A+
Cormac McCarthy: Véres délkörök Avagy vörös alkony a nyugati égen - Blood Meridian, or the Evening Redness in the West Fordította: Bart István.Magvető Kiadó. 2009. 540 oldal. 3990 Ft.
„Ha még annyira tele volt is rejtelmekkel a világ nem úgy a határai mivelhogy nem volt se szélte se hossza s laktak benne még annál is rettenetesebb lények és olyan emberek is akiknek más és más színű volt a bőrük meg oly teremtmények akiket ember szeme nem látott még és mégsem voltak idegenebbek mint a tulajdon bennük dobogó szív – lakozzék bár benne akármi vadon és abban fenevad bármilyen.”
A Vérmeridián a huszadik század második fele amerikai prózájának legjelentősebb regénye. Csak első blikkre revizionista western. Ami fontosabb, hogy szent szöveg.
Ezért nincsenek McCarthy regényeiben vesszők és idézőjelek és a párbeszéd belefolyik a leírásba. Lehet ezt részéről különcködésnek tekinteni, az is, persze, a csak látszólag szerény emberben rejtőző rettenetes ambíció kilökődése, a Biblia és más monolitikusok sorába való erőszakos beférkőzésre tett stiláris merénylet. McCarthy nem hagyja, hogy a tradíció, a történelem az útjába álljon. Nem csoda, hogy Everett Fox, a The Five Books of Moses az eredeti héber dikciót és a modern szóhasználatot előhívó újrafordítója munkájának előszavában McCarthynak külön megköszöni, hogy a szakrális szöveget ismét bevezette az amerikai modernitásba. Ő meg má’ csak tudja.
A regény első kiadása óta eltelt huszonnégy évben tanulmányok és dolgozatok tízezrei születtek a Vérmeridián-ról. Mint McCarthy korai regényei általában, először ez is bukott: kevesen vették, a kritikusok elsiklottak felette. Aztán, mint McCarthy összes történetét, szájára vette a nép. Burjánzott, mint a rák, ahogy haladt előre a köztudatban – és burjánzik az agyban pontosan ugyanígy, miután az ember végez vele.
Végül is mi a frász ez a könyv? A legextrémebb erőszak ötszáz oldalon keresztüli, fetisizáló tombolása? Az amerikai történelem egyik szeletének újraírása? Pikareszk regény, amelyben a főhős szinte semmit nem fejlődik, és amikor mégis, az egyik bekezdésről a másikra, tíz év átugrásával történik meg? Egy eposz, amely megpróbálja átfogalmazni a western műfaji szabályait? Az emberi gonoszág természetének ambíciózus kielemzése, amelynek bevégeztével semmiféle biztonság nem jut részünkül, mivel a lehetséges interpretációk oly számosak, hogy csak zavar és valami profán szomorúság marad utána?
Azt a kevés sztorit, ami van a könyvben, McCarthy elsősorban Samuel Chamberlain My Confession: The Recollections of a Rogue című megbízhatatlan memoárjából veszi át: a Glanton-banda hírhedt történetét. Ezek a kíméletlen skalpvadászok az ezernyolcszáz negyvenes-ötvenes években Texas és Mexikó határvidékén portyáztak, és fejbőrét vették mindenkinek, akinek a haja sötét árnyalatú volt – ezekért a skalpokért akármelyik ország kormányától beszedhették az indián skalpokért kijáró vérdíjat. Chamberlain visszaemlékezési a cukrozott szar kategóriájába tartoznak, romantizált nagyotmondás könyvalakban. McCarthy lefölözi a feleslegest, átemeli a figurákat, Glantont, alvezérét, Holden bírót, a banda tagjait, a főhős, a tizennégy éves gyerek személyében pedig magát Chamberlaint is, illetve tartja magát azoknak a szörnyűségeknek a számba vételéhez, amelyekhez a Glanton-bandának köze volt, pl. amikor megvívnak a yumákkal a Colorado-folyó kompjánál vagy az indiántáborok asszonyainak, gyerekeinek és öregeinek lemészárlása (a pontos részletekről lásd Representation and History in Cormac McCarthy's Blood Meridian), és mindezeket a történelmi tényeket mintegy ugródeszkaként használva egy olyan epikus remekművet illeszt össze, amelyben az erőszak virtuóz, fullasztó, tobzódó ábrázolása saját embervolta létjogosultságának érveit kezdi ki.
