Tóth Krisztina elmondta, általában a könyveiben – nemcsak a versekben, a prózákban is – nagyon gyakran előkerülnek az állatok és a gyerekek. Szerinte mind a ketten a kiszolgáltatottságot jelképezik, tulajdonképpen az állatok vannak a legeslegkiszolgáltatottabb helyzetben, ők beszélni sem tudnak. „És hogy ha van egy feszültség a történetben, akkor nagyon gyakran ők válnak áldozattá, ők viszik el a balhét.”
Mint elmondta, pályakezdő korában gyakran írt szonetteket, most pedig olyan életszakaszban volt és úgy hatott rá a külvilág káosza, hogy azt érezte, muszáj ezekhez a megtartó, erős, hagyományos formákhoz visszanyúlni és ezeket valamilyen értelemben újragondolni. „Itt nagyon gyakran hétköznapi beszéd van, kollokviális beszéd, azzal kísérleteztem, hogyan lehet ezt a kettőt úgy ütköztetni, hogy valami nagyon korszerű süljön ki belőle” – fogalmazta meg. A verseiben és a történetekben elmondása szerint a sztori nagyon gyakran egy apró látványelemből bomlik ki. Sokszor az apró, gyakran disszonáns részletek hívják fel a figyelmet valami háttérben meghúzódó, lappangó történetre. Hozzátette, ha találkozunk egy-egy olyan tárggyal, amelyik a gyerekkorunk díszleteihez tartozott, akkor egész történetek tolulnak fel bennünk a tárggyal kapcsolatban. „Azt gondoltam, hogy ezeknek a mulandó tereknek, tárgyaknak a rögzítése egy egész korszakot, és ezzel együtt, annak az egész korszaknak az egyszerre nosztalgikus és mégis szorongásos hangulatát képesek megidézni.”
A kritikánkat Tóth Krisztina kötetéről ITT találjátok.
