15 miniszterelnök szolgált az uralkodása alatt – II. Erzsébet páratlan életútja

15 miniszterelnök szolgált az uralkodása alatt – II. Erzsébet páratlan életútja

II. Erzsébet hetvenéves uralkodása alatt eddig tizenöt miniszterelnök szolgált Churchilltől Johnsonig, és tizennégy amerikai elnök kormányzásának volt tanúja Trumantól Bidenig. A britek döntő többsége már nem is emlékszik arra a világra, amikor ő ne lett volna. Matthew Dennison A királynő című életrajzban hiteles képet ad egy páratlan uralkodói életútról. Olvass bele!

Könyves Magazin |
Matthew Dennison
A királynő - Őfelsége, II. Erzsébet brit uralkodó életrajza

Scolar Kiadó, 632 oldal

-

1989 decemberében, a Royal Albert Hallban rendezett gyerekkoncertet követően az egyik jelen lévő gyermek kérdésére Erzsébet a következőkkel jellemezte a koronát: „Elég nehéz; nem szívesen járkálna benne sokáig az ember.” Aztán némi szünetet tartott, majd hozzátette: 

„Azt hiszem, nehéznek is kell lennie.”

II. Erzsébet Nagy-Britanniában és az egész világon emberek milliói számára testesíti meg a monarchia eszméjét. Közel egy évszázadnyi világtörténelmet felölelő élete során megtapasztalhatta a második világháború és a koronavírus-járvány időszakát is. Uralkodása alatt eddig tizenöt miniszterelnök szolgált Churchilltől Johnsonig és tizennégy amerikai elnök kormányzásának volt tanúja Trumantól Bidenig. A britek döntő többsége már nem is emlékszik arra a világra, amikor ne ő lett volna az állam és a Brit Nemzetközösség vezetője.

A brit történelem leghosszabb ideig trónon lévő uralkodójáról szóló életrajzban Matthew Dennison aprólékosan végigköveti II. Erzsébet életét egy olyan korban, amelyet korábban példátlan léptékű társadalmi változások jellemeztek. A stílusában elegáns, ítéleteiben alapos és megfontolt mű éppúgy beszámol a kivételes királyi sors örömeiről és diadalairól, mint a csalódásokról és a ballépésekről. Mérlegre teszi annak az asszonynak az eredményeit, akire az egész világon az olyan klasszikus – bár napjainkban kevésbé értékelt – erények hiteles képviselőjeként tekintenek, mint a kötelességtudat, az állhatatosság, a jótékonyság és a sztoikus tartás.

 

Matthew Dennison: A királynő - Őfelsége, II. Erzsébet brit uralkodó életrajza (részlet)

A koronázási szertartás nyarának átható, már-már a bálványimádást súroló érzelmessége jó ideig ott reszketett még a levegőben. A Royal Academy nyári kiállításán, 1955 májusában a nagyérdemű megtekinthette az Erzsébetről készített legújabb portrékat – Pietro Annigoni és Simon Elwes alkotásait –, továbbá Terence Cuneo festményét, amely a koronázás eseményeit örökítette meg. A nép és a szakma is Annigoni portréja mellett tette le a voksát, akárcsak az utókor; a műalkotás „a királynő méltóságteljes ábrázolását az ifjúkor frissességével és őszinte nyíltságával kapcsolta össze”; a közvélekedés szerint a művésznek sikerült modelljét egyszerre „fejedelminek és természetesnek ábrázolnia, egyúttal az ifjúkor méltóságának teljességében bemutatnia”.

Az a körülmény, hogy Annigoni annak érzékeltetésén túl kevés figyelmet szentelt Erzsébet lelkivilágának ábrázolására, hogy a királynő szemmel láthatóan kényelmesen érezte magát pozíciójában, illetve az elvárható kíváncsisággal pillantott ki a palota ablakain keresztül a világra – minderről a mű elkészültekor ékes francia nyelven az alkotó és modellje is diskurált egymással –, nem keltett feltűnést. Erzsébet kifürkészhetetlenségét és példás tartózkodását ekkor még nem tekintették megkérdőjelezhető adottságnak, minthogy egy még mindig hierarchikus társadalom számára a fennhéjázás a királyi állapot természetes velejárójának számított. Erzsébet maga is odáig volt Annigoni festményéért, és megelégedésére szolgált, amilyen mértékben és ahogyan alakította a nyilvánosság róla megfogalmazott ítéletét. A visszatérést követő évben a firenzei piktor által oly meggyőzően hangsúlyozott megközelíthetetlenségre és önmegtartóztatásra Erzsébetnek két ízben is nagy szüksége lesz a jövőben.