A Vérmeridián-t Melville Moby Dick-jéhez szokták hasonlítani, amelyben szintén egy csapat kétes életű hatol be az undiscovered country-ba veszett emberek vezetésével. A párhuzam itt véget ér. Melville hőse, Ishmael belső élete gazdag, emberi reakciói által tudunk orientálódni végzetes odisszeája során. McCarthy főszereplője, a gyerek totálisan elzárva marad előlünk, pont úgy, mint a könyv többi figurája. Tetteik (a kegyetlenek) és szavaik (amelyek lehetnek hazugságok) definiálnak itt mindenkit, gondolataik és érzelmeik titkok. A kozmikus képek, amelyeket McCarthy lépten-nyomon megidéz, a szakrális formával és a figurák bevehetetlenségével karöltve egy mélyebb, a műfaji határokon jóval túlmutató olvasat felé erőszakolja a befogadót.
Mivel nem kapunk bepillantást a figurák gondolataiba, és a regény elzárkózik mindenféle állásfoglalástól, a Vérmeridián világában ezért nincsen morális masinéria. Az a nonchalant hozzáállás, amellyel az író az extrém borzalmakat kezeli, egy üres univerzum létét feltételezi. Vagy legalább is egy olyanét, amelyben a status quo teljesen más, mint ahogyan ezt mi elképzeljük, vagy ahogyan ezer évek kultúrája azt belénkplántálni szerette volna. De csak feltételezi: a Vérmeridián inkább szól a világ anyagáról, és nem a spirituális valójáról. Utóbbi vagy létezik, vagy nem.
Csecsemők faágakra nyársalása, agyvelejük sziklákon való széjjelcsapkodása, minden élő és holt megbecstelenítése, agyonlövése, lefejezése, megskalpolása, szóval ötszáz oldalnyi good times után, amelyben McCarthy saját kultúráját állítja pellengérre, és baleseti tesztbábuként rángatja a megbénult olvasót keresztül a rémálomvilágán, meg végül is a manifest destiny nevetséges elvének karóba húzása után válik nyilvánvalóvá, mennyire egyszerű is a tétje a Vérmeridián-nak. Csak a gyerek a fontos, meg a halhatatlan lelke. Hogy azzal mi lesz. Teszi ezt úgy, hogy visszautasítja a gyerekhez, mint a romantika reményhozó-toposzához kapcsolódó bármilyen, az ártatlansággal kapcsolatos konnotációt. Nincsenek illúziói.
McCarthy a Glanton-banda alvezéréből, a történelmi leírásokban is fellelhető hatalmas termetű, kövér, tökkopasz Holden bíróból Milton mintájára cool Sátánt csinál, az ész és érvek végtelenül beteg, ámde tudós képviselőjét – egy olyan regényben, amelynek lényege éppen a dolgok értelme ellen indított támadás. Bár nem is olyan egyszerű dolog „megfogni” a bírót, túl szimpla lenne őt az Ördög inkarnációjának tekinteni – még ha a miltoni párhuzamok néha elkerülhetetlenné teszik is, lásd pl. azt a jelenetet, mikor Holden a vulkán kürtőjéből összekapart salétromból és húgyból gyúrat lőpor-kulimászt a csapdába jutott bandatagokkal, straight out of Paradise Lost. Inkább a mindenkori emberi pusztítás ő, a humán faj állandó és elkerülhetetlen öngyilkolásának megtestesülése, a háború maga. A lényegünk.
Kapcsolódó anyagok:
