Fotó: Derek Shapton
Cormac McCarthy nem az a típusú szerző, aki könnyen adja magát – sem az olvasóinak, sem pedig azoknak, akik szövegei fordítóiként hónapokig az ő világában élnek, tobzódnak és gyötrődnek. McCarthy néhol hömpölygő, máshol minimalista prózája igazi fordítói kihívás, ahogy az is, hogy magyarul a lehető legpontosabban vissza lehessen adni és nevén nevezni a McCarthy-könyvek jellegzetes természeti és tárgyi világát. A Jelenkor életműsorozatában eddig két kötete elérhető: a Suttree (olvassatok bele!) most először jelent meg magyarul, és fordítója, Greskovits Endre szerint ez az a regény, amelyben McCarthy először mutatkozik meg a maga teljes írói eszköztárával. Az út újrakiadás, melynél fordítója, Totth Benedek saját maga kontrollszerkesztőjeként nézte át a szöveget. A két műfordítóval kísérletet tettünk, hogy elhelyezzük McCarthyt a kortárs amerikai irodalomban, kielemeztük a stílusát és annak változásait, emellett meséltek arról is, hogyan oldották meg, amikor az amerikai kagylóhalászat vagy a farkascsapdák használata váratlanul megakasztotta őket a munkában.
McCarthy85. Július 20-án tölti be a nyolcvanötöt a kortárs amerikai próza egyik kiemelkedő alakja, Cormac McCarthy Pulitzer-díjas amerikai író. Az eredeti keresztneve Charles, amit az ír gyökereire való utalásként változtatott később Cormac-re. Első regénye, a The Orchard Keeper, 1965-ben jelent meg. A Random House-nál Albert Erskine lett a szerkesztője, aki - az író haláláig - William Faulkner szövegeit is gondozta. Erskine McCarthy szerkesztője maradt a következő húsz évben. Második regénye, az Outer Dark 1968-ban jelent meg, majd a következő, az Isten gyermeke 1973-ban. Húsz éven át írta Suttree című művét (1979), melyet a kritikusok az egyik legfontosabb amerikai egzisztencialista regényként emlegettek. Az 1985-ös Véres délkörök a világirodalom nagyjai közé emelte. A könyvet a Time magazin az 1923 és 2005 között írt 100 legjobb angol nyelvű regény, a The New York Times pedig az 1980 és 2005 között írt öt legjobb amerikai regény közé sorolta. 1992-ben jelent meg Határvidék-trilógiájának első kötete, a Vad lovak (később Billy Bob Thornton rendezett belőle filmet). A folytatás, az Átkelés 1994-ben látott napvilágot, majd 1998-ban következett a befejező rész, A síkság városai. Műveit a filmvilág is felfedezte. 2005-ben megjelent Nem vénnek való vidék című regényéből két évvel később a Coen testvérek által négy Oscar-díjjal jutalmazott filmet forgattak. A 2006-ban írt The Sunset Limited című színművét a chicagói Steppenwolf színházban mutatták be, később az HBO készített belőle sikeres adaptációt. 2006-os regényét, a Pulitzer-díjjal jutalmazott Az út című posztapokaliptikus drámát utóbb John Hillcoat vitte filmre. McCarthy 2012-ben forgatókönyvet írt Ridley Scott A jogász című thrilleréhez, és hosszú hallgatás után, várhatóan idén jelenik meg a The Passenger című új regénye. (Forrás: MTI, Wikipedia)
Greskovits Endre: A Suttree-ban meg-megcsillan a később már szinte teljesen elenyésző remény
McCarthynak egyedi, és éppen emiatt nagyon jól felismerhető és azonosítható a prózája – műfordítóként hogyan jellemezné McCarthy világát, szövegeit, nyelvi fordulatait?
McCarthy prózája valóban egyedi, de ez a Suttree esetében még nem teljesen igaz, bár a nagyon jellemző, jól megkülönböztethető stílusjegyek – archaizálás, a hömpölygő, szinte barokkos leírások váltakozása a szikár, kopogónak hallatszó szöveggel, a párbeszéd-konvenciók semmibevétele, a szóalkotások – már itt is bőségesen jelen vannak. Mindezek miatt a fordítót (és az olvasót is) óriási erőpróba elé állítja, mondjuk úgy, hogy hosszú távú akadályfutásra készteti a szöveg, amit én személy szerint nem bánok, hiszen a fordító ilyenkor mutathatja meg igazán, ért-e a szakmájához vagy sem.
Cormac McCarthy: Suttree
Fordította: Greskovits Endre, Jelenkor Kiadó, 2018, 616 oldal, 3999 HUF
Fordítás közben mi okozta a legnagyobb nehézséget? Hogyan alakult ki az a nyelvezet, amely alkalmassá vált arra, hogy magyarra lehessen ültetni a szöveget? Igényelt ez bármiféle egyéni felkészülést, utánaolvasást?
Az ilyesmit az ember fordítás közben nem nagyon mérlegeli. Mivel még túl friss az élmény – négy kemény hónapot töltöttem a regény magyarításával, és bizony, megszenvedtem vele –, így utólag azt tudom mondani, hogy az igazi nehézséget a tennesseei táj és élővilág, a horgászat és a kagylóhalászat aprólékos leírásakor éreztem, ugyanis ilyenkor az embernek mindent ellenőriznie kell, utána kell néznie az olykor magyarul nem is nagyon létező elnevezéseknek, s ez szaggatottá teszi a munkát, megakasztja a lendületet. Persze nem állítom, hogy a déli szlenggel – különösen a börtönnyelvvel és a feketék argójával – ne lettek volna nehézségeim, de ott a szövegkörnyezet sokat segít, és ettől gördülékenyebben halad a munka.
McCarthy minden könyvének megjelenése eseményszámba ment és megy, egy élő klasszikus, regényei viszont csak a 2000-es évektől jelentek meg magyarul. Hol jelölné ki McCarthy helyét az amerikai kortárs irodalomban, kik azok a szerzők, akikkel rokonítható, melyek azok a műfajok, amelyek igazán közel állnak hozzá?
McCarthy ma már megkerülhetetlen szerző. Szokták mondani, hogy Faulkner köpönyegéből bújt elő, de ez főként a korai műveire igaz, és részben még a Suttreera is, hiszen ezt – hiába jelent meg csak ’79-ben – már az ötvenes évek elején írni kezdte, és kisebb-nagyobb megszakításokkal majd’ húsz évig dolgozott rajta. Igazából ez az a könyv, amelyben McCarthy először mutatkozik meg a maga teljes írói eszköztárával. Még érezni rajta a nagy déli szerzők hatását (Mark Twainét is, akinek gyermekhőseire McCarthy felnőtt vagy kamaszhősei sokszor emlékeztetnek), de már ott a későbbi nagy író, Az út, a Véres délkörök, a Nem vénnek való vidék szerzője. És nagy különbség még a későbbi művek meg a Suttree közt, hogy ez utóbbiban még meg-megcsillan a később már szinte teljesen elenyésző remény.
Van olyan McCarthy-regény, amely bármilyen okból igazán közel áll önhöz?
Hah, még túl kevés idő telt el ahhoz, hogy ne a Suttree legyen az – az eddig elmondottak miatt. Egyébként is szeretem az ilyen „átmeneti” jellegű regényeket.
Totth Benedek: Nem egyszerűen folytatja az irodalmi hagyományokat, hanem továbbgondolja őket
McCarthynak egyedi, és éppen emiatt nagyon jól felismerhető és azonosítható a prózája – műfordítóként hogyan jellemezné McCarthy világát, szövegeit, nyelvi fordulatait?
McCarthy minden szempontból öntörvényű szerző, és ez a prózanyelvére is vonatkozik. Mindent a személyes víziójának rendel alá, még a szereplőinek a jellemét is. Profetikus, hömpölygő, de mégsem túlírt, nincs a mondataiban semmi felesleg. Az első regényein talán erősebben érezhető még Faulkner és a déli gótikus irodalom hatása, bár természetesen itt sem követte hűen az elődök nyomdokát. A Véres délkörök és a Határvidék-trilógia már a szerző védjegyének tekinthető stílusban íródtak, amelyben simán elférnek egymás mellett a bibliai prófétákat vagy a homéroszi eposzokat idéző hömpölygő, sokszorosan összetett mondatok a beszélt nyelvi, „kopogós”, már-már minimalista szövegrészekkel.
Cormac McCarthy: Az út
Fordította: Totth Benedek, Jelenkor Kiadó, 2018, 220 oldal, 3299 HUF
Fordítás közben mi okozta a legnagyobb nehézséget? Hogyan alakult ki az a nyelvezet, amely alkalmassá vált arra, hogy magyarra lehessen ültetni a szöveget? Igényelt ez bármiféle egyéni felkészülést, utánaolvasást?
Fordítás közben minden nehézséget okoz, de a McCarthy-szövegek ilyen szempontból is rátesznek még egy lapáttal. Ha egy szerző ennyire kíméletlen az olvasóival, akkor azt egy fordító hatványozottan megtapasztalja. Nekem annyiban könnyebb dolgom volt, hogy létezett már magyarul McCarthy, amikor belevágtam Az út fordításába. Sok mindenben tudtam támaszkodni Bart István zseniális fordításaira, a Nem vénnek való vidékre és a Véres délkörökre.
Ami szinte minden McCarthy-szövegben visszatérő elem, az a tárgyi világ és a természeti környezet hiperrealisztikusan részletező leírása. Az Átkelésben például a farkascsapdákat és használatukat írja le már-már beteges precizitással. Ennek megpróbáltam utánanézni, agrár- és vadászlexikonokat forgattam, de mivel Magyarországon nem használtak pontosan ilyen csapdákat, vagy ha használtak, senki sem írta le őket ennyire részletesen, nem volt egyszerű megoldani a dolgot. Végül egy Krasznahorkai-novella nyújtott segítséget.