1954 májusának egy hideg reggelén, miközben a Britannia áthajózott a Tower Bridge alatt, és mindenütt tarkabarkán feldíszített dereglyék, illetve a királyi rokonság tagjai üdvözölték, Erzsébetet megoldatlan ügyek sokasága várta. Megoldatlan volt mindenekelőtt Margit szerelmi élete és kényszerhelyzete, továbbá az élemedett korú Churchill jövője – mind a családja, mind a kormánya válsággal küzdött tehát. Erzsébet maga nem kezdeményezte a nevezett ügyek tisztázását; végül mégis mindkét esetben az ő jó közérzetére tekintettel jártak el. Churchill 1955 áprilisában visszavonult, Margit pedig október végén bejelentette szakítását Peter Townsenddel. Meghozataluk pillanatában már mindkét döntés több mint időszerű volt, és mindkét ügyről elmondható, hogy Erzsébet határozottabban vagy hamarabban is felléphetett volna, hogy elősegítse az elkerülhetetlent.

Churchill még 1953 januárjában, három héttel a királynő megkoronázása után agyvérzést szenvedett. Jock Colville, aki egykor Erzsébet magántitkára volt, ám ekkor már Churchillnek dolgozott, titokban értesítette a hírről a palotát. Amennyiben – mint arra számítottak – Churchill meghal, úgy Erzsébeté volt az előjog, hogy kiválassza a következő kormányfőt, ezzel biztosítva az ország irányításának folytonosságát. Ehhez képest, noha az orvosai kevés esélyt adtak neki, Churchill felgyógyult. Erzsébet meghívta őt és a feleségét, hogy töltsék a társaságában a negyvenötödik házassági évfordulójukat a doncasteri lóversenypályán; és utóbb Balmoralba is meginvitálta a párt. Az efféle barátságos gesztusok nem feltétlenül a miniszterelnök állapotát illető bizakodását fejezték ki, noha kétségkívül akként is lehetett értelmezni őket; a kabinettel és az orvosokkal egyetértésben Erzsébet is arra számított, hogy Churchill le fog mondani, még akkor is, ha személyesen nem kívánta a távozását. Erre azonban nem került sor. Miután Erzsébet novemberben elutazott az országból, Churchill úgy döntött, hogy az esetleges lemondásával megvárja a visszatérését. Csakhogy azután sem mondott le. Azonban az egyre ellenségesebbé váló kabinet 1955 elején a jelek szerint megkötötte a kezét; Churchill meggondolta magát, és április 5-én végül benyújtotta a lemondását. „Megkaptam a lehetőséget, és azt hiszem, jó esztendőket tudhatok magam mögött. Nem várathatom örökké a többieket” – közölte Violet Bonham Carterrel, még ha nem is a legnagyobb meggyőződéssel. Erzsébet azonban a legnagyobb őszinteséggel juttatta kifejezésre „mélységes sajnálatát”. Michael Adeane úgy fogalmazott a nevében, hogy a királynő „különösen azokat a heti rendszerességgel tartott audienciákat fogja hiányolni, amelyeket olyan hasznosnak, és amennyiben lehetséges államügyek kapcsán így fogalmazni, szórakoztatónak talált”. Miután elfogadták a lemondását, Churchill megtagadta, hogy javaslatot tegyen az utódjára; pontosan tisztában volt azzal, hogy az új vezető alkotmányos kinevezésének jogköre nem a távozó miniszterelnököt, hanem a királynőt illeti. Erzsébet „választása” a külügyminiszter Anthony Edenre esett; a döntés megfelelt a konzervatív párt várakozásainak, ahogyan maga az érintett, sőt Churchill is erre a lépésre számított. (Eden a pártja „koronahercegeként” jellemezte magát, míg Churchill „az én Erzsébet hercegnőmnek” nevezte őt.) Az eset újabb példát szolgáltatott arra, hogy Erzsébet alapvetően a vele támasztott elvárásoknak megfelelően intézte hivatalos teendőit. A királyi irányvonalat a kiszámíthatóság és a közvetlen beavatkozástól való tartózkodás határozta meg. A döntésből nem igazán lehetett volna kiolvasni Erzsébet saját álláspontját, hiszen csupán egy olyan döntést érvényesített, amelyet mások már meghoztak helyette. Ugyanazzal a tartózkodással élt a felségjogával, amely Annigoni portréján is megfigyelhető. Egy csipetnyi lágy könnyűség, mintha csak egy pillangó rebbentené meg a szárnyát – a későbbiek során aztán ez a magatartás ad okot az azt firtató kérdésekre, vajon szükség van-e egyáltalán bármiféle hivatalos közbenjárásra a részéről. A kor udvarának egyik szereplője olyan személyként írta le, „aki lényegében kérdés nélkül elfogad mindent, amit meg kell tennie”. Habár a megfelelően működő alkotmányos monarchiában ez a magatartás nagyon is indokolt, a válsághelyzetekben azonban előre nem látható nehézségeket eredményezhet.

