2018 februárjában érdekes együttműködés kezdődött Németország egyik legismertebb felsőoktatási intézménye, a Tübingeni Egyetem és a német hadsereg között.
Az úgynevezett Cassandra-projekt célja nem kevesebb volt, mint hogy az egyetem kutatói segítséget nyújtsanak a jövő előrejelzésében a német honvédelmi minisztérium számára.
Az akadémikusok, akik részt vettek a munkában, nem MI-szakértők voltak és nem is politikai elemzők, hanem irodalomtudósok, akiket az összehasonlító irodalomtudomány professzora, Jürgen Wertheimer vezetett.
A csoport eleinte bizonytalan volt abban, hogy a projektet nyilvánosságra hozzák-e, ugyanis tartottak az esetleges támadásoktól. Az aggodalom azonban felesleges volt, ugyanis a munkájukat nem igazán vette komolyan a sajtó. A Neckar-Chronik nevű lap bájosnak, ugyanakkor reménytelenül naivnak nevezte az ötletet, hogy az irodalom segíthet a polgárháborúkra és humanitárius katasztrófákra való felkészülésben. A közvéleményből tehát nem váltott ki dühöt vagy félelmet a kutatás, sokan inkább őrültségnek tartották az egészet.
Utóbbi azonban tulajdonképpen passzolt is a projekthez, hiszen a prófétákat és jósokat mindig is bolondnak tartották és nem vették komolyan. Így volt ez már kutatás névadójával, Kasszandrával is, aki egy átok miatt mindent előre látott, de senki nem hitt neki. A gondolat, hogy az írók tekinthetők modernkori Kasszandráknak, persze még úgy is kissé túlzásnak tűnhet, ha az internet tele van olyan sztorikkal, amikor könyvbeli események valósággá váltak. Elég csak George Orwellt és az 1984-et említeni, amelyben megjósolta például a „teleképeket”, a kamerákkal ellátott televíziókat, amelyek arcfelismerésre is képesek. Vagy H.G. Wellst, aki az atombombák megszületését jelezte előre.
Wertheimer viszont abból indult ki, hogy a nagy íróknak van egyfajta extra érzékenysége. Az irodalom éppen ezért képes arra, hogy visszatükrözze azokat a szociális trendeket, hangulatokat, társadalmi konfliktusokat, amelyeket a politika nem tárgyal, csak ha már beütött a baj. A professzor egyik kedvenc példája erre Christina Wolf, aki éppen Kasszandra-mítoszát parafrazálta, könyve 1983-ban jelent meg. A Kasszandrában a trójai mondakör egészen sajátos megközelítését láthatjuk a tragikus sorsú trójai királylány nézőpontjából. Az NDK-ban élő író könyve maga is egy figyelmeztetés volt, amelyet figyelmen kívül hagytak.
Wertheimer elmélete szerint a kortárs regényekre úgy kellene tekinteni, mint irodalmi szeizmográfokra, amelyek meg tudják mutatni, melyek azok a konfliktusok, amelyek bármikor kirobbanhatnak, így a könyvek segítségével akár életeket is lehetne menteni.
Ez pedig megváltoztathatja a bölcsészettudományok hasznáról kialakított közvélekedést is.
Wertheimer ezért úgy érezte, amikor megkezdődött a német védelmi minisztériummal való egyeztetés, majd együttműködés, hogy a csapatával egyedülálló lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák, mit is tud az irodalom.
A krízisek megjóslása a 21. század egyik nagy mániája, igaz, jellemzően ezt nem az irodalomra szokták bízni, a nagyhatalmak elsősorban a tömeges adatelemzésbe és a mesterséges intelligenciába invesztálnak, hogy többet megtudjanak a lehetséges veszélyekről. Wertheimer kutatócsapatának módszere ehhez képest elég lassúnak bizonyult. Eleinte úgy gondolták, hogy a munkájuk nagy részében a könyvtárban fognak majd olvasni, de aztán rá kellett ébredniük, hogy sokkal több idegen nyelvet kéne ismerniük ahhoz, hogy ez a munka valódi rálátást adjon a világ eseményeire. Megfontolták a szövegbányászat alkalmazását is, ugyanakkor ez a módszer éppen a szövegek mélyebb rétegeinek, ellentmondásainak feltárására, a metaforák megfejtésére nem lett volna alkalmas. Éppen ezért döntöttek úgy végül, hogy az irodalom intézményrendszerére bízzák magukat;
azt kezdték vizsgálni, hogyan fogadták a szövegeket az egyes országokban, mely könyvek voltak sikeresek és melyek ütötték ki a biztosítékot, melyek kaptak díjakat és melyeket tiltották be.
Az idegen nyelvek esetén a helyi kritikusokat, írókat, irodalmárokat keresték fel, hogy segítséget kérjenek, így elkezdett egy elég jó rendszer felépülni, amely már meg tudta jósolni, hogy a következő egy évben milyen konfliktusok alakulhatnak ki. A Cassandra-projekt azonban ennél tovább akart menni: 5-7 évre előre szerettek volna előrejelzést adni. A német honvédelmi minisztériumban végül úgy döntöttek, hogy két évig támogatják a kutatók munkáját, cserébe azt kérték, hogy dolgozzanak ki egy módszert, amelynek segítségével az irodalmi intuíciókat használható információkká tudják alakítani a hadsereg számára, és dolgozzanak ki olyan „érzelmi térképeket”, amelyek megmutatják, hogy mely régiókban lehet krízisre számítani.
A feladat tehát nagy volt, a humántudományok nyelvét át kellett fordítani a természettudományok nyelvére. A kihívást Julian Schlicht segített megoldani, aki 2019-ben csatlakozott a csoporthoz.
A tét az volt, hogy a művek kritikai fogadtatását valahogy használható adatokká tudják alakítani.
A kutatóknak ki kellett fejleszteniük egy kockázati pontrendszert, amely olyan tényezők alapján határoztak meg, mint hogy milyen könyveket cenzúráztak, milyen botrányok voltak, milyen díjakat kaptak a művek és az írók, illetve, hogy milyen témák és elbeszélési módok jelentek meg a regényekben. A könyveket ezután kategóriákra bontották és pontozták őket „veszélyességük” szerint. Danyi Zoltán 2015-ös prózakötete, A dögeltakarító például 12 pontot kapott, mert komplexen reflektál a délszláv háborúra és nem feketén-fehéren mutatja be a hősöket és a bűnösöket. Az Algériában megjelent disztópiák ehhez képest jóval magasabb pontokat kaptak. Mustapha Benfodil 2018-as könyve, a Body Writing például 20-at. És minél nagyobb hatása volt egy könyvnek, annál nagyobb pontszáma lett. Ezzel együtt az irodalom számokká alakítása persze nem volt egyszerű feladat, a kutatóknak sok dilemmával kellett megbirkózniuk.
Az irodalmi szeizmográf megbízhatónak bizonyult, sikeresen megjósolták vele például az algériai konfliktusokat vagy a hegyi-karabahi háborút. Ennek ellenére 2020-ban a projektet leállították.
A krízisek előrejelzése az irodalom segítségével összességében mégis sikersztori volt.
Önkéntesek hálózatával létrehoztak egy olyan rendszert, amellyel figyelni lehet a társadalmi folyamatokat és akár meg is előzhető a baj. Bár a Cassandra-projekt véget ért, a német belügyminisztérium most arra kérte fel a kutatócsoportot, hogy vizsgálják meg, hogy Németország újraegyesítése után milyen sebek maradtak a társadalomban, emellett elképzelhető, hogy az EU biztonságpolitikájában még lesz szerepe az elért eredményeknek.
