Stephen Hawking utolsó műve, a Rövid válaszok nagy kérdésekre című könyv briliáns mű. Csupa alapvető, lényeges kérdésről szól, mint például az istenhitről, az ősrobbanásról, a fekete lyukakról, az emberiség más bolygókra költözéséről és a mesterséges intelligencia veszélyeiről.
Ámbár nem szól semmiről, ami a nemzetgazdaság innovációs lendületét fokozná, ami a fogyasztói társadalom pillanatnyi igényeit – vagy épp igénytelenségét – kielégítené. De miért kell bárkinek is ilyen haszontalan kérdésekkel foglalkoznia? Mondják, hogy a „brit tudósok” megengedhetik maguknak ezt a luxust, mert Nagy-Britannia egy gazdag ország. De vajon nem lehetne még gazdagabb azáltal, hogy többé nem pocsékolná pénzét képtelenül öncélú és felesleges tudományos kutatásokra?
Sok éve már, hogy a fél ország mosolygott egy jóravaló politikuson, aki komolyan vette a fanyar humorú Bazsa professzor szóviccét, és be akarta szüntetni a bálnatenyésztés tudományának közpénzekből való támogatását. Mintha egyáltalán volna ilyen tudomány nálunk vagy bárhol a világban. (A balneológia valójában a gyógyvizekkel, és nem a bálnákkal foglalkozó tudomány.) A helyzet képtelen komikuma miatt azonban nem figyeltünk fel mondandójának lényegére, miszerint nem támogatandók többé az „olyan szakok, amikre a magyar társadalom, és az annak képviseletét ellátó magyar kormány, a köz érdekében nem tart igényt”. Nemrégiben pedig a kiváló Boldogkői professzor említette, hogy az „alpesi gürüsáska rágóizmainak kutatása egy valós biológiai kérdésre keres ugyan választ, mégis érzi az ember, hogy a rendelkezésre álló véges forrásokból nem pont erre a témára érdemes invesztálni”. Pénzügyminisztereknek legyen mondva, hogy ez is csak egy viccelődés, ilyen állat nincsen, és ezért nem kutatják.
E túlzó példákkal mindössze azon ironizáltak a jeles Bazsa és Boldogkői professzorok, hogy a tudomány képviselői gyakran valóban elmélyednek nyilvánvalóan öncélú és felesleges kutatásokban. Nem volna-e jogos társadalmi igény, hogy az erre fordított összegeket csoportosítsuk át más, a nemzetgazdaságban közvetlenül hasznosuló területek kutatására?
Matematikus barátom, Reiczigel professzor mesélte egyszer, hogy érzése szerint a világban ma művelt matematika legalább 95%-a semmire nem használható, sőt valószínűleg a jövőben sem lesz semmi haszna. Csakhogy a nélkülözhetetlen 5% egyszerűen nem volna életképes önmagában.
De nézzük meg alaposabban, hogy mire jó a haszontalannak tűnő tudomány!
Az értő olvasás képessége
Nemcsak a gyerekeink jövője, de a nemzetek jövője is nagyban függ attól, hogy képesek-e megérteni a leírt szöveget. A világban ma ismert 6-8 ezer nyelv többsége alkalmatlan arra, hogy megnevezzük például az immunrendszert, a hatványtörvényt vagy mondjuk a relativitáselméletet, mert nincsenek rájuk szavaik. A nyelvek többségén tehát nem lehet sem középszintű, sem felsőoktatást folytatni, nem lehet tudományos ismeretterjesztő szövegeket írni és olvasni. Ettől még e nyelvek hosszú távon is fennmaradhatnak, mondjuk, mint konyhanyelv, mint börtönszleng vagy mint a politika nyelve – ahol az árnyalt, kifinomult szókincs nem követelmény. Ezekkel szemben viszont a mai magyar nyelv alkalmas a tudományos kultúra alkotására, hordozására és átadására, főként annak a sok magyar kutatónak köszönhetően, akik látszólag tök fölösleges dolgokkal pepecselnek munkaidőben (és azon kívül is). De közben írnak, olvasnak és beszélnek is mindezekről egymás közt, sőt, gyakran még a laikusoknak is. Nekik, és nem a hozzájuk képest elenyészően kevés Nobel-díjasunknak köszönhető, hogy a világ tudományos történései egyáltalán elmondhatók magyar nyelven.