De ebben a regényben volt néhány olyan szó és kifejezés, amiről semmilyen szótárban nem találtam információt, és az internetes kutatás során egyetemi honlapok csetszobáiban kötöttem ki, ahol irodalmárok és nyelvészek próbálták megfejteni, hogy mit jelenthetnek bizonyos szavak, de nem mindent sikerült kitalálniuk.
Az út javított kiadásban jelent meg újra – mi indokolta ezt; mi volt az, amit feltétlenül javítani kellett?
Egy szöveget csak abbahagyni lehet, befejezni sosem, függetlenül attól, hogy fordításról vagy saját írásműről beszélünk. Az út új kiadásánál saját magam kontrollszerkesztőjeként újra összeolvastam az eredeti szöveget és a fordítást, és ahol tudtam, megpróbáltam pontosítani, még közelebb vinni a magyar szöveget az eredetihez. Az első kiadás óta eltávolodtam az akkori magyar szövegtől, tudtam úgy nézni, mintha nem az én fordításom lett volna, és bizonyos dolgokat másként, remélhetőleg jobban, meg tudtam oldani. Mivel a regény becsapósan minimalista stílusa valójában nagyon sűrű és költői, úgy érzem, pár helyen sikerült „túlfordítanom”, és ezzel veszített a költőiségéből a szöveg. Legalábbis visszatekintve így látom. A mostani változat szerkesztője Nádor Zsófia volt, akivel sokszor egy-egy szó vagy mondat kapcsán is hosszas levelezést folytattunk. Talán ebből is látszik, mennyire nem adja könnyen magát egyetlen McCarthy-szöveg sem.
McCarthy minden könyvének megjelenése eseményszámba ment és megy, egy élő klasszikus, regényei viszont csak a 2000-es évektől jelentek meg magyarul. Hol jelölné ki McCarthy helyét az amerikai kortárs irodalomban, kik azok a szerzők, akikkel rokonítható, melyek azok a műfajok, amelyek igazán közel állnak hozzá?
McCarthy Faulkner, Hemingway, Joyce, Melville, de még távolabb nyúlva az időben Shakespeare, Dante, a görög tragédiaírók, a Biblia és Homérosz örökségét viszi tovább. A korai regényeiben talán a faulkneri hatás a legerősebb. Eddig tíz regénye három jól körülhatárolható irányzathoz sorolható: a déli gótikus irodalomhoz, a westernhez és a posztapokaliptikus irodalomhoz, de a McCarthyra jellemző öntörvényűség itt is tetten érthető, hiszen nem egyszerűen folytatja ezeket a hagyományokat, hanem újraírja, továbbgondolja, a maga képére formálja őket.
A háború utáni amerikai próza egyik nagyon erős vonulata a déli gótikus irodalom, McCarthy első regényei – The Orchard Keeper, Outer Dark, Isten gyermeke és Suttree – ehhez a hagyományhoz kötődnek, Flannery O’Connor, Tennessee Williams, és William Faulkner munkáihoz. Ezt a tradíciót a Véres délkörökkel hagyja maga mögött, ennél a regénynél lép át a (neo)western zsánerébe, ami természetesen nem jelent teljes szakítást az addigi témákkal vagy elbeszéléstechnikai eszközökkel. Mintha a déli gótikus irodalom jellegzetességeit beleinjekciózná az Amerikában inkább a népszerű irodalmi kategóriaként számon tartott westernregénybe. A Véres délkörök és a Határvidék-trilógia, a Nem vénnek való vidék persze csak részben kapcsolódnak ehhez a hagyományhoz, mert McCarthy nem egyszerűen csak megújította a western zsánerét, hanem talán nem túlzás azt mondani, hogy megalkotta a szépirodalmi/apokaliptikus westernt. Eddigi utolsó regénye, Az út szintén radikális elmozdulás a korábbi általa szétírt műfajokhoz képest: a posztapokaliptikus irodalom kulisszáit használja, de megint úgy követi – vagy nem követi – a tradíciót, hogy teljesen át is formálja azt. Stílusát tekintve ez az egyik legletisztultabb írása, ez az egyszerre minimalista és költői szöveg, amelyen talán a legkevésbé érezhető más szerzők hatása.
Van olyan McCarthy-regény, ami bármilyen okból igazán közel áll önhöz?
Az Átkelés, amelynek szintén lesz új kiadása. Ez a regény már olvasóként is nagyon megrázott, nagy megtiszteltetés volt lefordítani, de azt hiszem, volt benne egy nagy adag önsorsrontás is. Ez a regény gyötört meg a legjobban a fordításaim közül. Az új kiadás alapos „ráncfelvarráson” fog átesni.