Miniszterelnökségének utolsó estéjén Churchill búcsúvacsorát adott az uralkodónak, akibe egyébként – legalábbis Colville állítása szerint – „őrülten szerelmes volt”. Az este végén készült fotókon a derűs miniszterelnök az autójához kíséri Erzsébetet. Ábrázata öreguras, tiszteletteljes, érzelmes. Közölte vele, hogy „a brit monarchia magasztos feladatainak ellátását még sosem kezdték meg olyan odaadással, mint ami őfelsége uralkodásának káprázatos indulását jellemezte”. Való igaz, hogy

Erzsébet a kezdetektől fogva nagy elkötelezettséggel látott „magasztos feladatainak ellátásához”:

sem benne, sem pedig a hozzá közel állókban fel sem merült ennek alternatívája, így aztán az sem meglepő, hogy további hét évtizeden keresztül ezen az úton jár majd. Uralkodói szerepfelfogásának legalábbis egyik fontos gyökere a VIII. Eduárd lemondását kísérő rémületes megaláztatás, amely nem csupán az apját, de az egész királyi berendezkedést alapjaiban rázta meg.

Vajon ez az élmény lebegett a szeme előtt akkor is, amikor Margit és Peter Townsend kapcsolatának kérdéséről töprengett? Kétségtelen, hogy a hozzá legközelebb álló tanácsadói, élükön Tommy Lascelles-zel, mindent megtettek, hogy felidézzék a történtek kísértetét, habár óvatos kétértelműséggel. Lascelles Erzsébetet és Margitot is a Nemzetközösség kormányainak várható rosszallásától óva intő levelekkel bombázta. Margitnak talán még megbocsátják, amennyiben elmulasztja, hogy teljes komolysággal szembenézzen a helyzete tarthatatlanságával. Végső soron az egész életét végigkísérte, hogy a felmerülő kellemetlenségeket a csáberejével, illetve a Mária királyné által espièglerie-nek vagy csibészségnek titulált jellemvonásával kezelje; de huszonhárom esztendősen az ember már idős ahhoz, hogy leckét kapjon a kudarc elkerülhetetlenségéről. Ha Erzsébet netán abban reménykedett, hogy Townsend tengerentúli elfoglaltságai miatt majd alábbhagy Margit iránta érzett vonzalma – vagy netán megcsappan a sajtó érdeklődése a románc iránt –, akkor ebben csalódnia kellett. A figyelem annál inkább felélénkült, ahogy közeledett Margit 1955 augusztusában esedékes huszonötödik születésnapja. Ez volt ugyanis az életkor, amikortól kezdve az 1772-es királyi házassági rendelet értelmében az uralkodó beleegyezése nélkül is frigyre léphetett bárkivel, akivel csak akart. Az évforduló közeledtével az anyakirálynő erőt vett magán, és megpróbált beszélni csökönyös lánya fejével. „Minthogy én vagyok az egyetlen életben lévő szülőd, óriási felelősséggel tartozom irántad” – írta Margitnak, aki szinte már elnézést kért tőle, amiért „többször is kifakadt, amikor a kialakult helyzetről beszéltek egymással”. Margit közölte Anthony Edennel, hogy csupán Townsend Brüsszelből való októberi hazatérése után fogja meghozni a végleges döntését, és egészen addig Balmoralban marad, amely helyszínt a „lélekfrissítő hangulatáért” az egész királyi család nagy becsben tartotta; kevéssé bizonyult lélekfrissítőnek a mintegy háromszáz fős, újságírókból verbuválódott lármás csődület, amely a birtok falain kívül virrasztva leste minden lépését. Eden és a felesége, Clarissa – aki ironikus módon már Eden második neje volt, miután Townsendhez hasonlóan tőle is elvált az első párja – októberben Balmoralba utaztak. Erzsébet és Fülöp is átbeszélték a helyzetet a miniszterelnökkel, majd később Margitot is bevonták a tanácskozásba, akit „súlyos nyugtalansággal” töltöttek el az este során történtek, és majdnem biztosra vehető, hogy az elhangzottak a végső döntésére is hatással voltak. Könnyen lehet, hogy Erzsébetben is a húgáéhoz fogható nyugtalanságot ébresztett a dilemma. Továbbra is elkötelezett volt aziránt, hogy megóvja húgát a bajtól, ahogyan aziránt is, hogy „senki se befolyásolhassa Margitot a döntésében, amelyet egyes-egyedül neki magának, szabad akaratából kell meghoznia”. Ahogy sokasodtak a házassággal kapcsolatos kormányzati aggályok, valószínűleg Erzsébet egyre inkább hinni kezdett benne, hogy Margit az egyetlen elfogadható módon fogja feloldani a személyes beteljesülés és a kötelesség diktálta parancs közti konfliktust. Ez a feltevése közös neveltetésükön, továbbá Erzsébet azon meggyőződésén alapult, amely szerint alapvetően mindketten ugyanazokat a szüleiktől megöröklött tanításokat tették a magukévá.