A bírálat képessége
A tudomány az emberiség közös alkotása. Lehet valaki bármennyire okos, de ha tudását nem képes másoknak átadni, akkor az ő tudása nem válik annak részévé. A tudomány lényegi része tehát a kommunikáció. Az ötletek, elméletek, elemzések és kísérletek csak a munkatársak által végzett kíméletlen bírálatok szűrőjén keresztül kerülhetnek közlésre. Az ifjú kutatók ezért már hallgatóként tudományos diákköri és szakdolgozatokat írnak, majd később doktori és habilitációs eljárásokon esnek át, ehhez pedig világszerte rengeteg tanulmányt publikálnak a lehető legjobb szakfolyóiratokban.
Bár ennek a látványos része mindig a szerző sikere vagy bukása, de valójában a rendszert nagyrészt a névtelenül és ingyen dolgozó bírálók működtetik.
Akik maguk is mind kutatók, és többnyire ők is látszólag öncélú és felesleges tudományos kutatások során pallérozták elméjüket. Ha nem létezne egy ilyen elhivatott tudományos bírálói közösség, mely látszólag semmit nem csinál, akkor ugyan melyik állami bizottság vagy hivatal volna képes megkülönböztetni a megbízható kutatási eredményeket a sarlatánságtól? Ne legyen kétség, a doktori iskolák és a szerkesztők által felkért, névtelen bírálók önzetlen munkája nélkül leállna a tudományos eredmények minőségi szűrése, és így meghalna a tudomány egésze. Vagy, mondjuk, ha e tevékenység csak hazánkban szűnne meg, akkor azzal Magyarország ez által simán kiiratkozna a tudományt alkotó kultúrák köréből.
Az egyetemi oktatás képessége
Az általános és középiskolákban, éppúgy, mint az egyetemeken, az oktatók tantárgyakba rendezett ismereteket oktatnak. Minél feljebb haladunk az iskolák létráján, annál szűkebb területet fed le egy-egy tantárgy, de még az egyetemeken, sőt ezek doktori iskoláiban sincs olyan tantárgy, amit az oktató teljes szélességében, kellő alapossággal művelne. A felsőszintű oktatás alapvető minőségi kritériuma, hogy az oktató saját tantárgyának legalább egyik-másik részletéhez alkotó módon, kutatóként is járuljon hozzá. Egyedül ez adhat szakmai hitelt oktatói munkájának, hiszen ez az egyetlen garancia arra, hogy tudományterülete tágabb horizontjára is van több-kevesebb kitekintése. Lehet tehát, hogy
valaki tényleg csak az „alpesi gürüsáska rágóizmainak” anatómiája terén ért el nemzetközi szinten is értékelhető kutatási eredményeket, és az is lehet, hogy ez önmagában egy fölösleges dolog.
De egyedül ilyen úton szerezhet valaki tudományos fokozatot az állatanatómia terén, egyedül így kaphat felkéréseket nemzetközi szakfolyóiratoktól más anatómusok dolgozatainak bírálatára, és egyedül így válhat e terület hiteles egyetemi előadójává. E minőségi biztosíték nélkül bármelyikünk felváltva oktathatna anatómiát, atomerőmű-gépészetet és agysebészetet napestig. Ma még szerencsére nem ez a helyzet. Érdekes módon ezt az elvet a magyar középiskolai minősítési rendszer is elismeri, hiszen csak az a gimnáziumi tanár kaphat mestertanári minősítést, aki a tudományterületén saját kutatási eredményeket is fel tud mutatni. Ne adjuk fel tehát ezt a követelményt az egyetemeinken sem!
