeri meg. Ezzel egyfajta átjárhatóságot teremt, ahol a család történetein keresztül képes a főszereplő és akár az olvasó is több korszakot, helyszínt bejárni. De ez a regény elbeszéléstechnikájában is megjelenik:
„Az átjárás elég jellemző műfaji szempontból is.
Amikor kérdezik, hogy most akkor ez regény vagy novellafüzér, akkor nem igazán tudok válaszolni, és lehet, hogy nem is akarok”
– mondta a szerző.
Ezután Gács is rákapcsolódott a kötet műfaji megoldásaira: a kötet első fele novellákból, második fele egy regényes betétből áll össze, a kettőt fonogram felvételek (képek) választják el a könyv közepén. A szerző eleinte maga sem tudta, pontosan mire is számítson, novellákat kezdett írni, aztán nagyjából a harmadik szövegnél rájött, hogy valójában egy összefüggő történeten dolgozik:
Elkezdtem az elején különálló történeteket írni, de ugyanazon a hangon hallottam az elbeszélőt.
Ez sokszor előfordul nálam, hogy úgy kezdek el egy szöveget, hogy egy ritmust vagy egy hangot hallok, és akkor megyek azután. Olyan volt mint egy nyomozás, meg kellett fejteni ki beszél kihez”.
Egy labirintusszerű történet és az emlékezés problémái
A regény egy jól belátható időkeretet foglal magában 1892 és a közeljövő között, vezette fel Gács, kíváncsi volt, hogyan is alakult a kötet eleje és vége, ha már egy ilyen nagy korszakot fog be. A kötet eleje adott volt, válaszolta a szerző, intuitíven érezte, hogy itt kell elkezdenie, nem annyira a megfontoltság vezérelte, bár később azt is említette, hogy az elbeszélő szüleinek története szinte mindenben megegyezik a saját dédszüleinek történetével.
A lezáráshoz sok ötlete volt, de azt már az elején látta, hogy nem lehet végig csak egy elbeszélő, ezért a kötet felénél a nagymama nézőpontjáról az unokáéra váltott. Emellett muszáj volt a lezárást pozitívabbra hangolnia, mert a század szörnyűségei után fel akarta oldozni a karaktereit.
„Tulajdonképpen ez a kicsit labirintusszerű történet fojtogatni kezdett, mert a regényben nagyon sokféle szörnyűség történik.
A végére úgy éreztem, hogy kézen kell fogni a szereplőt és valahogy kivezetni onnan”
– mondta a szerző.
A Alétheia élben megjelenik számos történelmi esemény: holokauszt, 1956-os forradalom és szabadságharc, covid, de például a rendszerváltás nem. Bán nem törekedett realista elbeszélésre, ez inkább az emlékezet működéséről szól, vagyis hogy a főszereplő mit tart fontosnak, mire emlékszik vissza. De ez a főszereplőn is túlmutat, mondta a szerző, a kötetben szereplő műfaji váltások, képek, felidézett szimbólumok mind-mind az emlékezet különböző módozatait próbálják megidézni.
Egy műhelytitkot is elárult: írás közben látott egy 1946-os képet, amin négy napozó fiatal látható a lerombolt Erzsébet híd előtt, ez pedig annyira megihlette, hogy be is építette a regénybe. Másik példája a fotogram volt, amiből párat a kötet közepébe is beillesztett. A szerző számára a fotogram (ami fényképezőgép nélkül készít fénylenyomatokat tárgyakról) egy összetett módja az emlékezésnek, hiszen a sima fotóval szemben az érintést is tartalmazza:
Ha egy fotogramot megérintek, akkor megérintem azt a tárgyat is, ami érintkezett a fotópapírral. Egy sokkal közvetlenebb kapcsolat jön létre a múlt és jelen között”
A háborúban nincsenek mítoszok, csak a valóság
A kötet egyik kevésbé központi, de fontos fejezete a Városmajor utcai kórházban játszódik a nyilas terror alatt. Gács meglátásában ez a történet többször felbukkan az irodalomban, Mészöly Miklós Film című regénye és a pár éve megjelent, Zoltán Gábor által írt Orgia is feldolgozza ezt. Ennek alapján arra volt kíváncsi, hogy Bán mennyit vár el az olvasóitól, mennyire van meg a háttértudásuk.
Az író szerint az adott fejezetben megjelenő erőszak anélkül is dekódolható, hogy tudnánk pontosan kik az erőszaktevők, de emellett fontosnak tartja, hogy ez pár éve újra bekerült a köztudatba és több szó van a nyilasterrorról. Mészöly példáját pedig igen érdekesnek látja, hiszen az író igen szűkszavú volt a saját háborús élményeiről, de teljesen váratlan módon Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényében ott van minden róla. Bán korábban megkérdezte Nádast, hogy honnan szerezte a háborús betéteket, és amint kiderült, Mészöly tapasztalatait írta meg.
A háború eltöröl mindenféle illúziót, istent, hitet - válaszolta a szerző, miután a történetben felbukkanó görög nevekre és mitológiai alakok kerültek szóba.
Az egyetlen megoldás - tette hozzá Bán Zsófia, ha továbbadjuk a történeteket, ahogyan a nagymama is teszi a regényben, mert a kimondatlan történetek belülről mérgeznek minket.
Fotó: Magvető / Hornyák Adrienn