Margit és Peter Townsend október 24-én találkoztak újra a Clarence House-ban, amikor is Margit még mindig zaklatott állapotban volt az előző nap Windsorban Erzsébettel és Fülöppel folytatott beszélgetését követően. Ekkor már tisztában voltak vele, hogy a kabinet nem támogatná a házasságukat: Margit egyetlen lehetősége tehát az lett volna, ha lemond a királyi rangról, és ezzel feladja esetleges trónigényét és a Civil List juttatásaiból származó bevételeit. Utóbb mindketten hangsúlyozták, hogy közösen hozták meg a döntést, és együtt szövegezték meg azt a közleményt, amelyet Margit október 31-én eljuttatott a sajtóhoz. A közlemény megírása és nyilvánosságra hozatala között eltelt rövid idő valószínűsíti, meg voltak győződve róla, hogy helyes döntést hoztak. Margit a helyzetével egyébként szimpatizáló Toni de Bellaigue-nek úgy fogalmazott, hogy az ügy végkimenetele Isten rendelése volt. A nyilvánosság előtt a következőképpen adott magyarázatot a történtekre: „Tisztában vagyok az egyház tanításával, amelynek értelmében a keresztény házasság szent és sérthetetlen, és tisztában vagyok a Nemzetközösség iránti kötelességeimmel is.”

Erzsébet számára a döntés alighanem nagy megkönnyebbülést jelentett. Ami a dolog személyes vonatkozását illeti, azzal, hogy Margit a kötelességeit a személyes vágyai elé helyezte, lényegében Erzsébet létezésének legalapvetőbb meggyőződését igazolta vissza. A döntésének ugyanakkor, amely széles körű elfogadottságra talált, megvolt a maga nyilvános dimenziója is.

A válság mélyülésével a The Times harsogva jellemezte Erzsébetet „mindannak megtestesítőjeként, amiben az emberek a saját jobb énjüket láthatják viszont”;

a lap meglátása szerint továbbra is kulcsfontosságú volt, hogy Erzsébet családja mintaszerűnek mutatkozzék a nemzet előtt. A Daily Mirror véleménycikke már „zaklatással felérő ultimátumról” és „egy letűnt kor követelményeiről” beszélt. Margit mindenesetre, akit túszul ejtett a királyi testvérpár szakadatlanul közszemlére tett, felhőtlen boldogságának öröksége – idetartoznak Marcus Adams fátyolos műremekei „rólunk, négyünkről”, illetve Lisa Sheridan a Royal Lodge és az Y Bwthyn Bach háttere előtt készített, megnyerő és otthonosságot árasztó fotói –, végül engedelmesen eljátszotta a reá osztott szerepet. Erzsébet számára tehát lehetővé vált, hogy az emberek továbbra is „a saját jobbik énjüket” lássák viszont benne. Margit ugyanakkor súlyos árat volt kénytelen fizetni a trónhoz való közelségéért: jelen esetben ötévnyi boldogtalanságot, amikor is „örömtelenül és cél nélkül utazgatott a világban”, mígnem 1960-ban végül mégiscsak megházasodott. Erzsébetnek nem lesz mindig ilyen szerencséje a saját családjával, és mindeközben Margit is mindent elkövetett azért, hogy a nővére ne feledkezhessen meg egykönnyen arról, milyen áldozatot is hozott meg az érdekében: egyre gyakoribbá váltak a kellemetlenkedő megjegyzések és a vészterhes üzenetet hordozó mulasztások. Ősellensége, Tommy Lascelles szerint Margit „önzővé és kezelhetetlenné” vált.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Nagy-Britanniában még senki sem uralkodott olyan sokáig, mint II. Erzsébet