A vita képessége
Akadnak a nagyvilágban politikusok, akik innen-onnan doktori címet szereznek, és harcosan védelmezik a tekintélyt, amely e sóvárgott ranggal állítólag együtt jár. Mintha csak a doktori oklevélen volna egy „mindig igazam van” olvasatú pecsét is. Sajnos a kívülállók gyakran csak ezt látják, és így a tudomány lényegének vélhetik az elefántcsont toronyba zárkózó, felsőbbrendű tekintélyek előtti hajbókolást. Holott semmi sem állhat ennél távolabb a dolog lényegétől.
A tudomány ugyanis nem a végérvényesen bizonyított igazságok gyűjteménye, hanem csak az emberiség jelenlegi, pillanatnyi legjobb tudása. Bírálatok, kritikák, cáfolatok és pontosítások kereszttüzében naponta fejlődik mindaz, amit a világról és önmagunkról tudunk. Bár a természettudományt tárgyilagosnak hisszük, de valójában ez sem teljesen objektív, inkább csak a tárgyilagosságra tudatosan törekvő megismerési mód. Egyre kifinomultabb kísérleti tervekkel, műszerekkel és számítási eljárásokkal próbáljuk megfékezni tudatunk veleszületett önbecsapási hajlamát. (Miközben persze látjuk magunk körül meggazdagodni a sarlatánokat, akik gátlástalanul kihasználják ugyanezt a hajlamot.)
A kutatók emberek, csetlenek-botlanak, gyakran tévednek, vagy akár szándékosan csalnak is néha.
De a kritikus vitákon alapuló tudomány önkorrekciós képessége hallatlanul nagy, ezért a tudomány egésze megbízhatóan működik, miközben például a Grabovoj-számok, a homeopátia vagy a laposföldelmélet egyszerűen nem működnek. Hosszú távon csak a rangot és tekintélyt pusztán önmagáért nem tisztelő kritika biztosítja a tudomány működőképességét.
A társadalom felelőssége
A társadalomnak nem az az érdeke, hogy előírja a kutatóknak, miféle társadalmilag közvetlenül hasznosuló témákat kelljen kutatniuk. Hagyni kell őket szabadon csapongani, akár feleslegesnek tűnő témákban is elmélyedni, miközben csak a nemzetközi szinten is értékes, kiváló minőséget kell tőlük megkövetelni. Csak ez biztosíthatja, hogy a természettudományos alkotó tevékenység a kultúránk része maradjon. E nélkül elkopna társadalmunk képessége a világban zajló dolgok megértésére, a felsőszintű oktatásra, a bírálatra és a vitára.
És ha a hétköznapi gyakorlat bármikor konkrét, praktikus igényeket támaszt egy-egy kérdés megválaszolására, akkor az egyes kutatókat jól célzott anyagi ösztönzéssel lehet arra késztetni, hogy hosszabb-rövidebb ideig a gyakorlatban közvetlenül hasznosuló kérdésekkel is foglalkozzanak.
Visszatérve végül a brit kutatókra és az Egyesült Királyságra. Ez az ország nem azért engedheti meg magának, hogy látszólag öncélú és felesleges tudományos kutatásokat pénzeljen, mert gazdag. Éppen ellenkezőleg: azért válhatott gazdag országgá, mert történelme során mindig is megengedte magának az efféle kutatások pártolását. A látszólag öncélú és felesleges tudományos kutatások világszínvonalú művelése ugyanis nemcsak szerves része az emberi kultúrának, de alapvető gazdasági és nemzetstratégiai érdek is.
Olvassák hát felszabadultan és önfeledten Hawking utolsó felesleges könyvét – egy remekmű.
A szerző biológus, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének munkatársa, szakterülete a gazda-parazita rendszerek viselkedésének kutatása és a darwini orvoslás