Az Egyesült Királyság négynapos rendezvénysorozattal ünnepli II. Erzsébet uralkodásának 70. évfordulóját. Ő az első brit uralkodó, aki hetven évet töltött a trónon, életéről számos könyv jelent meg, most kettőt ajánlunk. Könyvek hírek mellé.

...
Hírek

70 könyvvel ünneplik II. Erzsébet uralkodását, de vannak nagy hiányzók is

II. Erzsébet a leghosszabb ideje regnáló uralkodó a brit történelemben, 1952. február 6-a óta vezeti az országot. A 70 éves jubileum alkalmából a BBC összeállított egy 70 tételből álló olvasmánylistát, így évtizedekre lebontva böngészhetünk a korszak meghatározó kötetei között.

...
Hírek

Királynőként II. Erzsébet rekordot döntött

A hétvégén ünnepelte trónra lépésének hetvenedik évfordulóját II. Erzsébet, aki ezzel a leghosszabb ideig hatalmon lévő brit uralkodónak számít.

A hét könyve
Kritika
Márquez épp olyan mitikusan lépett ki az életből, ahogyan írt
...
Zöld

Hogyan olvadunk el 2050-ig? / A JÖVŐ MINISZTÉRIUMA

Az első adásban a házigazda, Litkai Gergely beszélget Szabó M. István újságíróval Kim Stanley Robinson regényéről, A Jövő Minisztériumáról.

...
Nagy

Greskovits Endre: „A sátáni versek szerves része az életműnek, kihagyhatatlan könyv”

A kortárs világirodalomban nincs még talán olyan sokat vitatott, támadott és hivatkozott mű, mint A sátáni versek. Salman Rushdie regényéről és a magyar megjelenésről Greskovits Endre műfordítót kérdeztük.

Szerzőink

...
ld

10+1 könyv, ami segít átvészelni az iskolakezdést

...
Sándor Anna

Márquez épp olyan mitikusan lépett ki az életből, ahogyan írt

...
Ruff Orsolya

A Rushdie elleni támadás messze túlmutat Rushdie-n

Hírek
...
Szórakozás

Magyaros elemekkel megbolygatott westernfilm lesz az új A helység kalapácsa-adaptáció

...
Zöld

Majdnem megkétszereződött a leégett fák mennyisége a világon húsz év alatt

...
Hírek

Rushdie műveiből olvasnak fel szolidaritásból az írók

...
Szórakozás

Koronázási szertartásjáték, Nemes Nagy Ágnes100, Folyami rákok-bemutató [Programajánló]

...
Gyerekirodalom

Attól félünk, amit nem ismerünk - üzeni a Torzonborz-trilógia szerzőjének könyve

...
Beleolvasó

Lackfi János Bejgliköztársaságában a GPS is önálló életre kel

...
Hírek

Egy texasi iskolában betiltották a Bibliát

...
Hírek

Irodalmi pályázatot hirdet a FISZ és a Starbucks

...
Zöld

A természet mindig beszél hozzánk, Peter Wohlleben segít megfejteni

...
Hírek

Elhunyt Nicholas Evans, A suttogó szerzője

...
Hírek

George R.R. Martint eléggé zavarják a halálával kapcsolatos találgatások

...
Promóció

Így válasszuk ki az online kaszinót

Polc

Rachel Cusk regényében az íróknak meg kell fizetniük az alkotás árát

...

A Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah regényében a történelem csak háttér az élethez

...

Havas Juli regényében a Covid-osztály csak egy keret, de a szerelem univerzális

...

Tóth Krisztina kísértetiesen ismerős világot ábrázol a mindent leuraló Egység rendszeréről

...